Metamorfózis

Reggel olvastam az újságban, hogy az előző nap egy repülőgép eltűnt útja során, a tenger közepén. Ilyenkor mindig belegondolok, mi lett volna, ha én is azon a gépen ültem volna? Akkor ugyanis meghaltam volna anélkül, hogy megtaláltam volna az igazit, valamint a következő pár napon belül idekerülnék a boncasztalra, ahol most is dolgozom a beszédképtelen barátaimmal, akik meglehetősen gyakran cserélődnek.

Sosem értettem meg én sem, hogy mért lettem korboncnok. Valahogy mindig nagyon féltem a hulláktól, gyerekkoromban nem mertem kiszedni a döglött halat az akváriumomból. Mégis valahogy bennem maradt a kihívásérzés, hogy egy hullával farkasszemet merjek nézni. Így végül mára én lettem a leghidegvérűbb korboncnok, aki kifejezetten baleseti hullákkal foglalkozik. Így nap mint nap a legkatasztrofálisabb állapotú barátaimmal beszélgetek az ágyuknál. Az igazit meg még mindig nem sikerült megtalálnom, mert ahogy megtudja a legtöbb nő a szakmámat elszalad. Vágynék már egy igazi szerelemre, de egyre nehezebbnek tűnik.

Egy héttel a repülőgép balesete után, amit nemrég említettem, megtalálták a tengerben az első holttesteket, akik hozzám kerültek. Eléggé kényes dolog, ha egy hulla vízben van sokáig, mert el kezd hamar szétfoszlani, mint a túlfőtt hús. Teljesen felismerhetetlenek voltak a hullák, így képeket kértünk az áldozatokról, ahol mosolyognak, és kivehetően lehet látni a fogaikat. Hamar kaptunk egy erdőt megtöltő faanyagnyi fényképet, amit a fasznak se lett volna kedve végignézni. Viszont muszáj volt, így nekiállt a csapatunk. Hozzámkerült körülbelül száz kép három áldozatról, és egy hulla, akiről ki kellett deríteni melyik áldozat volt.

Este, amikor már csak én voltam egyedül a boncteremben, nekiálltam. Mindenféle buliképet nézhettem, amin ugye mosolyogtak az emberek. Egyszercsak egy olyan képet láttam meg, ami a hegyek közt volt egy adott fiatal nőről, aki a baleset során meghalt. Elég kellemetlen volt megtudni, hogy egy oly szép lány meghaljon egy ostoba baleset során. Legeltettem a szemem azon a gyönyörű képen akár órákig is, aztán megnéztem a többi képet ugyanerről a lányról. Egyszerűen szívhasító volt nézni a szép gömbölyű fehér arcát, a barna szemeit, a dús barna haját, a se nem vastag se nem vékony rózsaszín ajkait. Végül megfigyeltem a fogait, amik elég kivehetően egyediek voltak, kifejezetten vonzóak, ahogy szimmetrikusan voltak csorbák. Nem is mondanám így, hogy csorbák, vagy girbe-görbék, mert az csúnya. Neki viszont szépek voltak.

A hullát ezek után meg kellett vizsgálnom, amiben minden félelmem volt megtalálni eme lányt. Foszlott a bőre, a haja már kihullt régen, csak pár szál volt a fején, szemei meg nem voltak. Egy dolog azonban megdöbbentett: nem volt büdös, mint minden más hulla, de finom édes illata volt. A száját, amikor kinyitottam el kellett magam sírnom. Felismertem azokat a fogakat. Most már meghalt bennem az a remény, hogy esetleg ő túlélte volna a balesetet valami csoda útján. Leestem a földre, és zokogva elaludtam.

Másnap reggel a kollegáim költöttek, hogy mért nem raktam vissza a fagyasztóba az emberroncsot, így csak bomlik és büdösödik. Mondtam de ez a hulla nem büdös. Ő szerintük viszont elviselhetetlen szag volt a teremben emiatt a test miatt, amikor beléptek. Így gondoltam csak én lehettem nagyon álmos és bolond tegnap, hogy nem éreztem a szagát. Ezután elküldtek mosdani, hogy átvettem a szörnyű hullaszagot én is, habár én nem éreztem valószínűleg, mert már megszoktam.

Egésznap a városban bolyongtam csak oda-vissza az utcákon, és nem ment ki a fejemből az a lány az édes illatával. A délután végén visszamentem a kórboncterembe, és nézegettem tovább a képeit. Miután elment mindenki, kihúztam a fiókjából a szerelmemet. Csoda történt, vagy én deliráltam. Ép volt, nem foszlott a bőre, ugyan csukva, de megvoltak a szemei. És a gyönyörű mosolya, mintha csak aludt volna. Íme ott feküdt előttem álmaim szerelme meztelenül legszebb állapotában, abban a finom édes illatában, amit már tegnap éreztem. Melléfeküdtem, és nem vágytam semmi másra, mint hogy csak átöleljem, és érezzem testének hidegét.

Másnap reggel arra ébredtem, hogy egy sötét helyen fekszem egy dobozban, és nagyon hideg van. Egyszercsak meghallottam, hogy kint a kollegáim beszéltek, és zsörtölődtek valamin. Mégpedig azon, hogy én már megint két hullát kint hagytam az asztalon egész éjszakára, aztán meg elhúztam. Felkiabáltam, hogy én itt vagyok. Elnémúltak, és kérdezték, hogy hol. Mondtam itt, kövessétek a hangot. Egyszercsak megrántották alattam a talajt, és megláttam őket. Mondták itt csak egy hulla van. Megijedtem, hogy rámnézve azt mondták, hullát látnak. Végül megszólaltam, hogy én vagyok az, és az egyikük elájult, a másik meg akadozó hangon mondta, hogy hullát látna beszélni és tüstént visszatolt.

Így már király lett a helyzet, hulla lettem. Hallottam, ahogy kimentek a kollegáim, jobban mondva kiszaladtak. Én kirúgtam magam a börtönömből, és megkerestem a szerelmem fiókját. Ott feküdt gyönyörűen, ép testel. Felnyitotta a szemét, rámmosolygott, és felállt. Azt mondta menjünk innen az ő országába, és szájon csókolt. Lecsuktam a szemem, és így már nem csak a leírhatatlanul finom illatát éreztem, hanem a még finomabb ízét a szájának, a nyelvének, a nyálának. A mezítelen testén végigfontam a karjaim érezve a finomabbnál finomabb idomait a derekának, a hátának, a fenekének. Abbahagyhatatlan volt, soha ilyen boldogan még nem éreztem magam előtte.

Ahogy kinyitottam a szemem, megláttam a tenger mélyét. Azt mondta, az ő országában vagyunk. Szóhoz sem tudtam jutni. Ilyen szabadon szerintem ember nem érezheti magát. A vízben oda úszok, ahova csak akarok, és nem érzem a levegő hiányát. Ezután átöleltem megint a szerelmem és lefeküdtünk a sötét mélyben.