Nélküled-Napló - Ég Velünk

Emlékszem nagyon jól még arra a reggelre, akkor még álomtól voltak ködösek az utak előttünk, és esők szaggatták a levegőnek csúfolt méreggel teletömött felhőt körülöttünk. Ugyanolyan nap volt, mint a többi. Ugyanúgy váltottak át a lámpák pirosról zöldre, zöldről pirosra. Záródtak, és nyíltak ki ajtók. Hulltak porba álmok, mint az eső, és szálltak fel az égbe, mint egy-egy kósza tekintet reményeket keresve. Ugyan… a remény is fogytán van. Elfogyott a könnyekkel együtt.
Hallgatom szél hegedűinek monoton zúgását a parton, minden egyes vonó közelebb visz ahhoz, hogy elnyeljenek a hullámok nagy étvággyal. Elvinnének a Feledésbe végre… A Feledés egy olyan hely ahol a kukák mellé tett álmok találkoznak újra. Talán… Talán ott még láthatnálak egyszer. Bár Te nem az álmom voltál, de az-az idő, amit őriztél Nekem maga volt egy álom. Csak sajnos felébredtem.
Bármely ember azt hinné, aki látja a gondolataimat, hogy egy áhított szerelem jár, szinte már rohan az agyamban minduntalan. – De sokan sajnos nem tudják, hogy van, ami a szerelemnél is erősebb. Leszakítaná az eget és megállítaná mind a hullócsillagokat is ha azt kellene tennie… Viszont ha örökké elmegy aki azt az éber-álmot hozta minden csillag lehullik a földre a szemünkben, még ha azok szentjánosbogarakként lángokban izzanak is fent. Akkor eltűnik az ég, a tenger, a fák, a virágok. Mint ha egy sötét kendővel kötötték volna be a szemed, és nyikorogtak volna rozsdás, kopott szavak a füledben, ahol még talán nem veszett ki Álmaink Őrének hangja.
Talán jobb lenne nem lenni. Már teljesen mindegy, ezen már nem rágódok.
Hallgattam miközben játszik a szél azon a lélekhúros hegedűn. Pattantak a húrok, szakadt a vonó, előttem pedig száz és száz kép futott végig. Mindent tisztára mosták a könnyek. Ekkor éreztem azt, hogy kiértem a világ végére. Ott álltam a szirten és azt hittem ez már a vége, és léptem még egyet. El nem felejtem, az emlékeimbe égett bele az a pillanat hogy zuhantam. Zuhantam, közben mosolyogtam és azt gondoltam, „végre megyek hozzád!”.
És tudjátok mire keltem fel? Hogy megint reggel volt. A napra keltem fel, ami átszűrődött utolsó reménysugárként a kórházi ágy redőnyein keresztül.
- És mondd csak, nem féltél, mikor ugrottál?
- Tudod mitől féltem igazán? Hogy megint felkelek… Amint látod, az élet kegyetlen játéka, hogy miden egyes nap lefekszel, majd másnap felkelsz.
Hullócsillagokon lépkedek.

***

Kedves Magány!

Már igen sok ideje vendégemül látlak magamban. Mellém ülsz le a padra, az ebédlő asztalhoz, velem vagy mikor a ködös délelőttöket sétálunk kézen fogva a zuhogó esővel, néma falakról nézel Rám arany keretekből porosodva az idő rozsdásan nyikorgó vas kerekeitől – Ugyan azon vaskerekektől, amik eljártak már fölöttem, a reményeim fölött, álmokból kifakuló szemeim fölött, az érzéseim fölött… Mindig is féltékeny szerető Voltál. Sötétbe kergettél mindenkit mellőlem. Gyűlölöm, ahogy szótlanul nézed, hogyan folyik le Tőled arcomról egy-két jéggé dermedt könny némaság csapdájába veszetten, sorstalansággal megtelve. Az ablakom alatt hegedülsz és egy sok csendből szőtt búskomor dalt minden éjszaka. S ha szememet a Holdra emelem, ráfagysz ablakomra, üres szemekkel visszanézel Rám, álarcos mosolyoddal karöltve. Azt suttogod mindig, hogy ne sírjak, mert Te hűséges társam leszel. A kezembe adtál egy emlékpor lepte, plakát-magánytól ázott lapot, majd egy tollat, ami a lelkeket karcolja fel. Írni kezdtem Neked sorsom. Szobámban laktál és szájon csókoltál minden egyes végtelen éjjelen. Szeretlek, de mérged nem bírja a lelkemnek repedései, ahova beszivárog, és lassan apróra töri. Így hát itt az ideje külön utakat járni Magányosság. Hogy melyik ágyra szállsz le ezek után, melyik álmot rágod magadba. Hagyd itt emléked egy darabját, s vessz el magadban.

2009. Április 29.

Kedves Magány!

Lassan egy hónapja eltűntél életemből. Ugyan oly’ űrt tépve magad után, mint amilyen akkor volt, míg bennem éltél. Hazudnék, ha azt mondanám, nem hiányzol. De Őt már jobban szeretem, mint Téged. Legyél Boldog, Magányosság!

2009. Május 21.

***

Nyáridői széldalra keltem fel… A tegnap este még a fülemben él, mikor bezártad szemeiddel a szemem és suttogtad, hogy „szeretsz”. Visszhangzik a lelkemben, amit csak egyetlen egy fénycsóva táplál abban a sikolyfakasztó ürességben.
Nyáridői széldal kelt fel a régi rádió, szakadozó hangjára… Még érzem a testedről lepergett illatos forróságot az ágy másik végén, aminek már nincsen gazdája. Zengő sötét lelkemben is kialudt az-az egyetlen egy csillag, amit a rideg sötétség magába húzott. Álmos a reggel is, forrón olvad az unalomtól, amit virágok szaga kísér végig, a félhomályos, pókhálós sarkokban. A TV is zúg még, adástalanul, lélektelenül, mint a szemem, amiben egy ezrednyi szentjánosbogár lelt temetőjére. Gondolatok halott testétől nehezül el a levegő, szinte fojtogatóan, amint reményázott lepkék szálltak ablakomra.
Emlékszem Ő mindig azt mesélte, hogy a lepkék a bánat sírta teremtmények, óvnak, vigyáznak, óvják álmaink viharában sok ezer hajónkat. Sorsunk őrzői.
Most már csak a pillangók vannak helyette. Most már csak a zúgás. Az Üresség. A Homály.
Halk léptekkel jeleztem a kőpadlónak, hogy indulok a lépcső felé, hallgatni a magába rágóan szakadt rádiót. Monoton piroslással az öreg hölgy volt a bemondó. Akinek olyan vontatott volt a hangja, mint ha száz év bánatát nyelte volna le, és megakadt volna a torkában.
Egyedül a lépcsőn. Vele is mindig az idős hölgyet hallgattuk. Most olyan, mint egy porlepte, karcolt képregényben, amit csak egy két bús fuvallat érint meg. Leülve az asztalhoz megéget a fahéjas tea halvány illata. Hallgatom a rádiót: Magányos reggelt kívánok minden „Ég Velünk” rádió hallgatónak! Elkezdődhet az „Élet nélküled”!
Sorsveszett Őszidő a Nyárban.