R.e Niew adatai

Egy nagy ház. Sötét van kívül, belül. Hideg, dermesztő, nyomasztó sötét, szinte érezni, ahogy reszketnek, rettegnek tőle a falak. Ha lábuk volna, messzire szaladnának, a tető cserepei pedig szárnyra kelnének, és elrepülnének, messze innen, el a fojtogató, vérszomjasan vicsorgó Fagytól. Felettese, a Sötét, most hosszú ujjait kinyújtva belöki az ajtókat, s benyúlva rajta, kiszív minden életet, bekúszik a téglák közé, áthatja az épület egészét. Rettegés, félelem jár át mindent, reménytelenség...

Persze ez nem jelenti azt, hogy mindig magányos lettem volna. Sokszor mentem le úgy a partra, hogy telve voltam energiával. Olyankor nem számít semmi, nem azon múlik, hogy megyek le. Hanem hogy ott vagyok. Volt, hogy pihenni mentem le. Mert jól esett. Nézni a vizet. Még ha nem is átlátszó.. de gyönyörű. És olyan jó, hogy van. Ilyen közel, direkt nekem…

A napkorong már nem látszott az égen. És a fiúból tört fel először. Lassan, de mégis határozottan; határozottan, de mégis finoman megfogta a lány kezét; s noha lelkében majd’ szétrobbant, mégis elégedettséget, diadalt érzett. Várt, hagyta, hogy repüljön az idő, ő megtette, igen, úgy érezte, meg..