Ősi végzet: 2. fejezet

Ébredezés

Hallottam egy hangos sikolyt, éreztem egy gyorsan dobbanó szívet. Tekintetem cikázott a sötétségben, kerestem valamit, a gond csak az volt, hogy magam sem tudtam, hogy micsodát. Vad zihálás hasított a csendben, és én döbbentem jöttem rá, hogy én kiáltottam fel, hogy az én szívem vert őrült tempóban.

Álmodtam, megint beleestem a saját csapdámba. Kezdeti öntudatlanságomat átvette a szokásos, ösztönös cselekedetem, így hamar a fürdőszobában találtam magam. Hálát adtam mindennek, aminek csak lehetett, hogy akkor este egyedül voltam otthon. Mi lett volna, ha sikításomat megint meghallja valaki? Mindenkit megijesztettem éjszakánként.

Jólesett a hideg vizet érezni az arcomon, mintha elmosta volna a félelmet és feloldotta volna a bennem rejlő haragot. Utáltam ezeket az érzéseket, de már annyira megszoktam őket. Vettem egy mély lélegzetet, hogy megnyugodjak, de ez nem sokat segített, ezért döntöttem úgy, hogy inkább iszom abból a különleges teából, amit múltkor Pile nekem hozott .

Lassan hátat fordítottam a csapnak, de amint megfordultam, visszahőköltem. A hófehér fürdőszoba ajtaján egy életnagyságú tükör volt, abban pillantottam meg magam. A látvány, ami ott fogadott megrémített - egy teljesen más emberrel néztem farkasszemet.

- Ez nem én vagyok - suttogtam a sötétségnek, mintha magyarázkodnom kellene.

Hosszú fekete hajam úgy nézett ki, mintha vihar tépte volna meg, homlokom verejtékben úszott, bőröm már majdnem hófehér volt, az eddig élénk ajkak lila színben pompáztak. Rémisztő látvány volt, de ezzel még meg tudtam barátkozni, hiszen a kialvatlanság ezt teszi az emberrel. A szemem viszont halottnak tűnt; ami régen vidáman csillogott, viharzott, akár a tenger, most tompán lüktetett. Vészjósló volt, de én képtelen voltam tenni bármit is.

Lassú léptekkel haladtam a konyha felé, szükségem volt arra a teára, hogy megnyugtasson. Nem kapcsoltam lámpát, hiszen ismertem a ház minden egyes négyzetcentijét. A hajnali szürkeség jó érzéssel töltött el, a megszokás érzése jó hatással volt rám.

A konyha ugyanúgy nézett ki, mint mindig: zöld munkalap, beépített szekrények sora, hatalmas hűtőszekrény és kis asztalka. Odaléptem az egyik polchoz, levettem róla a teafüvet, majd nekiálltam elkészíteni az esti italomat.

Elgondolkodva szürcsöltem a forró italt, nem értettem az álmaimat, sem azt, hogy miért vannak ilyen hatással rám. Valamit biztosan jelentenek, valamit jelenteniük kell. Biztosan egyszerű a megoldás, tudnom kellene, hogy mit kéne tennem.

- Miért félsz saját magadtól? - hasított egy mély hang a csendbe.

A tea beborította az egész asztalt, az üvegszilánkok a földön hevertek - ez mind a meglepődött ijedtségem eredménye volt, de nem foglalkoztam velük.

- Ki vagy te?! - kérdeztem, miközben gyorsan felálltam a székről. Nem hátráltam, még a végén azt hitte volna az idegen, hogy félek tőle, és mennyire igaza lett volna.

- Érdekes, hogy nem arra vársz választ, hogy mi vagyok és hogyan jutottam be a házba - nyugodt hangja engem még idegesebbé tett.

Próbáltam feldolgozni az előttem lévő látványt, befogadni a lehetetlen képet. Mit mondhattam volna neki? Talán azt, hogy mindig is rád vártam, hogy éreztem, hogy egyszer meg fogsz látogatni? Ismerős ismeretlen állt velem szemben. Ki tudja, lehet, hogy már láttam az egyik álmomban?

- Mi vagy te? - kérdeztem tőle remegő hangon, legalább időt adtam magamnak arra, hogy kitaláljam, hogy mit tegyek.

- Szerinted mi lehetek?

- Egy udvariatlan ember, hiszen nem illik kérdésre kérdéssel felelni - durcás hangomat meghallva nevetni kezdett, de nekem folyamatosan járt az agyam.

Sorra vettem minden lehetőséget, minden ismeretemet felhasználtam. Hatalmas szárnyak, meztelen felsőtest, hosszú nadrág, aminek az anyaga leginkább a bőrre hasonlított, és hosszú haj. Egy angyalt láttam, de nem stimmelt vele valami. Az ég teremtményének mégis mióta koromfekete a szárnya? Mióta vannak tetoválásszerű alakzatok a testén? Ilyet csak egy démonon tudok elképzelni.

Kerültem az ismeretlen lény tekintetét, úgy éreztem, hogy minden titkomat megtudhatja, ha a szemébe nézek. Hiba rejtőztem el hosszú hajam mögé, most már tudom, de akkor össze voltam zavarodva.

- Angyali démon - suttogtam az első gondolatomat, miközben próbáltam nem tudomást venni a közeledő léptek neszéről.

- Inkább démoni angyal.

A fülemben csengő hangjától kirázott a hideg. Nem toltam el magamtól, nem bújtam ki a karjai alól. Mélyeket sóhajtottam, hogy szívem újra normális ütemben dobogjon. Nem tudtam, hogy abban a percben mit éreztem. Zavart, félelmet, vágyat?

- Ki vagy te? - kérdeztem ismét, de most határozottabban. Tudni akartam, tudnom kellett a választ, bármi is az.

- A nevem Furor, és én vagyok az, akire már gyermekkorod óta vártál - suttogta, majd eltűnt.

Hiánya jeges zuhanyként ért. Percekig csak álltam a már üres konyhában, képtelen voltam megmozdulni. Végül csak elindultam a szobámba, hogy visszafeküdjek az ágyamba.

Azt hittem, hogy nem fogok tudni elaludni, de nagyot tévedtem, hiszen amint a fejem a párnához ért, én rögtön az álmok birodalmába léptem.



Reggel nyúzottan ébredtem, a hajnali eseményeket képzelgésnek hittem, úgyhogy nem is foglalkoztam vele. Már rutinosan készültem, a ruha kiválasztásával sem bajlódtam, soha nem voltam az a típusú lány.

Idegen érzések kerítettek a hatalmukba, amikor elindultam a konyha felé. Várakozással teli izgalom társult minden lépésem mellé. Reménykedtem benne, hogy Furor nem csak álom volt.

Amint a konyhába léptem, rögtön felkiáltottam, mert egy üvegszilánk beleállt a talpamba. Gyorsan kiszedtem az éles tárgyat, majd bekötöztem a sebet. Eszembe se jutott gondolkozni azon, hogy hajnalban hogyan sikerült épségben feljutnom a szobámba.

Felpillantva megakadt a tekintetem az asztalon, és a róla lecsöpögő teán. Minden egyes földre hulló csepp csak a zavaromat fokozta. Annyi üvegszilánk hevert a padlón, mint amennyi kérdésre szerettem volna tudni a választ.


Miután eltüntettem a hajnali nyomokat és megreggeliztem, leültem a zongorám elé játszani egy kicsit. A zene mindig jó hatással volt rám. Adott nekem egy darabot a lelkéből, és én ettől már majdnem egésznek éreztem magam. Ahogy leütöttem az első hangot, máris éreztem, hogy ma is magával fog ragadni a hév.

Csukott szemmel adtam át magamat a zenének, talán azért, mert nyitott szemmel nem látnám meg benne az igazi csodát, talán az általam keltett illúzió eltűnne.

Minden hang elkápráztatott, földöntúli erő rabolt el minden egyes másodpercben. Éreztem, hogy élek, hogy voltam valaki, és leszek is. Csupán egy játék, ami életet lehelt belém; eltüntette a fájdalmamat, a magányomat, a bosszúvágyamat. A billentyűn leütött hangok voltak az én könnyeim, amik csendesen hulltak le a koszos földre, amit a szívem mocskolt be.

Ha játszottam, ha átadtam magamat ennek a csodának, jónak éreztem magam. A gonoszság, ami valahol mélyen bennem élt, eltűnt hirtelen. Fény áradt szét az ismeretlen tájakon, legalábbis mélyen hittem ebben. Káprázatos harmónia ébredt fel hosszú álmából, ami segített nekem megtalálni a tökéletes hangokat.

Nevelőanyám mindig ámulattal hallgatott engem a zongora mellett. Sikerült átadnom neki, minden érzésemet, de ő nem tudott így zongorázni. Egy nap meguntam a kérdéseit, és válaszok helyett inkább cselekedtem.

Tíz éves lehettem, és a kertben játszottam kint, amikor meghallottam, hogy Szolani elkezd zongorázni. Befutottam a szalonba, de a benti látványban csalódnom kellett. Anyám csak játszott, de nem láttam rajta, hogy élvezte volna azt, amit csinál. Leültem mellé, és megfogtam a kezét.

- Csukd be a szemed - adtam ki az utasítást, ő pedig mosolyogva követte azt. - Kezdj el játszani, segítek neked.

Akkor zongoráztunk először ketten együtt, azóta érzi ő is azt a hatalmat, amit egy zenedarab adhat. Ha akkor kinyitjuk a szemünket, talán megláthattuk volna, ahogy a szoba éltre kell. Érezhettük volna a több ezer virágszirom simogatását, de mi csak a következő hangra figyeltünk, csak a bennünk rejlő érzéseket hallottuk.

Egyek voltunk, akkor éreztem először, hogy hozzátartozom. Féltem, ha abbahagyjuk a játékot, akkor ez az érzés is el fog múlni, de szerencsére tévedtem.

Most is ugyanilyennel odaadással járt az ujjam a billentyűkön, mondhatni ebbe az emlékbe kapaszkodtam. Szükségem volt rá, jobban, mint bármikor.

Órák teltek el így, hallottam, hogy a személyzet végre megérkezett a párnapos pihenésből. Vidáman csevegtek, de engem nem zavartak meg, ilyenkor soha nem törtek rám. Amint elhalt az utolsó hang is, felálltam, és a nappali felé vettem az irányt.

- Siréne, annyira hiányoztál - sietett oda hozzám a gyerekkori dadusom, Pile. - Ugye, nem volt semmi probléma? - kérdezte aggódva, amint meglátta fáradt tekintetemet.

- Dehogy, jól esett egy kicsit egyedül lennem - nyugtattam meg, miközben átöleltem.

Kislány korom óta ő vigyázott rám, hiszen Szolani rengeteget utazott. Mindkét asszonynak a gyermeke voltam, ezért nem hagyott még itt minket Pile, de mi nem is bántuk, ő is a családunk része volt már.

Ha nevettem, ő velem nevetett, ha sírtam, ő velem sírt. Gyengéden fogta a kezem, ha erre volt szükségem. Most már tudom, hogy feláldozta az életét értem, hiszen hátrahagyott szinte mindent, hogy rám vigyázzon, amíg csak szükséges.

Még most sem tudom, hogy hogyan háláljam meg neki mindezt. Szívembe zártam ezt az asszonyt, nélküle nem lennék az, aki ma vagyok.


- André már nekikezdett az ebédnek, úgyhogy ma azt csinálsz, amit csak szeretnél - ajánlotta fel nekem, és én örömmel fogadtam el az ajánlatát.

Percekig kérdezgette mit akarok csinálni, hova szeretnék menni, de nem tudtam válaszolni. Egyszerre akartam mindent és semmit. Olyan helyekre vágytam ahova nem juthattam el, vagy féltem elmenni újra. Ki akarna újra az ilyen álmok közé keveredni? Pedig szívem legmélyén tudtam, hogy én csak ezt akarom, talán megérteném azt, ami történt velem órákkal ezelőtt a konyhában.

- Most csak arra vágyom, hogy olvashassak egy kicsit - döntöttem el végül.

- A könyvek között nem fogsz barátok találni, édesem.

- Tudom, de legalább azt képzelhetem, hogy vannak.

Szánalmasnak éreztem magam a válaszomtól, akármennyire is volt igaz. Nem voltak soha barátaim, legalábbis soha nem voltak olyan emberek, akiket barátomnak tekintettem. Én könyvek, zene és növények között nőttem fel, egy nevelőanyával és egy háromfős személyzettel, nekem ők voltak a legfontosabbak. Soha nem értettem meg az embereket, vagy ők nem értettek meg engem. Kislányként nem foglalkoztam ezzel a dologgal. Nekem megfelelt, ha Pila és Carol játszott velem, ha Szolani elolvasta az esti mesét, vagy ha André megtapsolta egy versemet. Tökéletes percek voltak ezek a számomra, és most is azoknak tűnnek.

A könyvtárba érve levettem az első könyvet a polcról, amit megláttam, majd befészkeltem magam a kedvenc fotelembe. Carol csendesen, szinte hangtalanul osont be a szobába, kezében egy tálcával. Kedvesen rám mosolygott üdvözlésképpen, majd lerakta a kis asztalkára a szendvicset és a teát, majd ugyanolyan hangtalanul távozott.

Megvártam, amíg becsukja az ajtót, majd fellapoztam a könyvet. Furcsálltam, hogy ismeretlen volt a borító számomra, hisz én abban a hitben éltem, hogy már mindent kiolvastam a házban, amit csak lehetett. Ahogy lapozgattam rögtön feltűnt valami: a papírt érdesnek éreztem, az illata régi volt, a betűket pedig kézzel írták. Akkoriban nem sokat törődtem ezzel, nem gondolkoztam el rajta, hogy hogyan kerülhetett ez a könyv a többi közé. Úgy véltem, Szolani elfelejtette megmutatni nekem, amikor megvette.


Belekezdtem az első oldalba, de az agyam hirtelen felkiáltott, hogy rakjam le, ne olvassak tovább, én azonban nem hallgattam rá. Mindig is makacs voltam, nem most akartam feladni ezt a tulajdonságomat. A sorok magukhoz láncoltak, a szavak szinte lebilincseltek, pedig számomra túlságosan durvák voltak. Durvák? Miket beszélek, még ma sem tudom, hogy pontosan milyen szavak voltak ezek. Megrémítettek, ezt biztosan állíthatom, de nem tudtam megállni, nem voltam képes letenni, és az egészet otthagyni.

Ébredő sötétség

I.
Kinyitottam a szemem, de psszt, kérlek, maradj csendben. Emlékezni akarok, elmerülni ezekben a képekben. Narancssárga sötétség vibrált minden sóhajomban, szívdobbanások
kalapácsütéseket mértek zajgó mellkasomra. Számtalan kép villant meg a sötétségben, és én egyet sem kaptam el. Az én hibám, tudom, de bárcsak becsaphatnám magamat.
Éreztem a vér szagát. A vérét, mely beborította az egész mezőt. A vadvirágok édes illatát elnyomta, a tenger sós ízét keserűvé tette számban. Az ujjaimat végighúzom az
ajkamon, és akkor megérzem... Lüktetni kezd bennem egy új íz mámora, a vörös lett a tisztaság jelképe. Bizsergető, vad érzés ébredezni kezd, miközben felkel az új hajnal is. Bár
ne nyitotta volna ki a szemét sohasem...
Kinyitottam a szemem, de psszt, kérlek, maradj csendben. Emlékezni akarok, elmerülni ezekben a képekben.
Léptek halk nesze felveri a zajos tájat. Halk szipogás, őrült bosszúvágy , vad zokogás... mi ez? Nem lassítok, bár valahol érzem, hogy mi vár rám. Ismét a Vér, de illata már oly édes
számomra, akár az utolsó lehelet szikrázó kétségbeesése. Bódult öröm hajt előre. Szinte vakként követem az alkonyati pírt. Nyitott szemem mámorban úszik, pedig oly visszataszító
a látvány...
Számtalan kép villant meg a sötétségben, és én egyet sem kaptam el. Az én hibám, tudom, de bárcsak becsaphatnám magamat.
Elnyúlt, élettelen testek hevertek szerteszét a virágos mezőn. Amazonként emelkedem ki minden holt közül, és nem érzem a szennyet, mi a szívemre került. Fekete könnycsepp hull
a mélységbe, és ezt nem törlöm le kezemmel, csak hagyom, hogy leperegjen a csukott pillákra. Nő, gyermek, férfi... nem érdekelt, csak érezni akartam a szívüket, hisz hallottam dobbanásuk,
aztán az enyém lett mind...
Narancssárga sötétség vibrált minden sóhajomba, szívdobbanások kalapácsütéseket mértek zajgó mellkasomra.

II.
Már nem kellenek az emlékek, már nem akarok elmerülni az apró villanásokban. Azonban szívem nem felejt.
Angyali arc a poklok legmélyére vet, idilli érzés kárhozatba kerget. Jó lett a rossz, s rossz lett a jó. Ó, mámoros bűn, emelj fel! Szellem költözött lelkembe, mely parancsol nekem szüntelen. Nem állhatok ellen neki... nem akarok ellenállni neki. Parancsolj, űz engem, láncolj a börtönhöz!
Már nem kellenek az emlékek, már nem kell az önámítás álarca.
Vaskeresztes titkok feszítenek szét, erőszak nélkül gyilkolnak lassanként. Elveszik a tömegben a legnagyobb. Tapossák és gyötrik, de én védem, míg erőm el nem hagy. Ő az enyém,
hagyjátok! Kardom pengéje örvénylik a sokaság között, öl a vér és csorog a fájdalom. Kéjes öröm száll meg bárhova is nézek.
Szívem nem felejt, nem engedem neki, hogy egy percet is elmulasszon.
Véres titkom, maradj a mélyben! Alázz és zsarolj, míg csak élek! Félek tőled, így többet ne lássalak! Ha csak rád emelem szemem újra érzem azt a tomboló vágyat, ami szörnyeteggé tett.
Ne! - sikítok, tán hallja minden ember, ki még lélegzik, de senki nem néz hangom felé.
Kinyitom a szemem, hogy emlékezzek, de bár ne tettem volna. Ostoba vágyakozás.
Új kor, új éjszaka, új nappal. Csak én maradtam ugyanaz, ki egykor voltam. Megtanultam a pengék erejét, megértettem a düh érzését. Nem menekülhetsz, ezt megígérhetem. Legyen minden
új, de nem felejtek, drága angyal. Démon lettem miattad, egy pokoli lény, ki érzi a vér ízét, a félelem illatát és a gyilkolás szerelmét. Drága angyal, menekülj!

Minden mondat felszakított a lelkemben valahol valamit, de nem érdekelt. Miért foglalkoztam volna egy olyan dologgal, amit nem is éreztem rögtön? Mennyire fiatal voltam még, és mennyire tudatlan.

- Siréne, kész az ebéd - hallottam meg Pile kiabálását, úgyhogy egy csalódott sóhaj kíséretében felálltam a fotelből.

Néha úgy éreztem magamat, mint egy gép, a különbség csupán annyi volt, hogy én tudtam érezni. Ma már tisztában vagyok a monoton életem miértjeivel. Mikor ebédelni hívták, én mentem, ha megkértek valamire, én megtettem, most már nem ilyen az életem.

Az ebéd alatt mindenki vidám volt, folyamatosan mosolyogtak, kivéve én. Még most sem tudom ennek az okát, talán már nem is fogok rájönni sohasem. Jól éreztem magam, el tudtam volna veszni abban a békés nyugalomban, de úgy hasított szívembe egy gondolat, mint egy kés. Csak az járt a fejemben, hogy valami megváltozott, valami teljesen más lett egyetlen éjszaka alatt.

A többiek észre sem vették, hogy másképp viselkedtem, talán Pile látta rajtam, hogy valami gond van, de nem kérdezett semmit sem. Ezt mindig is szerettem benne; soha nem kérdezett hiába.

Miután végeztem, rögtön felmentem a szobámba. Amint becsukódott az ajtó, én összecsuklottam. Nem érdekelt, hogy miért kerültem a puha szőnyegre, nem foglalkoztam olyan jelentéktelen dolgokkal, hogy ez miért történt. Egyedül a hirtelensége lepett meg, hiszen a testem nem jelezte, hogy cserben fog hagyni.

Mikor ott feküdtem, úgy éreztem, hogy elvesztem. Eltűntem a semmiségben, de a legfurcsább az volt, hogy nem is akartam szabadulni onnan. Olyan volt, mintha végre saját tükörképem kelt volna életre, és mutatta volna meg nekem, hogy ki is vagyok valójában. Felemelő érzés volt, de mégis rettenetesen ijesztő. Megijedtem önmagamtól, szinte menekültem a kábulat felé. Édes volt számomra a tudatlanság, de a keserű volt az emlékezés.

Képeket láttam, emlékek villantak fel. Ismertem azokat az embereket, akik megjelentek előttem, láttam már valahol az arcukat? Őszintén megmondva, még mindig nem tudom. Azt hiszem, hogy egyszerre láttam akkor a múltat, a jelent és a jövőt. A legrosszabb az volt, hogy nem tudtam melyik esemény milyen időhöz tartozik.

Emlékezni kezdtem, de olyan dolgokra, amik még meg sem történtek. Talán már meg is történtek? Egyik kérdésemre sem tudtam válaszolni, se akkor, sem most. Ismeretlen arcokhoz érzések társultak, tudtam, valahol mélyen, hogy kik ők, de agyam nem ismerte fel őket. A mosolyaik keserűséggel teltek meg, mind rám vártak, de engem a valóság már csapdába ejtett. Képtelen voltam szabadulni attól, ami addig az enyém volt. Hogyan tudtam volna feladni mindent, ami mindig is hozzám tartozott? Túl sokat kértek.

Lények, félelmetes és meseszerű lények, sorakoztak előttem. Hívtak maguk közé, elrejtettek volna bármi elől, megvédtek volna bárkitől. Nem született még olyan ellenség a világon, ami áttört volna rajtuk, de én nem mentem, csak lebegtem tovább.

Szavak ütötték meg a fülem, elfojtott kiáltások hangzottak fel mindenhol. Reményt és szenvedést hozott magával valami kósza szellő, ha egyáltalán az volt az. Titokzatos varázslatok ölelték körbe testemet, amiktől még inkább transzba estem.

Rengetek pillanattal, órával vagy talán nappal később megláttam egy ismerős tekintetet, amitől nem tudtam elszakadni. Ezt végre felismertem, biztosra tudtam, hogy ki zavarta meg nyugodt nézelődésemet. Az ébredés fájdalmas volt, de ezt akartam.

- Furor - suttogtam rekedten, hiszen addigi társam a némaság volt.

Csodálkozva vettem tudomásul, hogy démonom nem vesz észre, csak folytatja az addig megkezdett útját. Végre azt is sikerült felfognom, hogy egy gyönyörű tájon voltam. A lépéseim zaja elhalt a hamvas füvön, a sötétség elnyelte mindig porcikámat, habár amúgy sem láthatott senki sem.

Követni kezdtem Furort, akit érdekes módon tisztán kivettem a sötétségben. Megfontolt léptekkel haladt, de arcára már sajnos nem vethettem egy pillantást sem, mert hátát mutatta nekem. Futni kezdtem, mindenképp meg akartam előzni, muszáj volt a szemébe néznem, semmi másra nem vágytam akkor jobban.

Hirtelen megállt, mintha megérzett volna valami.

- Tudom, hogy itt a szellemed, érzem a közelséged - fordult szembe velem, mielőtt még utolérhettem volna.

Szinte megdermedtem a hangjától. Most nem éreztem azt a kellemes bizsergést mint legutóbb, inkább vágyat, őrült vágyat szított bennem.

- Kérlek, menj el, egyedül kell most lennem! - kérte, szinte könyörgött nekem. Próbált mosolyogni, hogy meggyőzőbb legyen, de én átláttam rajta. - Vannak dolgok, amiket még nem szabad meglátnod.

- Nem - kiáltottam, bár tudtam, hogy nem hallja meg. Nem akartam magára hagyni, vele szerettem volna tartani, bárhova is ment. Tisztában voltam vele, hogy olyan titkokat rejt el előlem, amikhez nekem is közöm volt.

- Esküszöm, hogy legközelebb megmutatom neked, hogy mitől próbállak megvédeni - kérlelt tovább, nekem pedig nem volt erőm tiltakozni, azt kellett tennem, amit ő akart. Tekintette belém égett, hiszen az mindent elárult. Láttam benne a kétségbeesést, az óvó szeretetet. Meglepődtem ezektől az érzésekről, hiszen még alig pár órája ismertem csak.

Révületemből csak lassan ébredtem fel. Vissza akartam kerülni oda, annak ellenére, hogy én téptem ki magam onnan. Ó, hogy én mennyire ostoba voltam, csak szidni tudtam saját magamat. Kényszert éreztem, hogy lássam Furort, hogy megint halljam egy távoli vízesés dübörgését, hogy érezzem a hideg szelet minden porcikámban. Szárnyak ölelésére, vágyakozó pillantásokra vágytam.

Később, már az ágyamban fekve, csak a mennyezetet bámultam. Egy gondolat zakatolt a fejemben folyamatosan: megőrültem. Nem tudtam semmi más értelmes, vagy logikus magyarázatot adni mindenre, csak ezt. Bevallom őszintén, hogy akkor egy cseppet sem bántam azt a feltételezést, hogy megbolondultam. Élveztem az új világ nyújtotta élményeket, még ha nem is értettem őket.

Nem mertem elaludni, akármennyire is le voltam nyűgözve, az álmaimtól még mindig rettegtem. Megfogadtam, hogy attól kezdve egy percre se hunyom le a szemem éjszakánként. Úgy véltem, hogy így lesz időm átgondolni mindent.

- Te még fent vagy? - kérdezte Szolani suttogva, miközben kedvesen mosolygott rám.

Meglepődve ültem fel az ágyamban, azt hittem, hogy csak másnap fog hazajönni. Visszamosolyogtam rá, és lerúgtam magamról a takarómat. Nevelőanyám tudta, hogy ez mit jelent: üljön le mellém.

- Miért nem alszol már? - kérdezte aggódva, de én nem tudtam mit felelni.

Sokáig gondolkoztam, hogy mit válaszolhatnék neki. Mondtam volna el az igazságot, vagy hazudtam volna neki? Egyiket sem tartottam jó megoldásnak, hiszen nem tudtam soha neki hazudni, az igazság pedig csak megrémítette volna.

- Ma sokáig aludtam, úgyhogy most nem vagyok annyira álmos - mondtam neki, maradva az arany középútnál.

- Mi a baj, kicsim?

- Nincs semmi gond, esküszöm. Te viszont mit keresel itthon? Nem úgy volt, hogy csak holnap érkezel meg? - kérdezgettem, próbáltam elterelni figyelmét rólam.

- Már nagyon hiányoztál, és persze a többiek is. Most viszont hagylak, aludnod kellene - utasított ágyba, én pedig szót fogadtam neki.

- Jó éjt, anyu - búcsúztam el.

Sóhajtottam egy nagyot, amint becsukódott az ajtóm. Emlékszem, hogy nagyot csalódtam akkor magamban. Szerettem volna elmondani neki mindent, de megijedtem. Nem gondoltam volna, hogy tudna segíteni, így inkább hallgattam. Pedig beszélnem kellett volna vele, elárulni minden egyes részletet. Ez lett volna a legésszerűbb megoldás, de én még túl ostoba voltam.

Már pillanatok választottak el az álmoktól, mikor megéreztem a jelenlétét. Ő volt ott, efelől semmi kétségem sem volt. Szememet azonnal kinyitottam, szinte kiugrottam az ágyból.
- Mit keresel itt? - kérdeztem.

- Úgy látszik, hogy te mindig egy kérdéssel üdvözölsz engem.

- Te pedig soha nem válaszolsz nekem rögtön - sértődtem meg, de ez az állapot nem tartott sokáig, soha nem voltam az a személyiség.
- Megígértem neked, hogy meg fogok neked mutatni valamit, de még nem állsz rá készen.
- Tudni akarom - makacskodtam tovább, bár biztos voltam benne, hogy nem fog engedni nekem.

Csalódottan rogytam le az ágy szélére, ő pedig azonnal mellém ült. Nem mondott semmit sem, csak ült és nézett engem. Nem tudom, hogy mire várt, mit akart elérni a némaságával. Sok mindent szerettem volna neki elmondani, de a számat egyetlen egy szó sem hagyta el.

A közelsége egyszerre volt rossz és jó hatással rám. Mellette biztonságban éreztem magam, de valami fojtogatott belülről. Sírni szerettem volna, kiadna magamból mindent, de túl büszke voltam, hogy ezt megtegyem. Furor megérezhette, hogy mi járt a fejemben, mert magához húzott és szorosan átölelt. Az ölelése belém égett, forró volt és vigasztaló, többet ért bármi másnál. Olyan érzéseket keltett bennem, amiket még sohasem éreztem, amik a szívem legmélyén voltak elrejtve. Azt hittem, hogy felrobbanok ezektől az ismeretlen gondolatoktól, az ösztön vette át testem felett az uralmat.

Végre felemeltem a fejemet, hogy a démon szemébe nézzek. Tudtam, hogy meg kellett volna ijednem, hiszen egy pokoli lény, egy angyal álarcába bújva, nem lehet egy kedves teremtés. Nem tudtam rólam semmit sem, de tekintete mindent elárult nekem. Nyitott könyv volt számomra, az oldalakon pedig meglepő érzések kerültek felszínre. Tudtam, hogy vigyázni akar rám, hogy valahonnan már ismer engem. Nem akartam neki soha ellent mondani, akármit is kért volna tőlem.

Ott és akkor ismertem fel lelkem egy részét, ami mindig is ki akart szabadulni. Ébredezni kezdtem mély álmomból, de az ébrenléttől még messze voltam.

Finoman simítottam végig az arcán, ő pedig nem tiltakozott. Kezem önálló életre kelt, de nem foglalkoztam vele. Egyre közelebb és közelebb kerültem az ajkaihoz, és mikor végre megcsókoltam, olyan szabadságot éreztem mint még sohasem.

A csók egyszerre volt szenvedélyes és békés. Hátborzongató volt a maga abszurd módján, hiszen életem első ilyen élménye egy démontól származott, de nem bántam meg sohasem. Még azalatt a pár pillanat alatt is csak arra törekedett, hogy nekem jó legyen, hogy azt kaphassam, amit megérdemlek.

Egyszer csak vége lett mindennek, én pedig kábultan néztem a szemébe. Nem tudtam, hogy mit mondhatnék, hogy hogyan reagálhatnék erre az egészre. A mosoly nem jött a számra, inkább megfogtam a kezét, és hagytam neki, hogy megszorítsa azt.

- Látom, kezdesz emlékezni - jegyezte meg titokzatosan, én pedig nem értettem, hogy pontosan mire is céloz.

A kinti szél meglebbentette a vörös függönyömet. A színe betöltötte az egész szobát, és kísérteties fényt adott neki. A fekete szárnyak vérvörösben úsztak, a fekete ágyneműm szinte életre kelt. Lenyűgözve néztem szét, de a becsapó hideg széltől összerázkódtam. Valamit hozott magával az az este. Ígéreteket, jóslatokat, kétségbeesett kiáltásokat? Már tudom, de a választ még nem vagyok képes kimondani.

- Nem akarom, hogy ma éjszaka elmenj - suttogtam fülébe a kívánságom, és csak remélni mertem, hogy mellette nem lesznek rémálmaim.

A szárnyai elterültek az ágyamon, ő pedig intett, hogy feküdjek le mellé. Megtettem, amire kért, minden félelem nélkül, bíztam benne, valamiért bíznom kellett benne.

- Veled maradok, ígérem - hallottam meg pár perc múlva a hangját. Nem értettem, hogy miért csak most válaszol, mikor a tetteivel már megtette, de végül nem foglalkoztam vele.

Az álmaim nyugodtak voltak, olyanok mint gyermekkoromban. Jól esett végre aludnom, szinte csodaként éltem át azt az éjszakát.

Reggel, amikor felébredtem, nem volt mellettem senki sem, de tudtam, hogy nem hagyott egyedül. Mosolyogva léptem be a fürdőszobámba, de a lélegzetem is elakadt, amikor a tükörbe néztem. A vállamon egy tetoválás volt. Egy jel, amit még mindig a testemen viselek, egy jel, ami mindenki mástól megkülönböztet.

Első ránézésre kusza vonalak összevisszasága volt, de ha sokáig néztem rájöttem, hogy valamiféle rózsa az, egy furcsa keresztben. Ez volt Furor ajándéka, legalábbis én azt hittem.