Ősi végzet: 1. fejezet

Álmok

Tizenhat éves voltam mikor a történetem elkezdődött. Kamaszkorom virágzott, lelkem változásokon ment keresztül, szívem új utakat ismert meg. Nem törődtem semmivel és senkivel, mert nem volt okom, hogy ezt megtegyem. Nem törődtem az álmaimmal, már beismerem, hogy ez hatalmas hiba volt. Sokszor gondoltam rájuk, ez tény, egy kis idő múlva már túl sokszor is.

Egy idő után az álmaim lettek az életem. Miért vágyik el képzeletem egy másik világba? Miért szárnyal ilyen merészen? Miért ilyen erősek a teremtményei? Miért nem akarok az álmodozásnak véget vetni? Ez az én átkom, gyengeségem. Bárcsak soha többé ne álmodnék! Bárcsak ne kergetnének ezek az őrült illúziók! Bárcsak ne mardosna a képek ígérte szebb élet! Bárcsak… bárcsak teljesülnének!

Az álmaimban szeretnék élni… vagy pontosan ott élek igazán? Kibontakozik lelkem, szívem az álmok birodalmának, én pedig ostoba módon nem tiltakozom. Sem erőm, sem akaratom az édes sötétségtől eltávolodni.


A feketeség elnyel reggel, de mikor leszáll az éj, akkor kezdődik számomra az új élet hajnala. Igen… új élet, melyet csak pár órára vehetek birtokba.

Ott állok a valóság kapui előtt, és én minduntalan visszatekingetek. Vissza egy olyan helyre, mely már annyira tökéletlen, hogy tökéletesnek látszik.

Rossz álmok! Miért kell ekkora fájdalmat okoznotok? Miért nem hagytok belenyugodni sorsomba?

Félek, hogy egyszer elveszek majd az álmaimban, és nem fogom tudni megkülönböztetni a valóságot és a képzeletet. Túlságosan keskeny a határ, melyet bármikor átléphetek, de a kezdő lökés várat magára…

De mi lesz akkor? Mi lesz, ha minden csodálatos ábránd teljesül? Ott állok majd a valóság kapuinál, de mindig hátra tekintek… hátra egy olyan világra, mely teljessé tett. Egy világra, mely a mindent adta nekem, és a semmiségbe taszított. Villámló szem, üres lélek, zokogó szív lett a jussom… Ennyi járt nekem, mert hinni mertem… igen… hinni. Mi lesz álmaimból? Mi lesz, ha eltűnnek? És el fognak tűnni… ezt jól tudom.

Ott pillantottam meg az új életem darabkáit. A szél biztató hangokat súgott a fülembe, a tűz védelmezően ölelt körül. A sárkányok szeretetteljesen vontak szárnyaik alá, a főnix halk trillával emelt magasba. Angyalok és démonok karöltve támogattak nehéz utamon.

Meglepődni sem volt időm, és megtörtént az, amire soha nem gondoltam volna. Valaki lettem a senkik között, habár senki voltam eddig a valakik között.

Hát nem különös az élet? Ó, hogy mennyire haragudtam akkor rá, mennyire megvetettem minden apró mozzanatát. A sorsom beteljesedni látszott, a kerekek forogni kezdtek.

Manapság ahhoz is optimistának kell lenned, hogy reggel felébredj, de az álmaidban nem kell ezekre hagyatkoznod… ott csak te vagy.

***

Gyönyörű mezőn álltam, a csendet csak a szél lágy suttogása, a virágok hajladozása törte meg. Körültekintettem, hogy biztos lehessek benne, egyedül vagyok, és vártam pár percet. Élveztem a napfény melegét az arcomon, majd előrántottam a tőrt a zsebemből. Nem tétlenkedtem, rögtön a szívembe fogadtam az éles pengét, de váratlan dolog történt. Nem haltam meg, valamilyen ismeretlen erő nem engedte, pedig oly rég vártam már ezt a percet.

Éreztem a reménytelenséget, de nem törődtem vele. Sírva rohantam el, szaladtam, csak, hogy ne kelljen a gonosz pengére gondolnom. Hirtelen álltam meg, hisz a látvány, ami fogadott még jobban megrémített.

A szerelem tárt karokkal fogadott, de a biztonság helyett csak fáztam karjaiban, a csókja is fagyos érzést keltett bennem. Az emberek gyilkoltak, nem foglalkozva semmi mással. Egy ölelés, és holtan estek össze. Nem tudtam segíteni, talán nem is akartam. Bosszú, kegyetlenség, fájdalom sugárzott mindenki szeméből, ijesztő kavalkád volt ez.

Kifutottam a mezőre, azt gondoltam, ott megnyugodhatok. Ó, mekkorát tévedtem - ott csak vérbe dermedt virágokat kaptam vigaszul.

A tenger felé vettem az irányt, de minden cseppje méreggel volt vegyítve, mely azonnal megölt.

Végső mentsváraim az angyalok voltak, de ők hátat fordítottak nekem. Hát ezt érdemlem? Nem tudtam a választ, de zokogva roskadtam össze, vártam, hogy a végzetem beteljesüljön.

***
A semmi közepén álltam, de nem voltam egyedül. Meztelen testemet elnyelte a feketeség, pont úgy, ahogy a lelkemet is. Rengeteg érzés dúlt bennem, a szívem már nem tudta feldolgozni őket.

Hirtelen fény gyúlt a sötétségben, de ezt a világosságot csak én láttam. Kék tűz ölelte át testemet, ami csak nekem világított, senki másnak.

Arcokat pillantottam meg, furcsán ismerős tekintetek kereszttüzébe kerültem. Kik lehetnek ők? Mit akarhatnak tőlem? Ez a két kérdés tisztán visszhangzott a fejemben.

A tűz szívéből ragyogó főnix kelt életre. Kitárta szárnyait, majd a szemembe nézett, és én mindent elfelejtettem. Nem foglalkoztam türkiz színével, hangos énekével… nem, csak a szemével. Kinyitotta lelkét, hagyta, hogy bebocsátást nyerjek.

Sosem tapasztalt élményben volt részem. Ezt ő is tudta, ezért olyan mélységeket mutatott meg, mikre gondolni se mertem soha. Aztán megpillantottam önmagamat, kristálytisztán, testem minden apró részlete világosan kirajzolódott.

A vonásaim oly élesek voltak, mintha művész faragta volna ki. Meglepődtem ettől a tisztánlátástól, de meg is ijedtem. Végül a főnix lehunyta szemét, ezzel kitaszítva lelkéből, és az álmomból is.

***

Káprázatos, vérvörös ruha omlott le rólam, és én lágyan hanyatt feküdtem a padlón. Ott méregzöld és királykék rózsaszirmok fogadtak tökéletes harmóniában. Titkokat mormoltak a fülembe, rég elfeledett szavak csengtek lelkemben.

Élveztem minden egyes pillanatot a sötétségben, de hirtelen gyertyák lobbantak fel, és fényük fekete volt, akár a legsötétebb éjszaka. A lángnyelvek egy halk melódiára táncoltak, pont úgy, ahogy a szívem is.

Egy vérrel átitatott tőr jelent meg az impozáns teremben. Tudtam, mit kell tennem, így nem haboztam: felkaptam az éles pengét, lerohantam egy végtelen hosszú lépcsőn, és kitörtem a főkapun. Nem tétlenkedtem, az első embert, akit megláttam, rögtön leszúrtam.

Hallottam a haldokló utolsó sikolyát, mely tisztán csengett az üres teremben. Mikor a szemébe néztem, nem láttam mást csak kegyetlenséget. Tisztában voltam vele, hogy nem hibáztam. Ezt kellett tennem, nem volt más választásom.


Lassú léptekkel indultam vissza a sötétség termébe, de a lépcsőn összeroskadtam. Sírtam, akár egy megtört lélek, véresen, mocskosan, hisz megtörtem, követtem a Halál parancsát.



***
Egy erdőben sétáltam, magam se tudom, hogy mi végett. Egyszerű ruhám beleolvadt a nyers természetbe. Éreztem magamban azt a tisztaságot, ami benne lakott, hallottam a szívdobbanását, mely annyira határozott és erős volt, hogy még én is megrendültem tőle. A lelke, áh, mámorító ritmust játszott, én pedig csak táncoltam rá.

Táncom beleveszett a fák lombjainak játékába, a levelek rendszertelen hullásába. Oly dallam költözött lelkembe, melyet soha nem feledhetek. Az érzések elárasztottak, de most érthető volt számomra minden. Egybeolvadtak, bár eddig képtelenek voltak erre. Kitöltötték egész lényemet, és én nem akartam tiltakozni ez ellen, hiszen olyan édes volt számomra.

Egyszer csak kigyulladt öt fa, csillag formát öltött a sötétségben, és én nyugodtan megálltam. Éreztem, hogy én vagyok a középpontban, rajtam keresztül futnak a szálak. A kezemben tartottam a mindenséget.

Megértettem, hogy mi tartja össze a világot, miben voltam. Tűz, levegő, föld, víz, és maga a szellem, ami abban a pillanatban én magam voltam. Én fogtam össze ezt a négy elemet, és nem ijedtem meg tőle. Miért tettem volna?


Olyan káprázatos harcot vívtak egymással, hogy én mosolyogva néztem őket. Tudtam, nem pusztíthatják el egymást, azt nem engedném. Ők csak együtt alkothatnak egészet.

Körülölelt a kék tűz, és én elvesztem benne. Elvesztem az életemben, elvesztem a harcban.

***
Egy hatalmas fegyvertárban álltam, ahol mindenféle fegyver helyett kapott. Épp azon gondolkodtam, hogy melyiket is vigyem magammal, és bár nem tudtam, mihez is kezdek majd vele, azt éreztem, hogy a döntésem különleges fontossággal bír.

Pár perc gondolkodás után egy mesterien kifaragott, különleges íjat vettem a hátamra, majd csukott szemmel választottam egy kardot. Ó, mily csodás volt ez a gyilkos penge!

A markolata smaragd berakásos volt, a közepén lévő kő viszont vérvörös színben pompázott. A pengéje fekete volt, akár az éjszaka, élvezettel húztam végig az ujjamat a pengén.

Harcoltam vele… gyilkoltam és védtem, akár egy tüzes amazon. A kard csupán a karom meghosszabbítása volt. Annyira természetes volt a forgatása, annyira hétköznapi, bár ezelőtt nem fogtam még a kezemben.

Még mindig érzem azt a tüzes, elemésztő szenvedélyt, mely a csata közben égett bennem. Hallom a kard éles pengéjének lüktetését… akár egy szívdobbanás.

A pengén lévő írás tisztán látszik a szemem előtt: Semper. A felirat egybeolvadt a rászáradt vagy éppen friss vérrel, hisz színük megegyezett.

Gyönyörű volt a dallama az acélok táncának, az éj süvítésének, az egyenletes, egyszerre dobbanó szíveknek.

A harc közben nem számított az eső vad tombolása, a villámok sírása, a szél sikolya. Semmi nem érdekelt, semmi, csak a kard és az ellenfelem.

Bevetettem minden tudásom. Semper csodálatos volt a lángok gyűrűjében. Végül meghaltam persze, mindig is éreztem, hogy ez a feladatom. Halálom előtt egy varázslatot mormoltam, ez lett a végzetem is, mely végzett velem.

Ott feküdtem egy fekete ruhában a véres földön, már alig lélegeztem, viszont mosolyogtam. A varázslatom sikerült, az emberek, élőlények megmenekültek. Kezemben a karddal nyeltek el a lángok.

Az utolsó kép a pengén felvillanó felirat: semper… semper… semper.

***

Mesterek által megmunkált diadém feküdt egy bársonypárnán, és különleges lények millió térdeltek, kik tisztelettel néztek fel rá. Oly sok mindenben különböztek, de mégis tükörképei voltak egymásnak. A démonok az angyaloknak, a sárkányok a főnixeknek. Feloldhatatlan kötelék volt köztük, egy érzés hajtotta őket. Szemükből tisztelet és büszkeség sugárzott az elfogadás árnyékában.