Kalózvér 12. Rész

- Féltem őt… ennyi az egész…
Nathan állkapcsa megfeszült, karjait keresztbe fonta maga előtt, s türelmetlenül dőlt a hajókonyha ajtajának. Onnan figyelte a most furcsán megszeppent nőt, aki zavartan pakolgatott a káosz uralta helyiségben.
- Annak ellenére, hogy félted, mindenbe belerángatod!
Valerie felkapta a fejét és villogó tekintettel a férfira meredt.
- Nem rángattam bele semmibe!
- Val… Rhys világosan megmondta, hogy nem jöhet fel… erre te a legelső alkalommal férfiruhát húzol rá, és felhozod magaddal…
- Nem vagyok hajlandó egyedül hagyni egy átkozott kabinban! – emelte meg a hangját. – Te sem lennél elragadtatva az örömtől, ha egy olyan kis helyen kellene gubbasztanod egész álló nap!
- Ebben igazad van, de…
- Nincs semmi de! – szakított félbe mérgesen. – Nem fogok változtatni a nézeteimen, és nem is fogom megbánni… nem fogom hagyni, hogy minden életkedve elszálljon mire a szigetre érünk… Rhys úgysem bántja őt, inkább harapná le tőből a saját karját… nem fogok neki ebben engedelmeskedni…
- Mintha olyan sűrűn engedelmeskednél bárkinek is… - morogta Nathan az orra alatt.
- Ó, már megint a sértett büszkeség, igaz?

Nathan kihúzta magát s összeszűkült szemekkel meredt a nőre.
- Nem tudom miről beszélsz…
- Hát persze, hogy nem… - állított fel egy széket Valerie. – Ilyenkor sosem tudod… ilyenkor egyik férfi sem tudja, hogy miről beszél egy nő… tudom, hogy elég nagy szálka vagyok a szemedben, de nem igazán tud érdekelni…
- Miért lennél az?
- Ugyan már Nathan! Ne tettesd magad hülyének! Tisztában vagyok azzal, hogy nem hagy nyugodni a tudat, hogy itt vagyok ezen a hajón, ahol ezt a helyet kivéve – tárta ki karjait. - mindenhol csak férfiak hemzsegnek… és nem hagyom magam…
Nathan a fogait csikorgatta, miközben előre lépett, és az asztalra támaszkodva a nő szemeibe nézett.
- Tudod ilyenkor nagyon bánom, hogy segítettem neked felkerülni ide… nem tudom, hogy felmerült-e benned az elmúlt évek alatt, hogy az életedet, nekem köszönheted! – kiabált már a végén.
- És most persze azt várod el tőlem, hogy hátra vágjam magam előtted, szívből jövő hálával eltelve…
- Te… te tisztára megőrültél! – fakadt ki Nathan.
- Nem, egyszerűen csak ismerem a gondolkodásodat…
- Ismered? Hát ezen nevetnem kell!
- Nevess is! Tudom, hogy megbántad, hogy segítettél munkát találnom! Mert legszívesebben végignézted volna, ahogy beállok egy bordélyba… ott legalább csak fizetned kell, és máris megkapsz…
- Fejezd be, Val!
- Ó én befejezem… elvégre ez a dolgom, ne…

Nem tudta befejezni a mondatot, mert egy erősebb rántást érzett a bal karján, s egy fordulat után a férfival találta szembe magát, ahogy az nekinyomja a falnak. Annyira meglepődött, hogy szólni sem tudott, így egész testében megmerevedve hagyta, hogy Nathan lehajoljon hozzá, majd ajkait az övére nyomja. Tűzhöz hasonló forróság áradt szét végtagjaiban, és az egész az altestében összpontosult. Egyáltalán nem volt gyengéd, de ezt valahol meg is értette. Még sem tudott kiigazodni rajta.
De mégis mi a francot csinál? Megesküdött! Megesküdött rá!
Bármennyire is nehezére esett, ellökte magától, majd dühösen pofon vágta. Túlságosan hangosnak tűnt a csattanás a kis helyiségben. Remegő kezeit ökölbe szorította és zihálva ment volna el a férfi elől, ha az nem állítja meg. Vállainál ragadta meg és nyomta vissza újra a falhoz.
- Hagyj békén! – kiáltotta elveszve, de az mintha meg sem hallotta volna. Kezének a nyoma még mindig ott vöröslött a jobb arcán, és egyáltalán nem látszott, hogy meghatná az ellenkezése. Valerie kétségbeesetten küzdött ellene, de tudta, bármennyire is erősebb a többi nőnél, egy férfi ellen semmit sem ér. Gyomra újra megremegett, mikor megérezte a férfi ajkait a sajátján, de tudta, hogy nem hagyhatja magát. Erőlködve fordította el a fejét, és már majdnem sikerült elszaladnia onnan, de Nathan gyorsabb volt. Fordult vele egyet, majd két lépéssel az asztalhoz ment, ahova a hátára fektette, kezeit pedig az asztal lapjára feszítette két oldalt.

Valerie rúgott, ficánkolt, de semmit sem ért el vele. Szemeiben egyre csak gyűltek a könnyek s mikor a másik szemeibe nézett, megmerevedett, könnyei pedig kicsordultak. Nathan láthatóan szenvedett…
- Tényleg ezt akarod? – suttogta alig hallhatóan. – Hogy így bánjanak veled?
Valerie nem tudott megszólalni, szorosan összeszorította szemeit és próbálta megzabolázni könnyeit.
- Csak gondolj bele, hogyha nem erre a hajóra kerültél volna, mi lenne most veled… én tisztellek és mindenki más ezen a rohadt hajón… soha nem tudnálak bántani, de… te… te ezt annyira természetesnek veszed, elvárod mindenkitől…- folytatta tovább remegő hangon, ami egyáltalán nem volt rá jellemző. Hiszen… ő Nathan… a legéletveszélyesebb helyzetekben is jót tud nevetni egy viccen, vagy egy rosszul elsütött poénon… - Nem tudom mit tett veled a férjed, de jó lenne… ha rájönnél végre, hogy nem vagyok olyan… nem ő vagyok…
Valerie szipogva rázta meg a fejét és legszívesebben elbújt volna egy sötét sarokba, ahonnan soha többé nem jönne ki.
- És… csak hogy tudd… soha nem néztelek egy egy éjszakás kalandnak…
Valerie felzokogott, mikor Nathan egy csókot nyomott a homlokára, majd elengedte, és a füléhez hajolt. – Attól sokkal többet jelentesz nekem…
Valerie kinyitotta szemeit, hogy a másikra nézzen, de addigra Nathan már elfordult és az ajtóhoz ment. A nő az ajkába harapott, körmeit a tenyerébe vájta, hogy visszafogja magát, és ne kiáltson, vagy menjen a férfi után. A szíve még mindig a torkában dobogott, de most hányingere is támadt. Mi a francot művelt?
Felült és nem érdekelte a hátába nyilalló fájdalom. Leszállt az asztalról. Meg kellett kapaszkodnia remegő térdei miatt. Úgy érezte, mindjárt eltűnnek a helyéről, ő pedig a földön köt ki. El kell jutnia Beth-hez! El kell mondania… muszáj beszélnie…



Két lépés volt.
Mindent eldöntő.
Rhys a tarkójánál ragadta meg a lány haját majd hátrafeszítve a fejét megcsókolta. Minden dühét és vágyát beleadta, egyáltalán nem olyan volt, mint szerette volna. Nem volt gyengéd. Sem türelmes. Legnagyobb meglepetésére azonban, Beth nem tiltakozott, nem kezdett el hadakozni. Megragadta őt az ingénél fogva és úgy húzta még inkább magához.
Rhys úgy érezte, mintha elpattant volna benne egy húr. Egyáltalán nem sejtette, hogy honnan jön a nőből ez a vadság. Talán a több éves elnyomottság teszi… de most adja meg neki, amit kért?
Minden kirepült a fejéből, amikor Beth beletúrt a hajába és egyik combját az övéi közé nyomta. Egy rántással kapta ölbe a nőt, aki készségesen fonta lábait a dereka köré, majd néhány pillanat múlva már az ágyon voltak. Rhys feltérdelt, de csak annyira hogy ledobja magáról az inget. Beth csillogó szemekkel nézte minden mozdulatát, ajkai résnyire nyitva voltak, haja szétterült a párnán. Már maga a látvány felért egy kínzással. Mikor végre a földön tudta a ruhadarabot, újra fölé emelkedett két karján megtámaszkodva a lány feje mellett. Beth azonnal a nyaka köré fonta karjait és lehúzta magához a fejét.
Nem érdekelte, hogy mi lesz másnap… az sem érdekelte, hogyan fogja magát érezni a dolog után… most csak a pillanatnak akart élni.
Rhys megszakította a csókot, majd a lány fejét oldalra hajtva, a füle mögötti részre nyomta ajkait. Könyökeire ereszkedett és egy kicsit beleharapott a nő nyakába az élvezettől, mikor az ismét összekulcsolta lábait a háta mögött és egyre csak húzta magához. Beth-nek egyáltalán nem fájt, mindössze annyira volt képes, hogy kapkodott levegő után, és várta, hogy mi jöhet még. Biztos volt benne, hogy nem csak ennyit tartogat a számára.

A férfi a gombok után nyúlt, amiket gyorsan, hozzáértő kezekkel bontott ki. Mire a nő felocsúdott a kábulatból, az inget már le is simította egyik válláról. Rhys a sarkára ült, majd a lányt megemelte a derekánál fogva és az ölébe húzta. Néhány pillanatig zihálva meredtek egymásra szorosan összesimuló testtel, végül Rhys újra a nyakához hajolt, de nem állt meg ott. Még mindig a derekánál fogva egyre hátrább hajtotta a felsőtestét, miközben szájával minden egyes kis részletet megpróbált felfedezni. Nyelvét végighúzta a nő mellei közötti völgyön, Beth-ben pedig az a kis levegő is benn akadt, ami megmaradt. Rhys vállait ragadta meg kapaszkodóként, de még így is túlságosan gyengének és kábultnak érezte magát. Lassan visszahúzta a lányt, szájával a kulcscsontjánál matatva egyre fentebb haladt. Gyengéden megharapta az állát is, majd két kezével ragadva meg az arcát megcsókolta. Beth inkább feltérdelt, hogy jobban meg tudja tartani magát, mikor Rhys lassan a hátára dőlt, magával húzva őt is. Most a lány szakította félbe a csókot, majd kiegyenesedett ültében. Rhys elsötétülő tekintettel simította le mindkét válláról az inget, a lány pedig apró, titokzatos mosollyal a szája sarkában hagyta.

Kirázta a hideg, mikor látta, hogy Rhys szemei megakadnak a bordái környékén. Tudta, hogy mit néz. „Előző életének” nyomai nem tűntek el még teljesen. Szégyenkezve húzta oda kezeit, de Rhys megfogta őket, majd közelebb húzta magához, annyira, hogy Beth-nek könyökölnie kellett. Fekete, selymes tincsei függönyként hullott le arca két oldalán, eltakarva mindkettejük arcát.
- Előttem nem kell takargatnod magad… - suttogta, s tarkójára simítva egyik kezét, csókba vonta a lányt. Borzongatóan jól esett az érzés, ahogy a nő hozzásimult. Szinte ijesztően… Most valahogy úgy érezte rátalált valamire, de nem tudta megnevezni a dolgot. Olyan természetesnek tűnt, hogy egymás karjaiban vannak, hogy most nem is okozott problémát a gondolat, hogy a lány sokkal többet érdemelne. Furcsa diadalt érzett abban, ahogy Beth odaadóan bújt hozzá. A fejében egyre inkább csak azt harsogta valaki, hogy az enyém! És ebben a pillanatban tényleg úgy tűnt, hogy a lány csak az övé és senki másé. Ettől pedig megijedt.
Egy lendülettel döntötte le magáról a lányt oldalra, hogy egy pillanat múlva újra fölé emelkedhessen. Vigyorogva figyelte, ahogy Beth felkuncogott karjai lágyan ölelték át és várakozóan, gyöngéd pillantással nézett rá, amitől a szíve a gyomrába süllyedt. Te jó ég…
Kezeivel végigsimított a lány oldalán, egészen a nadrág széléig. Az övet kibontotta, s lassan húzni kezdte az anyagot. Beth megemelte a fejét és már éppen azon volt, hogy a férfi nyakához ér, amikor dörömböltek az ajtón.
Mindketten megdermedtek s hallgatóztak. Rhysban feléledt a remény, hátha elmegy az illető de hatalmasat kellett csalódnia, mikor újra kopogni kezdtek.
- Rhys! Rhys, itt vagy?
- Nem! – kiáltotta ki a férfi dühösen.
- Rhys, a fiúk nem tudják mit csináljanak! – folytatta Valerie. – Vihar közeleg…
Rhys hatalmasat nyögött, fejét a lány vállgödrébe ejtette. – Ez nem lehet igaz… a rohadt életbe…
Most hogy menjen ki… így… ennyire… feldúltan?
- Semmi baj… - hallotta meg Beth rekedt, egy kicsit csalódott hangját. – Szükségük van rád…
Rhys lassan megemelte a fejét majd lenézett a lányra. Annyira… gyönyörű volt… és ő majdnem…
- Talán jobb is így…
A lány szemei összeszűkültek, s lassan végigsimított a férfi hátán, amitől kirázta a hideg.
- Nem hiszem. – suttogta. A hangjában minden benne volt. Ígéret, csábítás, hívás… a pokolba, hogyan tudna ennek ellenállni?
Újra dörömböltek.
- Rhys! Siess, kérlek!
- Mennem kell… - nyögte a férfi és erőt vett magán, hogy távolabb menjen a nőtől.
Rhys felállt, majd felkapta az inget a földről, s magára kanyarította. Beth éhes szemekkel figyelte minden mozdulatát, miközben maga elé húzott egy takarót. A férfi az ajtóhoz lépett a kulcsot elfordította, de mielőtt kitárta volna még visszanézett a nőre. Beth nem mondott semmit, csupán bólintott egy aprót. Látta, hogy Rhys nyelt egyet, mielőtt lenyomta volna a kilincset.
Valerie furcsán vörös szemekkel állt az ajtóban, de egyenesen tartotta magát. Az ajtó becsukódott, Beth pedig hátra dőlt a párnákra…
Nos… ha tényleg ilyesmi a büntetése… akkor gyorsan el kell kezdeni gondolkodnia a következő „marhaságán” amit elkövet!


Rhys gyorsan húzta be maga mögött az ajtót, hogy Valerie még csak be se tudjon pillantani. Bár meglepődött a nő arckifejezésén, nem adott hangot neki. Nem sokszor látta Valerie-t ennyire… letörtnek.
Ujjaival nagyjából átfésülte a haját, de tudta, hogy rettenetesen néz ki.
- Rhys!
Rhys nem állt meg, hanem lassított egy picit, hogy a nő beérhesse. – Igen?
Valerie mellé ért, majd felvont szemöldökökkel rápillantott.
- Az előbb… odabent…
- Azt mondtad vihar lesz. – szakította félbe.
- Igen.
- Akkor inkább ezzel foglalkozzunk.
Nem akarta mástól is azt hallgatni, hogy mekkora hibát követett el majdnem. Nem mentheti fel magát azzal a kifogással, hogy abban a pillanatban helyesnek tűnt a dolog. Hogy teljesen úgy érezte nincs ebben semmi rossz, nem bánt ezzel senkit… pedig dehogynem!
- Rhys…
- Mi történt veled?
Valerie gyorsan félrenézett.
- Semmi. – motyogta.
- Na látod! Te sem mondod el, én miért is mondanék bármit is?
Nem folytathatták a beszélgetést, mert felértek a fedélzetre. Az ég füst szürke volt, s súlyos felhők gyülekeztek. Itt-ott néha átcikázott egy villám, és hallani lehetett a mély morajlásokat is. A tenger mélyzöld hullámai dühösen nyaldosták a hajó oldalát erős ringásba hozva ezzel az egészet. A vihar már közelebb volt, mint gondolta.
- Vitorlákat lebontani! – kiáltotta oda Nathannek, aki bólintott egy aprót és két segédjével neki is állt a feladatnak.
- Tim! A hajót tartsd széllel szemben! Semmiképp ne érje oldalt!
A szél úgy süvített át a korlátok között, mintha csak az lenne a dolga, hogy előre jelezze a vihar közeledtét. Vadul cibálta a ruhákat, Rhys dühösen seperte ki arcából a haját, valahányszor belefújta.
Újabb villám cikázott át az égen megelőzve egy nagy csattanást. Rhysnak erőteljes baljós érzései támadtak. Nagyon reménykedett abban, hogy nem ez a vihar lesz az utolsó az életében…


Már felöltözött, és úgy bújt vissza az ágyba, de még az sem nyugtatta meg, hogy érezte a férfi illatát. Ijedten rezzent össze, mikor újabb villám világította meg az eget, s amit hatalmas csattanás követett. Az emberek kiáltozva beszéltek egymással, ami egyre inkább eldurvult.
Nem bírt egy helyben maradni!
Először azzal próbálkozott, hogy oda-vissza sétál a kabinban, de ezzel csak még jobban felfokozta vágyát, miszerint szaladjon fel a fedélzetre megnézni, hogy mindenki rendben van-e. Valamit éppen a feje felett görgettek el. A hajó egyre csak himbálózott, és ő tudta, hogy egy helyben hánykolódnak, ugyanis nem érezte azt a furcsa mozgást, ami egy haladó hajóra volt jellemző.
Tompa puffanás és rekedt kiáltás.
Beth az ajtóhoz rohant, de mielőtt felránthatta volna, az kinyílt és két, szorosan ölelő kar csapdájába esett.
- Nem, Te itt maradsz! - hallotta meg a férfi hangját. Az egyik kar elengedte őt, hogy az ajtót becsukja, de aztán újra visszatért, s a teste köré fonódott.
- Mi történik...? - mormolta a lány kalóz mellkasába és megpróbált elhúzódni, hogy rendesen beszélhessen - és persze, hogy kapjon levegőt - de a férfi nem engedte.
- Vihar van, de ne ess pánikba, ha lehet! - válaszolt, miközben az ágyhoz araszolt, végig maga előtt tartva a nőt. Mikor odaértek, Beth-t a vállainál fogva nyomta le rá.
- A legjobb lenne, ha te itt maradnál! Így is épp elég...
- De...
- ... gondom lesz az emberimmel... - folytatta, mintha meg sem hallotta volna.
- Én is segíthetnék...
-... nem akarom, hogy miattad is...
- De én... - állt volna fel az ágyról.
-... aggódnom kelljen! - nyomta vissza egy mozdulattal.
- Valerie is segít! - hozta fel érvként, hátha ez jó fényt vet a helyzetére. Nem úgy látszott az arckifejezésén, mintha ezzel meg tudta volna győzni. Épp ellenkezőleg.
- Valerie már több éves tapasztalattal rendelkezik. Tud vigyázni magára...
- Én is tudok!
-... az ilyen helyzetekben! Beth, ha nem hallgatsz rám, esküszöm az ágyhoz kötözlek! - jelentette ki kemény hangon.

Beth megmerevedett. Összeszűkült szemekkel vizslatta a férfi arcát, aki szemrebbenés nélkül állta a tekintetét. Nocsak... a végén még kiderül, milyen is valójában, és hogy ő megint vak idióta módjára megbízott egy ilyen emberben... egy kalózban!
- Tényleg meg tudnád tenni? - kérdezte halkan. Eldöntötte Beth, hogy ebben a válaszban benne lesz minden, ami kettejük "kapcsolatára" vonatkozik. Rhys tisztában van vele, hogy mit tettek vele, és hogy a kötél elég nagy ellensége. Ha tényleg nem veszi ezt figyelembe, akkor ő hozzá többet ne szóljon!
Rhys összeszorította az állkapcsát, szorítása is erősödött a vállán.
- Nem szórakozásból tenném, hanem a biztonságod érdekében! Néha elég nagy őrültségeket tudsz csinálni, még ha akaratlanul is! És ez nekem most nagyon nem hiányzik, remélem, megérted! - sziszegte összeszorított fogai között.
Beth, dühében beleharapott alsó ajkába s elfordította a fejét. Önkéntelenül is megremegett, mikor megérezte a férfi ujjait, majd a tenyerét az arcán. Jól esett neki ez a melegség, de nem akart tudomást venni róla.
- Beth...
- Nem érdekel! - szakította félbe.
- Akkor engem se! - csattant fel Rhys mérgesen. - Nem akarom, hogy bajod essen, és ha ehhez az kell, hogy kikötözzelek az ágyhoz, hát én megteszem! És tudod mit? Élvezni fogom!
Beth semmit sem válaszolt, alsó ajkából kiserkent a vér, annyira erősen harapta. A kesernyés íz ismerős volt, de csak rátett egy lapáttal az amúgy is ingadozó önuralmára. Némán tűrte a megaláztatást, mikor egy könny lehullott az arcán. "Gratulálok Beth, megint előtte sírsz!" Semmi pénzért nem nézett volna vissza erre a... férfira... Legnagyobb meglepetésére azonban, a férfi felsóhajtott, elengedte a vállait, majd hátrált egy lépést. Hangja egy kicsit beletörődött és morcos volt, amikor megszólalt.
- Szóval? Megígéred, hogy itt maradsz?

A nő még sokáig meredt a kinti, háborgó tengerre. Mi lesz, ha ez a vihar tragikus kimenetelű lesz, és ő semmit sem tett azért, hogy lehetőleg ne halál legyen a vége? Hogy maradhatna nyugton idelent, miközben felette az életéért küzdenek az emberek? Bár nem mintha olyan sok mindent tudna tenni... de legalább ő is ugyanolyan túlélési eséllyel indulna, mint a többiek... És Rhys? Mit fog tenni, ha baja esik? Még ha most meg is fenyegette, akkor sem tudott haragudni rá, és ez fájt a legjobban. Ez a kiszolgáltatottság...
- Megígéred, hogy visszajössz? - kérdezett vissza válaszul remegő hangon, még mindig az ablakon túli világot bámulva.
Semmi válasz...
Még mindig semmi...
A csend már szinte zavaróan hosszúra nyúlt. Sejtette, hogy ezzel a kérdéssel jócskán meglepte a férfit... és talán többet is elárult érzelmeiről mint kellett volna. Meglepte... az lenne a jobb eset... de mi van, ha elriasztotta? Nem igazán tudta, hogyan reagálnak a férfiak egy ilyen kérdésre... főleg, hogy inkább kérésnek hangzott... Muszáj volt odanéznie, hogy felmérje, mekkora kárt okozott. Rhys arca teljesen érzelemmentes volt. Semmit sem lehetett leolvasni róla. Mint egy szobor... egy gyönyörűen kifaragott, művészi alkotás. Most kékes-szürke szemei rá tapadtak, egyenesen a szemeibe. Ismét olyan érzése volt, mintha átvilágítanák, mintha az elméje egyetlen, apró részletességgel megírt könyv lenne. És amiben a férfi könnyedén lapozgathat. Ismeretlen volt számára ez még... Ez a pillantás, ahogy mereven őt nézte... Kibogozhatatlan... megfejthetetlen... tippelni sem tudott volna, hogy mit gondolhat, vagy hogy mit érez jelenleg. És sejtette, hogy örök rejtély marad ez számára.
Az ölébe tette kezeit, ahol összekulcsolta őket, s rájuk szegezte szemeit. Nem volt hajlandó többet felnézni.
- Felejtsd el, amit mondtam...
Két kéz támaszkodott meg közvetlen az oldalánál az ágyon, ahogy a férfi lehajolt hozzá, ajkai súrolták a fülét és az arcát, amikor egy pillanattal később megszólalt. - Akarod, hogy visszajöjjek? - kérdezte suttogva.
Beth szíve a torkában dobogott, nyelni is alig bírt, végül egyet bólintva mégis kinyögte: - Igen!

Rhys a lány homlokához nyomta sajátját. - Megígérem, hogy amint elcsendesedik a vihar, itt leszek, de akkor Te is ígérd meg, hogy nem jössz ki utánam! Nem tudok vigyázni magamra, ha közben rád is kell figyelnem... érted?
A hangja annyira lágy volt, és tele meghatározhatatlan érzéssel, hogy először szólni sem bírt. Hatására a gerincében furcsa bizsergést érzett... Lehunyta szemeit, úgy hallgatta tovább a férfit.
- Nem kell félned, itt biztonságban leszel... - mondta, majd felegyenesedett. Beth szemei kipattantak és az ágyon ülve figyelte rémülten a fölé magasodó férfit. Most tényleg el akar menni?
Rhys hátrált egy lépést. Így hogy nem volt annyira közel hozzá a lány, újra eljutottak a tudatáig a környezetének a zajai. Mennydörgés, a tenger, az emberei lépései, és munkájuk hangja. Megfordult, hogy kimenjen, de két lépés után megtorpant. Nem tudta miért, de megállt. Lassan, minden megfontolás vagy tervezgetés nélkül fordult vissza. A lány már felállt, és nagy szemeket meresztve rá tördelte kezeit. Annyira elveszettnek tűnt így, ilyen kócosan, a túlméretezett ingben és a gyűrött nadrágban... Furcsa sóvárgás húzta felé, amit el akart mulasztani!
Bármi áron!
Most rögtön!

Csak ki kellett nyújtania a kezét. Beth megragadta azt, majd hozzásietett és lábujjhegyre emelkedve a karjaiba vetette magát. Rhys azonnal, másodpercnyi késlekedés nélkül szorította magához és mindent elsöprő, szenvedélyes vággyal csapott le remegő ajkaira.
Az ég dörgött, egyre sűrűbben világította be az égbolton keresztül táncoló villám a kabint, ahol már félhomály uralkodott, de ezek valahogy elhanyagolható tényezőnek számítottak ebben a pillanatban. Semmi más nem érdekelte, csak a karjaiban tartott nő, aki olyan odaadással csókolt vissza, mint még soha senki. Az Istenért, mégis ki Ő, hogy ilyen hatással legyen rá? Érezte, ahogy a lány karjai felfelé kúsznak a nyakához. Isten lássa lelkét, élvezte! Annyira élvezte, hogy legszívesebben így maradt volna egész hátralévő életében, és ott folytatná a dolgot a nővel, ahol néhány órával ezelőtt abbahagyta... és ez a gondolat megijesztette! Tényleg képes lenne eldobni a kalózkodást egyetlen nőért?
Őérte?
Megfogta Beth csuklóit, mielőtt túlságosan is elvesztené a fejét, s eltolta magától.
- Mennem kell, mielőtt... a pokolba a végén még itt ragadok! - nyögte rekedten.
- És az olyan rossz dolog lenne? - kérdezte a nő zihálva.
- Igen! Vagyis nem, de... az embereim számítanak rám! - érvelt, miközben a lelkét féltette. Ha bármit tesz a nővel az egyenes út a pokolba! Így ahelyett, hogy újra magához ölelte volna, megfogta két kézzel az arcát, és mélyen a szemeibe nézett. - Ígérd meg! Ígérd meg, hogy itt maradsz!

Sokáig csak meredtek egymásra, némán, hangtalanul, végül Beth lassan bólintott. - Ígérem!
Rhys szemeiben egy pillanatra felcsillant a kételkedés szikrája, de amilyen gyorsan jött, úgy el is ment. Lehajolt hozzá egy picit, majd csókot nyomott a homlokára. Ajkait tovább tartotta ott, s lehunyt szemekkel szívta magába a nő illatát. Magában, különféle válogatott szavakkal folyamatosan káromkodni kezdett, hogy összeszedje magát valamennyire. Szó nélkül fordult el Beth-től és határozott léptekkel az ajtóhoz sietett. Mielőtt becsukta volna, még visszanézett rá.
- Visszajövök...
Rhys felszaladt a lépcsőn, a fedélzetre, amit már jócskán víz borított. Az eső úgy zuhogott, mintha dézsából öntenék, és semmi más feladata nem lenne, mint elmosni mindent, ami mozog vagy él. Pedig a vihar még csak most kezdődött... a java még hátra van. Látszott az emberein, hogy nyugodtabbak lesznek egy kicsit attól, hogy ott van. Mintha a puszta jelenléte csodával lenne határos. Mondjuk, egy kalózhajón legyen is így ez a dolog. Egy kapitánynak méltósága kell hogy legyen. Ha az emberei semmibe sem nézik, ott baj van. És mit sem ér az, hogy ő maga vezérnek érzi magát, ha a többi még csak meg sem mozdul a szavára.
Elindult a tatfedélzet felé. Alig látott valamit az esőfüggöny miatt. A cseppek apró tűkként csapkodták az arcát nem kímélve a hátát sem. Mire elérte a tatfedélzetre vezető lépcsősort, a ruhái mind átáztak, kényelmetlenül tapadva testéhez. Hajából folyamatosan csöpögött a víz, néhol kis patakokként folyt tincseiből a vállára.

Tim állt a kormánynál, barna bőrén gyémántokként ragyogtak az esőcseppek. Hunyorogva bámulta a hajó orrát, karjai megfeszültek a kormánykerék irányításától. Szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek a fáradtságtól, Rhyst pedig apró lelkiismeret furdalás fogta el, amiért ennyi ideig itt hagyta Timet, míg ő lent enyelgett. A vihart túlkiabálva ment oda hozzá.
- Átveszem! Menj, segíts a fiúknak!
Tim bólintott, majd egy gyors csere után, a lépcsőhöz sietett. Rhys nem tudta tovább figyelni a férfiak munkáját, mert a kerék megrándult. Éppen csak meg tudta tartani. Utált viharban kormányozni, mert a fa rettenetesen csúszóssá vált olyankor. És mindig attól félt, hogy egyszer elveszíti az irányítást a hajó felett. Még most is. De ezt most nem engedheti! Feladata van! Hogyan is veszíthetne a viharral szemben, amikor itt van a hajón a lány is? Tartozik neki annyival, hogy épségen viszi el a szigetre!
A francba, ha csak rá gondol pánik szerű érzés tör rá! A perzselő vágy mellett természetesen. Főleg azóta, hogy ők ketten majdnem... Mit kezdjen vele? Mit fog tenni, ha a szigetre értek? És vajon ő mit fog csinálni, ha egyszer Beth rájön, hogy nem érdemes vele vesződni, többet érdemel nála, és talál magának egy rendes pasast? Mit fog tenni? És a pasassal?
Szorosabban markolta a kormányt, ujjai szinte teljesen elfehéredtek. Ha csak arra gondol, hogy Elizabeth más férfival van, mélyről jövő, ugyanakkor hatalmas gyilkolási vágy támad fel benne. Szinte érzi a benne lakozó állatot. És tisztában van azzal is, hogy nem erőlködne azzal, hogy visszatartsa, ha összefutna azzal az illetővel. Ó nem! Mi több, összefogna azzal az állattal!

Szóval.
Hogy megkímélje magát a szenvedéstől és a megvetéstől, mert megölt egy embert a szigeten, és hogy a lánynak se okozzon fájdalmat, ha esetleg tényleg szerette volna azt a... férfit, jobb ha minél hamarabb útnak indul. Megvárja, míg a hajót teljesen rendbe nem hozzák, aztán irány a nyílt tenger!
"Megígérted, hogy visszamész!"
Na igen, megígérte. Azt, hogy visszamegy a kabinba! A kabinba. Nem hozzá... nem az ágyba... a kabinba! Csak oda! Különben is... az sem biztos, hogy megteheti. Lehet, hogy meghal, mielőtt visszamehetne. Előfordulnak balesetek a hajón. Szörnyű balesetek. Elég sűrűn. Főleg viharban.
"Te jó ég, Rathmore, mikor lettél te ilyen pesszimista idióta?"
Nem pesszimista. Egyszerűen csak szembenéz a tényekkel. Egy vihar közepén van. A hajóján van egy nő, akit legszívesebben most rögtön ágyba vinne és egész éjszaka nem hagyna nyugtot neki, de nem teheti! Azért megígérte neki, hogy visszamegy hozzá. Mindegy. És lehetőleg jó lenne túlélni ezt a vihart, hogy betarthassa az ígéretet. Azt is, hogy visszamegy, és azt, hogy elviszi a szigetre, lehetőleg sértetlenül! É-rin-tet-le-nül!
Újabb hullám csapódott a hajó oldalának, megpróbálva felborítani és a tenger mélyébe taszítani azt, Rhys pedig megvetette lábát és teljes erejéből a kormánynak feszült, hogy megtartsa.
- Bontsátok már le a vitorlát! - ordított le. Colin hátrafordult munkájából.
- Nem megy! Beragadt!
- Ó, hogy az a...
Újabb hullám - ezúttal kétszer akkora - mérte össze erejét hajóval. Rhys azt hitte eljött az a pillanat, mikor otthagyja a fogát, de végül mégis sikerült megtartania. A vitorla dagadt a tomboló szélben, még inkább irányíthatatlanná téve a hajót. Rhysnak nem volt akkora ereje, hogy egy helyben tartson egy ekkora hajót kivont fővitorlával. A szél minduntalan belekapott, az pedig mozgásra késztette a hajót.
- Vágjátok szét! - kiáltott le megint. Veszélyes volt a vállalkozás, ugyanakkor ez volt az egyetlen esélyük, ha túl akarták élni ezt az egészet. Rich indult neki, karddal és két tőrrel az övén. Néhány férfi a főárboc mellett maradt, ha esetleg el kell kapniuk Rich-et. Rhys nézte, ahogy a férfi lassan felkúszik az árboc feléig, miközben ő még inkább megfeszítve minden erejét, próbálta egyenesben tartani a hajót. Ha csak egy kicsit is lazít, egy embere veszhet oda. Nathan rohant fel hozzá, de mielőtt melléért volna, újabb hullám csapódott az oldalának. A víz jeges habokban terítette el a fedélzetet. Nathan megcsúszott, durván meglökve a Kapitány lábát. Rhys előtt egy pillanatra minden elsötétült, mikor a fejét beverte a padlóba. Mindene lezsibbadt, és csak nagy nehezen tudta rávenni testét, hogy újra és minél gyorsabban működő képes legyen. Rémülten pillantott fel a kormányra, ami vészjósló sebességgel forgott, amerre csak akart. Ijedten kapott volna utána, de a hajó jobbra dőlt, ő pedig a korlátig csúszott és nekiütközött.
- A rohadt életbe! - szitkozódott. A hajó most a másik oldalra dőlt, Rhys pedig engedte magát, hogy csúszni kezdjen lefelé. Félúton megragadta a kormányt, majd gyorsan feltornázta magát, s a hajókormánynak vetette magát. A főárbocra nézett. Rich még mindig fent volt. Éppen most kulcsolta át lábaival az árbocot, hogy elvághasson egy kötelet. Rendben. Ő jól volt. gyorsan végigszaladt tekintetével a többieken. Te jó ég, Nathan!
A férfi még a tatfedélzeten feküdt a bal oldali korlátoknál és próbált a könyökére ereszkedni, de elég nehézkesen ment.
- Hé! - kiáltott neki oda. - Minden rendben?
Nathantől csak annyi tellett, hogy egy kicsit megrázza a fejét, majd visszahanyatlott a vizes padlóra.
- Val! Tim! - szólt a két, hozzá legközelebb állóhoz. - Vigyétek valami biztonságosabb helyre! Val, te meg maradj vele!

Tim hamarabb felért, mint a nő, és Rhys egy pillanatra láthatta, mennyire megviseli a látvány. Tim óvatosan átkarolta, és együtt bicegtek le a lépcsőn. Bár ő maga is szédült, és néha azt hitte elnyeli a sötétség, minden erejével küzdött a hullámokkal. Amikor Valerie is eltűnt a lejáróban, újra Rich felé nézett. A férfi már három kötelet vágott el. Kettő még hátra volt. A hajó újra dőlni kezdett oldalra, és ez ellen semmit sem tehetett, csupán imádkozott azért, nehogy túlságosan oldalra dőljön, és kibillenjen az egyensúlyából.
Ez a küzdelem nem volt annyira horrorisztikus, mint az előző, Rhysban pedig feléledt a remény, hogy a vihar csendesedni kezd. Bár még jócskán dörgött és rettenetesen sötét felhők borították az eget. Szokás mondani: a remény hal meg utoljára.
Újra végignézett a fedélzeten, hogy felmérje, minden rendben van-e. Tim már visszaért, és éppen nekiállt segíteni a többieknek, a leengedett vitorlák rögzítésében. Colin, és még két férfi továbbra is Rich-re "vigyáztak". Szíve hatalmasat dobbant mikor a lépcsőkhöz ért. Nem... ez nem lehet...
- Beth! - haragos kiáltását elnyelte az újabb ostromló hullám és a kalózok ijedtségének hangjai. A víz egy pillanatra mindent elborított a fedélzeten, Rhysban még a levegő is benn akadt egy pillanatra a jéghideg érzéstől. Szerencsére Rich meg tudta tartani magát, még mindig fent volt, de ez eltörpült a tény mellett, hogy Beth felügyelet nélkül volt fenn a fedélzeten.
A lány levegő után kapkodva támaszkodott a falnak. Teljesen elázott, nem maradt egy olyan felület sem rajta, ami száraz lett volna.
Rhys a szemeit kapkodta egy olyan ember után kutatva, aki ebben a pillanatban semmit sem csinál.
- Rio! - üvöltötte kikelve magából. Bármennyire is utálta a férfit, nem volt más választása. Ráadásul ő volt legközelebb Beth-hez. - Vidd vissza a nőt! Vidd vissza!
Rio maga mögé pillantott és rögtön indult is. Beth ijedten rázta a fejét, és ellenállt a férfinak, nem volt hajlandó visszamenni. A pokolba, pedig megígérte! Rhys csak őket figyelte, így nem vette észre a következő hullámot. Rio szorosan átölelte a lányt, majd a falhoz nyomta őt, saját testével védve a hideg víztől. Rhys gyomra azonnal felszaladt a torkába, ahogy látta, miként bújik hozzá Beth.
Csakis félelemből!
Nem teheti másért! Semmi másért!
Csak félelemből!
- Tim! - kiáltott oda a néger férfinek. Tim még befejezte csomózást és csak utána rohant fel mellé. Rhys szó nélkül adta át a kormányt, és indult el a páros felé.



Elizabeth észrevette Rhyst, aki éppen feléjük tartott, s az arckifejezéséből ítélve, tartott attól, hogy betartja az ígéretét, miszerint az ágyhoz kötözi. Bár az is biztos volt, hogy nem megy oda vissza! Megpróbált kibújni Rio karjai közül, de az nem engedte.
- Jobb lenne, ha most hallgatnál rá!
- Engedj el! Beszélnem kell a Kapitánnyal...! - próbálta újra eltolni magától, de mintha kőfallal próbálkozna. Így inkább kilesett a férfi karja mellett, hogy a feléjük tartó kalózt nézhesse. Egyre bátortalanabb lett, ahogy a férfi közeledett, szíve pedig, szinte minden lépésénél egyre gyorsabban vágtatott. Már-már azt hitte, hogy nem kell sok és meg fog állni. Ő belőle is csöpögött a víz, és tisztában volt a tudattal, hogy szörnyen néz ki, vele ellentétben a férfi úgy lépkedett felé mint egy kelta istenség... egy elég morcos kelta istenség. Haja a vállára, nyakára és néhol az arcára tapadt, a tört fehér ing szinte második bőrként simult felsőtestére, megmutatva majdnem minden kis hajlatot, domborulatot, akárcsak a nadrág... kár, hogy nem élvezhette tovább a látványt...
- Megmondtam, hogy ne gyere fel! - kiáltott rá, mikor elé ért. - Megígérted! - ragadta meg az egyik karját és elrántotta Riotól.
- Tudom! És sajnálom, de az ablakok...

Nem tudta befejezni, mert a hajó megrázkódott és balra dőlt. Rio csak egy kicsit lökött rajta, de éppen eleget ahhoz, hogy elveszítse az egyensúlyát. A padlóra zuhant Rhyssal együtt, mert a férfi nem engedte el. Csúszni kezdtek a korlátok felé. Rhys hamarabb ért le, háttal csapódva a fának, Beth pedig egyenesen neki. A férfi válla felett látta, hogy a korlát majdnem a tengerbe merült. Lassan alig észrevehetően azonban a visszájára fordult. Mikor a hajó újra visszanyerte az egyensúlyát, Rhys nagy nehezen négykézlábra emelkedett, Beth levegő után kapkodva feküdt alatta.
- Jól vagy? - kérdezte a férfi. A lány bólintott, majd a kalózzal együtt felállt. Megfogta az egyik karját és magyarázkodni kezdett.
- Sajnálom, hogy feljöttem, de az ablakok megrepedtek! Nem mertem tovább lent maradni...
Rhys dühe egy pillanat alatt elpárolgott.
- Akkor menj le Valerie-hez! A szomszédos kabinban vannak. Ott biz...
- Vigyázz! - kiáltott valaki a háta mögül. Még hátra sem nézett, a lány megragadta őt az ingénél fogva és elrántotta, így a vaskos hajókötél vége, amit Rich elvágott egyenesen Beth arcának csapódott. A feje oldalra bicsaklott és hátratántorodott. Megbotlott valamiben, aztán csak annyit vett észre, hogy zuhan egy kicsit... Az érkezés fájdalmas volt, több, mélyről jövő reccsenést is érzett... Még hallotta Rhyst, ahogy rémülten a nevét ismételgeti kiabálva, mielőtt elnyelte a fájdalommentes, megnyugtató sötétség...