Cápa-játék

- Hidd el, nem hazudnék ilyesmivel kapcsolatban. Találkozzunk egy óra múlva, hogy megbeszéljük, mit tehetnénk. Ne sokat késs, mert valaki már eljuttatta az információkat a CIA-nak.
- Cassidy remegő kézzel letette a kagylót. Ha beszélt volna neki… Ha Bryan tudott volna róla… Ha elmesélte volna, nem keveredett volna ilyen ügyekbe…
A nő tudta, hogy nem lenne szabad megállnia, de le kellett ülnie, annyira elszédült. Istenem, hogy is kerülhetett Bryan ilyen helyzetbe? Miért nem beszélt őszintén arról, hogy pénzszűkében van és segítség kellene? Miért ment bele inkább ebbe az ügybe?
Beszélhetett volna a pénzről, persze, hogy beszélhetett volna… De ha az ember nem tisztán szerzi, akkor ritkán nyitja ki a száját… Ez egy régi történet volt… és több mint egy évtizede kezdődött.

Cassidy sosem volt mintagyerek, és tinédzserkorában, mikor megbüntették egy kései csatangolásáért, elszökött otthonról. Hamarosan az utcára került, rossz társaságba keveredett, és megtapasztalta a drog nyújtotta örömöket. A szedés helyett azonban több fantáziát látott az árusításában, és nemsokára egész kis hálózatot épített ki maga körül. Alig telt öt év és a nemzetközi droghálózat fejévé vált.
Az érzelmeivel nem sokat foglalkozott, miközben a csúcsra tört, azok csak hátráltatták volna, márpedig ő nem akart megállni. Ha egy kis szeretetre vágyott, volt pénze – megvehette. A drogbárónő aztán találkozott Bryannel, aki csak egy közönséges mérnök volt – mégis mire észbekapott, már egy hatalmas fehér ruhában az oltár előtt állt, és boldogan elrebegte az igent. Férje mindig is megértő és gyengéd volt, de a nőnek az is feltűnt, mennyire titokzatos. Sokszor olyan dolgokat is eltitkolt, amiket nem kellett volna és ezzel bajba sodorta magát. Mint a mostani…

Cassidy megrázta a fejét, felkapta bőrdzsekijét, és előkereste a kocsijának kulcsait. Ha belegondolt, hogy meg kell látogatnia azt az embert, akit a legnagyobb ellenségének tartott – üzleti és személyes szempontból is -… Sóhajtott egyet. Nem lesz egyszerű menet.
Végigrohant a lépcsőházon, feltépte az ajtót, és egyenesen belefutott Bryanbe, aki épp egy cigarettára akart rágyújtani.
- Hova ilyen sietve? – kérdezte mosolyogva, és magához húzta a nőt, Cassidy azonban elhúzódott. Nem is tudta, hogy mondja el, mire készül, de aztán úgy döntött, legegyszerűbb, ha az igazat mondja.
- Megyek, megpróbálom elintézni, hogy ne lőjék szét egy óra múlva a fejed. – jelentette ki.
A férfi hátrált néhány lépést és feleségére nézett. A nő meglepődött, amikor a félelmen kívül aggódást és kétkedést olvasott Bryan szeméből.
- Ki mondta…? Hogyan tudtad meg? – kérdezte halkan.
- Bryan, miért nem szóltál nekem, hogy gondjaid vannak? Miért keveredtél drogcsempészésbe? – mire Cassidy jobban végiggondolta a kérdést, már eszébe is jutott, hogy ő is erre alkalmaz embereket, akiket néha elkapnak és megölnek, de az mégsem ugyanaz, mikor az ember férjéről van szó… Most kezdte csak igazán megérteni, miért panaszkodnak annyit az alkalmazottai.
A férfi vállat vont, és elkapta a nő kezét.
- Nem mehetsz oda!- mondta Bryan kétségbeesetten.
- És miért nem? – érdeklődött udvariasan Cassidy, majd elkomorodott. – Engedd, hogy menjek. Vagy várjam inkább meg, amíg idejönnek és megölnek?
A férfi nyelt egyet, a nő pedig kihasználta a pillanatnyi szünetet, bevágódott a kocsiba és elhajtott.

*
Cassidy végigrohant a szürke folyosón. Mielőtt meglátogatja a Cápát, úgy döntött, gyönyörködik még egy kicsit a városban. A hatalmas ablakhoz sétált és kibámult. A kilátás egyenesen lélegzetelállító volt. Lenézett. Az épület előtt egy hatalmas park terült el, ahol kicsi gyerekek labdáztak és sétáltatták kutyáikat. Sóhajtott egyet. Ha egyszer neki is lehetne gyereke…
- Tetszik a kilátás?
A nő megpördült a tengelye körül, de csak a Cápa volt az. Hűvösen elmosolyodott, de csak a szája mosolygott, a szeme – ez nem kerülte el Cassidy figyelmét – fagyosan hideg volt. Betessékelte a nőt az irodába, és leültette egy székbe, miközben ő is elfoglalta a helyét Cassidyvel szemben.
- Miről lenne szó? – kérdezte a nő a legcsekélyebb érdeklődés nélkül. Igyekezett úgy tenni, mintha hidegen hagyná a dolog, de gyanította, hogy a telefonhíváskor már túl sokat elárult magáról.
- Nos, nem többről, minthogy a férjed egy közönséges áruló.
- Mi? – Cassidy felpattant és az asztalra csapott. – Ne merj ilyet mondani rá! Elismerem, hogy egy kicsit titokzatos, de nem áruló!
- Valóban? – a férfi intett, mire a nő érezte, hogy hátulról elkapják és összeszorítják a két csuklóját. majd a földre rántják. Szeme szikrákat szórt, de ezzel csak azt érte el, hogy a Cápa elnevette magát és elindult irányába.
- Szegény kis tudatlan Cassidym! Hát tényleg semmit nem sejtettél?
- Nagyon sajnálom, kicsim.

Cassidy megfordult a hang irányába. Bryan volt az. Nekidőlt a falnak, és sajnálkozó pillantást vetett a nőre, aki lenyelte előtörni készülő könnyeit és keserűen elfordult.
- Miért? – kérdezte. Több szó nem is jött ki a torkán.
- Nos, kezdjük azzal, hogy minden elismerésem neked, Cassidy. Tényleg. Tudod, mi, drogcsempészek nagyon óvatosak vagyunk, ha konkurenciáról van szó. Te kikerültél minden csapdát, így nem túl sok választásom maradt. Rád küldtem valakit, aki majd a szíveden keresztül fog meg és aki miatt egyenesen a végzetedbe rohansz…
- Ez igaz? – a nő leírhatatlanul becsapottnak és megalázottnak érezte magát. Bryanre nézett, aki azonban a padlót bámulta. Cassidy most már szabad folyást engedett a könnyeinek. Hát nem a férje, hanem az ő életére törtek?
- Vigyétek! – adta ki az utasítást a Cápa, és a nő érezte, hogy felrántják. Tudta, mi fog történni: elviszik valamelyik félreeső szobába, és másnap megtalálják a holttestét egy közeli parkban… De már nem is bánta. Ekkora csalódás után jobb az embernek, ha meghal.
- Akarsz valamit mondani neki, mielőtt elvitetem? – kérdezte a férfi.
Bryan előrelépett és megragadta Cassidy kezét.
- Nem. – jelentette ki bátran, főnöke szemébe nézve.
- Hogy mit mondtál? – érdeklődött udvariasan a Cápa.
- Azt mondtam, hogy nem.
- Figyelj ide, Bryan, én nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy megtagadják az utasításaimat. – a férfi felvonta a szemöldökét. ¬– Meg vagyok értve?
- Én pedig ahhoz nem szoktam hozzá, hogy kilőjék mellőlem a feleségemet. - Az elején talán még jó bulinak tűnt, de ma már nem az. Én szeretem ezt a nőt, és ő is szeret engem. Nem hagyom, hogy valami baja történjen. Cassidy velem jön. – Bryan kiszabadította a nő kezét, de alig tette meg, már érezte, hogy egy fegyver szegeződik a nyakához.
- Én figyelmeztettelek, vagy békén hagyod, vagy neked is véged. – a Cápa hűvösen elmosolyodott. ¬– Dönts!
- A földre! – kiáltotta el magát a férfi és lerántotta Cassidyt, így épp elkerülték a nekik célzott golyót.
- Van ötleted, hova meneküljünk? – kérdezte, miközben felállította a nőt, és kirohantak az ajtón.
Cassidynek rögtön az üvegablak jutott eszébe. A biztonságostól messze volt, de ez volt az egyetlen esélyük…
- Nem hiszem, hogy komolyan erre gondolsz! – hitetlenkedett Bryan, felesége azonban már elindult az ablak irányába.
- Nincs más esélyünk! – kiáltotta. – Készen állsz? – a férfi belekarolt. – Egy, két, há… Ugrás!


*


Eredeti befejezés

- Beszélnünk kell.
- Ahogy gondolja, doktor.
A két férfi belépett az irodába és helyet foglalt egymással szemben.
- Nyugodtan elrendelheti a nyomozást, mert ez nem természetes halál volt. – a doktor kirakott néhány röntgenképet az íróasztalára és mutogatni kezdett.
- Látja? Az az elmélete minden bizonnyal igaz, hogy magasból estek le – ezt bizonyítja a sok zúzódás is a testükön és nyilván ekkor tört el a nő karja is – de nem ez volt a halál oka. Nézze csak meg jobban: valaki profi módon eltörte a nyakukat.
- Egészen biztos ebben doktor? – a nyomozó meglehetősen gondterhelten tördelte az ujjait. ¬– Tudja, a múltkori után nem akarok fölösleges felhajtást…
- Én tökéletesen megértem, barátom, de nézze csak meg ezt. – a doktor néhány további képet húzott elő egy borítékból. – Ezek felvételek olyan esetekről, akik valamilyen szerencsétlen eset következtében törték ki a nyakukat. Egyikőjüknek sem áll ilyen furcsa szögben a nyaka. A különbség szembetűnő.
- Értem. Megnézhetném még egyszer a hullákat?
- Természetesen. Kikről is lenne szó?
- Cassidy és Bryan Stevenson. A férfi mérnök, a nő a nemzetközi droghálózat feje volt.
- Hogyne, emlékszem! Kövessen. – a két férfi felállt, kisétált és bezárta maga mögött az ajtót.



Alternatív Befejezés

- Aaaah! – Cassidy kinyitotta a szemét és körbenézett. Egy park szélén feküdt a fűben. Próbált visszaemlékezni arra, hogy került ide, aztán eszébe jutott: hihetetlennek tűnt, hogy túlélte azt az ugrást.
Nagy nehezen felült.
- Bryan! – kiáltotta el magát, de nem jött válasz. Nagyon megijedt. – Bryan!
Körbefordult és nemsokára megtalálta a holttestet… A HOLTTESTET!
Odarohant és pofozgatni kezdte, de az nem mozdult.
- Bryan, ébredj! Bryan, könyörgök, Bryan! – kiabálta könnyeivel küszködve. Mikor látta, hogy minden erőfeszítés felesleges, keserűen elfordult. Ekkor valaki megkocogtatta a vállát. Ő megpördült a tengelye körül és szembetalálkozott egy szempárral… egy szempárral, aminek a látványa hatalmas megkönnyebbüléssel töltötte el.
- Te nem vagy normális! – mondta és magához ölelte a férjét. – A frászt hoztad rám!
- Az volt a célom. – felelte a férfi és megcsókolta Cassidyt. – Jaj, kicsim, annyira örülök, hogy látlak…
- Én is, ha tudnád, - a nő felállt és kinyújtóztatta elgémberedett tagjait. – Azt hiszem, ideje hazamennünk, és megbeszélnünk azt, amit eddig eltitkoltunk egymás elől.
- Egyetértek. – a férfi belekarolt Cassidybe és az út szélére rohant.
- Taxi! Hé, taxi!