Történetek

Ma valahogy minden más volt. Máshogy fújt a szél, máshogy sütött a nap, de még a felhők is máshogy fodrozódtak. Hatalmas, fájdalmas űr volt a mellkasomban és eddig nem tudtam miért, de most elgondolkodtam, és megértettem. Magány… Soha életemben nem álltam közel senkihez, de egész idáig abba a hitbe ringattam magam, hogy ez lehetne másképp is, ha akarnám. Mindig is úgy gondoltam, hogy ha baj van, akkor szaladhatok édesanyámhoz, de ő már nincs többé...

Először éreztem magam végre igazán könnyűnek, és az igazat megvallva, kicsit szokatlan is volt. Csak úgy feküdni kedvemre, miközben folyamatos rohanásra emlékszem, nyüzsgésre, vagy valami hasonlóra, mindegy mi az, a lényeg, hogy nem semmittevés.
Várjunk csak… Miért is fekszem hanyatt itt, szinte lebegve csukott szemmel…?

A világ nem ringatózott tovább, a nagyi megállt, s letette a kisfiút a földre. Az pedig csak egyre csak szipogott, makacsul a nagyanyjába kapaszkodva, földnek szegett tekintettel. Várta, hogy a nagyi megszólaljon, hogy végre valahára elkezdje szidni a szüleit. Hogy kiálljon érte, hogy megmutassa, benne is van annyi gyűlölet, mint a kicsiben. Hogy tudja, a nagyinak mennyire is fáj, hogy tönkreteszik az ő egyetlen kis unokáját...

Ki hinné, hogy neten keresztül is szövődhetnek szerelmek? Pedig előfordul. Velem is megtörtént…

Nemrég történt, amikor a halál szele simogatta arcomat. Megláttam a fényt. A fényt, ami belőle áradt, az erőt, a biztonságot… És elüldöztem magam mellől és magamból a halált. Élni kezdtem.
Tudtam, hogy ha nincs mellettem, senki vagyok. Csak egy kislány, kinek fél lelke van. Nem voltam egész, nem voltam önmagam...

Aztán elkezdődtek az álmok. Vagy talán nem is azok voltak?
Legelőször egy kisfiú jelent meg az ágya mellett, amikor Christie épp aludt, s magával hívta egy másik világba. Nem, Aaron nem akart vele menni, hisz még mutatóujjának megemelése is hatalmas erőfeszítéseket vett igénybe, nemhogy felkelni és járni. De a kisfiú azt mondta, nem kell felkelnie. Csak hunyja be a szemét, és kezdődhet a kaland...

Ahogy belépett a fában lévő kis otthonába, becsapta maga mögött az ajtót, majd leroskadt elé, és könnyekben tört ki. Fejében a gondolatok, akár a gyorsvonatok, összevissza száguldoztak, mindegyik más-más irányba, más-más érzelmeket vonva maga után. Felhúzta a térdeit, átkarolta, fejét pedig lehajtotta. Könnyei, akár a tó melletti vízesés, ömlöttek ki szeme sarkánál, s minden egyes könny egy-egy problémát vitt magával. Chris lassan meg is könnyebbült, s ahogy felemelte a fejét halkan sikoltott...

Együtt nevettünk és olykor sírtunk, együtt izgultunk, és olykor tanultunk. Nyolc-hat-négy év mit együtt töltöttünk, de olyan éveket melyek örökre megváltoztatják életünket. Átestünk azokon a dolgokon, miken csak fiatalon szabad és lehet. Akkor kedveltek, vagy szerettek, ma már nem lényeges, feleded azt, mire nem akarsz emlékezni, és sajnálod azt, mit akkor kellett volna tenned...

- Hiányoztál – suttogta a fiú a fülébe.
- Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – kérdezte Chris, nagy szemekkel meredve rá.
- Ugyan, mit számít ez? Csak látni akartalak, és egy kicsit együtt lenni veled. Olyan nagy baj ez? Kérlek, ugye nem akarsz okot adni arra, hogy azt higgyem, már nem szeretsz annyira?
A lány heves ellenkezésbe kezdett, de szíve mélyén érezte, a fiúnak van igaza. Már nem szerette őt annyira. Valami megváltozott, valami olyan került a felszínre, ami eddig...

- De úgy igazán… Te sem hiszed, hogy ez valóság! Ez… Láttam, ahogy világra jött egy unikornis, érted?! Volt igazi szarva is és – itt elnevette magát – olyan kis ügyetlen volt, mint… mint… mint egy ügyetlen, hófehér kis szőrcsomó. Nagyon, nagyon édes volt.
- Minden bizonnyal – somolygott a fiú is, és egy puszit nyomott a Chris fejére.
- Igen, az volt, de mégis! Ilyenek… ilyenek egyszerűen nincsenek, érted? Szóval mi most…