Az öreg temető

Itt következik készülő könyvem bevezető fejezetének első (kisebbik fele).

A falú főterén ismét hatalmas tömeg verődött össze a vegyesbolt előtt. Újabb hirdetmény került ki arra a fatáblára, amit azért helyeztek ide, hogy a lakók írásban is közölhessék egymással a bejelenteni valókat. Általában csak néhány papírfecni árválkodott itt, hírül adva a közelgő esküvőt vagy temetést, azonban immár a harmadik hete a kis tábla túlzsúfolttá vált, lassan már egy körömnyi hely sem maradt rajta szabadon. Az emberek, amikor reggel az utcára léptek, és meglátták rajta az új lapot (könnyen ki lehetett szúrni, az olcsó minőségű lap hamar beszürkült), már tudták, hogy mit találnak rajta, egyszerű megszokásból. Három hete kezdődött az egész, amikor a sírásót holtan találták az öreg temetőben. Az ő temetése volt az első hirdetés, ami már ki sem látszott a többi mögül. Azt ugyan senki sem tudta, mi végzett vele, nem találtak rajta külsérelmi nyomokat, se egy vágást vagy harapást, ami gyilkosságra vagy vadállat támadására engedett volna gyanakodni. Nem, a halott állapotától eltekintve tökéletesen egészségesnek tűnt, bár arcán rémület jeleit vélték felfedezni. Azt, hogy mi ölhet meg egy harmincas éveiben járó férfit pusztán azzal, hogy halálra ijeszti, megmondani kevesen tudták. Még a falu lelkésze is értetlenül állt a történtek fölött, pedig vén embe volt már, sok mindent látott és hallott. Végül a sírásót eltemették, a helyére került más, és minden visszaállt a régi kerékvágásba. Legalábbis néhány napra.

Nem telt bele három nap, és újabb plakát került ki a táblára. Ezúttal egy öregasszonyé, aki a temetőben tűnt el két nappal azelőtt, és nem került elő azóta sem. A falu lakói még aznap délelőtt együtt vonultak ki átfésülni a sírboltokat, de semmit sem találtak, még csak a holttestet sem. A hirdetmény mindenesetre kinn maradt, a lakosok közt pedig egész este arról folyt az eszmecsere, hogy hova tűnhetett az öregasszony, a föld mégsem nyelhette el, a temetőt pedig tíz láb magas fal övezi. Bizony, az öreg temetőnek történelme volt, közel száz éve használták már, és a falutól nem messze, egy csendes völgyben kapott helyet, a fák között. A kocsma aznap dugig volt, a vén kocsmáros pedig vígan dörözsölte a kezét, amikor már a negyedik kört rendelte a társaság, mert inni azért mégiscsak kell egy ilyen furcsa eseményre.

A furcsa események innentől kezdtek igazán beindulni. Másnap és harmadnap újabb áldozatok tűntek el, s mindegyiket a temető környékén látták utoljára. A temetőben azonban friss sírhantok emelkedtek, sírkő nélkül, helyüket csak a frissen betemetett gödrök jelezték, és a falu lakói mind tudták, hogy a gödrök mélyén fekszenek azok, akik nem is oly rég még óvatlanul merészkedtek a temetőbe. A haláluk oka továbbra is ismeretlennek mutatkozott, ahhoz pedig senkinek sem fűlött a foga, hogy kiássa a sírokat, és megnézze, van-e a hullákon bármi árulkodó jel. A temető népszerűsége viszont gyorsan csökkent az emberek körében, többet senki sem jelentkezett a sírásói állásra, és az emberek messze elkerülték a temetőnek még a környékét is. Noha az áldozatok kivétel nélkül alkonyat után tűntek el, senki sem mert volna belépni a kapun még verőfényes napsütésben sem.

Az idő múlásával az emberek között különféle teóriák kaptak szárnyra az öreg temetővel kapcsolatban. Noha szinte annyi volt belőlük, mint ahány lakos, egy mégis kiemelkedett az összes közül. A legtöbben gyilkosra tanakodtak, aki bevette magát a temetőbe, talán valami elmebeteg, aki azzal szórakozik, hogy az arra tévedőket elfogja, megöli majd a holttestet egyszerűen csak elássa. Bár ez az elmélet népszerű volt a lakosok körében, ugyanakkor újabb kérdéseket vetett fel. Ha valóban egy gyilkos jár a sírboltok között, akkor nem lehet helyi. A helyiek összeszokott népség voltak, szinte mindenki ismert mindenkit, lehetetlennek tűnt, hogy bárki is közülük kezdett volna mészárlásba. Azonban az is tény volt, hogy a faluba az utóbbi időben egyetlen vándor sem érkezett, és különben is, ritkán látogatott település volt ez a hely. A rejtély tehát megmaradt, a kocsma pedig minden nap rekordbevételeket hozott, mert hát hol máshol lehetne a legjobban megbeszélni az ilyen ügyeket, ha nem egy olyan helyen, ahol tömeg is, alkohol is van egyaránt. A kocsmáros lassan kezdte nem is bánni a haláleseteket, mert néhány nap alatt többet keresett, mint azelőtt egy fél évben.

Teltek a napok, és azzal, hogy senki sem ment a temető közelébe, a halálesetek gyakorlatilag meg is szűntek. A falu lakói visszatértek a normális kerékvágásba, és nyár vége lévén készülődni kezdtek az aratásra, az egyik legnagyobb közösségi eseményre az esti kocsmázás mellett. Senki sem beszélt a temetőről, úgy tettek, mintha csak nem is létezne. Voltak, akik úgy gondolták, a temető csak éjszaka veszélyes, de azokat hamar lehurrogták, vagy elárasztották ellenérvekkel, amelyek ijesztőnek hangzottak, konkrét bizonyíték azonban egyikre sem volt.
A nagy aratás megkezdésének előestéjén viszont furcsa dolog történt.
Egy nő rohant végig a falu utcáján, miközben magából kikelve ordított. Hangja szinte visszahangzott a házak között, azt az épületet célozta meg, ahol a legtöbben tartózkodtak. Az emberek kifutottak a házaikból, az asszony pedig zokogva és üvöltözve rontott be a kocsmába, ahol aztán összeesett. De a zokogást egy pillanatra sem hagyta abba, vergődni kezdett a földön, csapkodott maga körül, és továbbra is tébolyultan kiáltozott, hogy mit, azt a nagy hangerő miatt senki sem értette. Időbe telt, mire a nőt sikerült olyan állapotba hozni, hogy képes legyen értelmesen kifejezni magát, ehhez szükség volt a kocsmáros legjobb másnaposság elleni különleges italára, és néhány erős férfira, akik felkarolták, és az egyik asztalhoz vezették az asszonyt. A nő könnyei nem álltak el, de szavai többségét legalább már érteni lehetett, ő pedig a könnyeitől fuldokolva, nagy nehezen mesélni kezdett.

Jól ismerték őt a falusiak, hiszen ő is ott lakott, a kislányával élt az egyik utolsó házban, legközelebb a temető ösvényéhez. Mindenki kedves, tisztességes nőnek ismerte, kislánya pedig mindig vidám és mosolygós teremtés volt. Ők azok közé tartoztak, akik nagyra tartották az őseiket, náluk szokás volt, hogy havonta egyszer vagy kétszer kilátogattak a temetőbe, ha tehették együtt, de megesett, hogy csak a kislány ment ki meglocsolni a virágokat, kigyomlálni a gazt a sírhalmok közül, és elmondani egy imát azokért, akik már nem lehettek közöttük. A lány mindig is szívesen járt ki a temetőbe, jó kedvre derítette a tudat, hogy a nagyiék, a dédiék a közelben vannak, és talán nem élnek, de egészen biztosan vigyáznak rá, és figyelik őt onnan, ahol vannak. Anyukájának is gyakran mesélt erről, ő pedig mindig mosolyogva hallgatta. Hiszen jó dolog az, ha a gyermek hisz valamiben, és arra a valamire tud támaszkodni, az a valami csak boldoggá teszi. Ők azok közé tartoztak, akik hitték, ha bármi rossz dolog van is a temetőben, az kizárólag éjszaka veszélyes, mindegy, mit mond a többi falubeli. Ezen a napon a kislány úgy döntött, hogy éppen ideje lenne megint ellátogatni a dédiék sírjához, és megnézni, hogyan vannak a nagyiék is. Édesanyja pedig nyugodt szívvel engedte el délután, de lelkére kötötte, hogy alkonyat előtt mindenképpen érjen haza, amit a lányka nagy bólogatva meg is ígért. Az asszony addig nekiállt kimosni az ágyneműket, amire sajnos ritkán jutott csak ideje: varrónőként dolgozott, és a faluban mindenki hozzá vitte az elszakadt ruhadarabokat. Nem volt a legjobban fizető állás, de sosem panaszkodott, mindig került friss kenyér az asztalra.

A mosással sokáig bajlódott. Esteledni kezdett, mire úgy vélte, hogy az ágyneműk valamennyire megszáradtak, éjszakára pedig nem jó kinnhagyni őket. Nem a tolvajoktól félt, a faluban már hosszú évek óta nem történte bűncselekmények, de egyszerűen nem szerette kinn hagyni a holmijait éjszakára, és amúgy sem volt szokás.
A nap lassan elrejtőzött a fák lombkoronája mögé, hogy átadja helyét éjszakai helyettesének, a csillagpásztor, kerekképű holdnak. Ábrázata azonban vörös volt, mintha csak lázban égne, és mély narancssárgára festette a házak falát, az út porát. Az asszony kis falavórba szedte be a száradni kirakott ágyneműket, amit még régen barkácsolt neki a szomszéd öregúr. A bácsi nagy fafaragó volt, már amíg képes volt dolgozni, öreg napjait jobbára a házában töltötte, és a falusiak látták el őt télen tüzifával, nyáron szeretettel és társasággal. A kislány is sokat átjárt hozzá, hallgatta a sok történhetett, amit az öregúr mesélt neki csillagos estéken.
A fák közül ekkor kilépett valaki. Az asszony először észre sem vette, pedig udvarából pont oda esett tökéletes kilátás. Egy frissen megvarrt párahuzatot vizsgálgatott éppen, hogy vajon elégé kitartott-e a varrás a mosás alatt. Több szemszögből is megvizslatta, majd miután elégedetten állapította meg, hogy ismét tökéletes munkát végzett, megakadt a szeme az úton közeledő kis alakon.

A nap fénye éppen a közelgő egyén háta mögül ragyogott, meghiusítva ezzel a tökéletes rálátást, csak körvonalakat engedett látni. De így is tisztán kivehető volt a csinos termet, az enyhe szellőben meg-meglengő haj, és a kézben tartott ismerős kis kosár. A kislány betartotta szavát, pont napnyugta előtt érkezett. Azonban az anya mégis kivette, hogy a lányka nem azokkal a ruganyos, könnyed léptekkel jön, mint általában szokott. Járása inkább vontatott volt, léptei bizonytalanok és roppant lassúak. Időnként pedig mintha erősen ki is dőlt volna valamelyik irányba, de egyszer sem esett el, csak sétált, tette egyik lépést a másik után, ugyanazzal az aggasztó lassúsággal, részeg szédelgéssel. A nő ekkor már tudta, hogy valami nincs rendjén. Egy pillanatra beléhasított a tudat, hogy valami történt ott a fákon túl, az öreg temetőben, és az a valami, ami ott jön, az nem az ő lánya. Egy pillanat volt ez, kósza gondolat, még ahhoz sem volt elég erős, hogy rendesen odafigyelhessen rá, nemhogy szöget üssön a fejébe. Elillant, s helyébe tódult tucatnyi másik, kevésbé éles, de megnyugtatóbb, bár mindegyik nélkülözte a józan észt, a tényeket. Talán csak elesett, megbotlott egy kiálló gyökérben, vagy megkarcolták a lábát a bokrok, és csak azért jön ilyen lassa, mert fájlalja. Vagy talán csak az erős napsütés árthatott meg neki, ami egész délután érte, hiszen a temetőben kevés a fa, és ami van, az sem nyújthat elég árnyékot, mert elszáradt, vén, vagy csak csemete.

A kislány egyre csak közeledett, lassan, olyan lassan, hogy az anyjának szinte éveknek tűnt minden megtett egyes méter. A többi mellé süllyesztette a párnahuzatot, és nem nyúlt újabb ágyneműért, csak állt, és nézte a lánykát. Fejében egymást követték a különböző képzetek, miközben a falu közepéből, a kocsma felől felhangzott a részegek első bordalának vidás és a legkevésbé sem józan kezdősora. Az ittas gajdolás tompa visszhangot vert az asszony fülében, mintha csak gyapjút tömött volna belé, ő nem hallott és nem látott mást, mint az erdőt, a lemenő napot, és az út porában lassan felé ténfergő kis alakot.

És hírtelen valami új érzés robbant a fejébe. Ez nem az a kósza gondolat volt mint az előbb, ezt a szemeivel látta, a bőrén érezte, az orrával szagolta, a fülével hallotta. Minden érzéke átvette ezt a víziót, ami mintha csak a valóság lenne. Szemei előtt a házak falai hátrahúzódtak és megnyúltak, majd lassan egybefolytak, mint a látóhatár oldalirányú tömör korlátai. Az erdő fái egyszeriben közelebb jöttek, velük a kislány is. A nap mintha csak magától menekült volna, hihetetlen sebességgel tűnt el a fák mögött, és bár korongját elnyelte a horizont, vörös fénye, mintha csak még sötétebbé vált volna, belengte a tájat. Az ég, mintha egy mocskos vászonra valami groteszk ízlésű szörnyeteg pacsmagolná fel vérrel. A fák lombjai elvesztették barátságos mélyzöld színüket, helyette a fekete lehangoló komorságába süllyedtek, ágaik megnyúltak, és karmokként kaptak a kislány felé, aki lehajtott fejével egyre csak közeledett. Ruháját mintha valami bestia marcangolta volna szét, szakadások borították, sár szennyezte, és itt-ott mélyvörös foltok. Karjai megnyúltak, lassan a térdéig értek, kezében viszont szorosan tartotta a kosarat, az egyetlen dolgot, ami nem változott ebben a szörnyű rémképben. Kis körmei megnőttek, szabad kezén majdnem megduplázták ujjai hosszát. Lehajtott fejét eltakarta az arcába hulló, mocsoktól összeragadt, csapzott haj. Lábai meztelenül taposták a földet, a nő szinte hallani vélt minden egyes megtett lépést.

Azután a rémálomszerű jelenés úgy tűnt el, ahogy jött. A fák mögött ismét felbukkant a nap, de csak egy pillanatra, hogy még egy utolsó sugárral elköszönjön az emberektől, majd újfent elrejtőzött a lombokon túl. Minden visszanyerte eredeti voltát, egyedül a kislány alakja maradt meg ugyanolyannak, és már sokkal, sokkal közelebb ért, mint arra a nő a rémkép előttről emlékezett. Az asszony úgy emlékezett, bezárta a keritás kis kapuját, az most mégis tárva-nyitva állt a kislány előtt. A nap letűnésével a lányka vonásai is kivehetőbbé váltak. Nem voltak se hosszú körmei, se megnyúlt karjai, ruhája sem szenvedett hatalmas károkat, és cipőcskéje is helyén volt. Haja nem lógott a szemébe, arca gyermekies vidámságot tükrözött. Járása volt továbbra is az egyetlen furcsaság, az továbbra is bizonytalan maradt. Odaténfergett édesanyjához, és megállt előtte. A nőben nem buzdult fel az anyai ösztön, nem érezte a késztetést, hogy átölelje, üdvözölje gyermekét, hogy megkérdezze, milyen volt a temetőben, rendezettek-e a sírok. Egyetlen apró hang motoszkált a fejében, és az a hang váltig mondogatta, hogy fusson, minél gyorsabban, minél messzebbre, hagyjon itt mindent, és csak rohanjon, és ne nézzen hátra...

De a nő nem szaladt el, csak állt a kislánya előtt, és nézte őt, őt, aki még egy helyben állva is dülöngélt kicsit, és nézett vissza anyukájára mosolygó szemekkel. Az anya ismerte ezt a nézést, és mindig örült, amikor így nézhetett lánya szemébe, de most mégis szinte megfélemlítette a szempárból áradó vidám, de a jégnél is hidegebb tekintet.
Anya, anya! - szólt a kislány – Anya, képzeld, küldött neked valamit a bácsi! A bácsi a temetőben! A mosolygós bácsi küldött neked valamit!
Azzal lassan előrenyújtotta a kezében szorongatott kosárkát, amiből már eltűnt a kis kanna, amivel oly lelkesen locsolgatta mindig a virágokat, és a helyére került valami más, valami nehezebb és valami, aminek olyan szagát már méterekről érezni lehetett, és ez a szag könnyet csalt volna bárki szemébe.
Az anya mégsem mozdult, csak lassan, nagyon lassan odanyúlt, és felemelte a kosár fonott fedelét. A kislány pedig ezalatt széthúzta ajkait, és óvatosan lenyalogatta a fogaira száradt vért...