Feleslegessé váltan

- Hagyja Anyuka, majd én megcsinálom! – hallja már sokadszorra Terike. Pedig ő annyira szeretne segíteni, és a menyének így is rengeteg mindenre oda kell figyelnie. Azután engedi, hogy Edit, a menye kivegye a kezéből a mosatlan tányérokat.
Így van ez, mióta a férje eltávozott az élők közül, és maga mögött hagyta ezt a keserű árnyékvilágot. A fia úgy gondolta, nem lenne jó, ha egyedül maradna abban a nagy, családi házban, ahol már ketten is csak egy szobát használtak. A ház, amit hajdan még az ő nagyapja épített, azóta eladásra került, szép pénzt kaptak érte, ami tisztességesen, és egységesen lett szétosztva a leszármazottak között. Terike pedig beköltözött ebbe a kedves kis kertes házba, ahol most együtt lakik a nagyobbik fiával, és annak családjával. Két tizenéves fiú unokája alig van otthon, délelőtt az iskola, délután a barátok töltik ki az idejüket. A fia, Péter, kora reggeltől, késő délutánig dolgozik, és Edit is elvállalt egy négyórás munkát egy irodában. Így Terike a nap egy részét egyedül tölti a csöndes házban.

Az elején ebben a magányos időszakban megfőzött a családra, de Edit folyamatos szelíd korholására, hogy „ne terhelje túl magát” inkább felhagyott ezzel a tevékenységgel. Valahogy olyan érzése támadt, mintha nem szeretnék a főztjét, pedig nem kapott rá elítélő véleményt, mégis azt szűrte le a viselkedésükből, hogy nem ízlik nekik az eléjük rakott étel. Előfordult, hogy feltakarított, szépen aprólékosan, odafigyelve a részletekre, de annak ellenére, hogy Edit megköszönte a fáradozásait, később észrevette, hogy átpakolgatja az általa elrámolt dolgokat. Így hát a takarítást is száműzte a tennivalók közül. Vásárolt néhány hímezni való asztalterítőt, amit, ha majd egyszer készen lesz, nyilván senki sem fog használni ebben a házban. Mégis, engedelmesen leült az egyik sarokba a mások által kényelmesnek tartott süppedős fotelba, és szép csöndesen hímezgetett. Neki eléggé fájt a háta a sok üléstől, és ezen nem segített az sem, hogy a puha fotel egyáltalán semmilyen tartással nem rendelkezett, de csak tűrte csendben a fájdalmat. Halkan sóhajtozott, amikor köszvényes ujjai nem akarták tudni megfogni az apró tűt és a szeme is könnyezett a megerőltetéstől, mert nem látta rendesen a vékony vonalakat.

Néha csak ült ott, csöndben, egy szót sem szólva, és figyelte, ahogy zajlik körülötte az élet, ahogy fia és kis felesége gondterhelten próbálják kigazdálkodni a jövő hónapra eső anyagi terheket, ahogy az unokái elmerülnek a videójáték világában, ahogy a nap fénye végighalad a helyiségeken, míg végül aláhull, hogy átadja helyét az éjszakának.
Érezte, hogy terhükre van. Persze senki sem mondta neki nyíltan, soha, egyetlen bántó szót sem hallott egyikőjüktől sem, de az ilyet megérzi az ember. Talán a pillanatnyi dermedtségből, amikor elkapja a gyengeség és emberi melegségre vágyva átöleli a fiát, a döbbent csöndekből, amikor hozzászól egy-egy témához, a mellőzöttségből, amikor minden tennivalót kivesznek a kezéből, míg végül csak őrlődik néma magányában. Már nem sír, teste lassan aszottá válik, ahogy magába szippantja ez a nyomorúságos tehetetlenség.

Aztán eljön a nap, amikor végleg feladja. Elfáradt. Pontosabban belefáradt. Belefáradt az életbe. Alig eszik, éppen csak pár falattal támogatja szervezetét, csak annyit eszik, hogy ne szólhassák meg. Nem tűnik fel senkinek, hogy eltelik a nap, köztük van ő is, de nem szól, nem beszél, szinte nem is mozdul, csak ül a süppedős fotelben, szinte a szoba tartozékává válva. Nem tudják, hogy ha senki sincs otthon, Terike akkor is ott ül a fotelban, csöndesen kínlódik, tűri a hátába hasító fájdalmat, már nem hímez. Egyre nehezebb felkelnie reggelenként, és egyre nehezebb kivárnia, hogy reggel legyen végre. Álmatlanul, éberen fekszik az ágyban, hallgatja a ház neszeit, gondolatai sem tudnak szabadon kószálni, rabságban él a lelke. Már nem tudja, mióta hívja magához a halált, nem tudja, mióta könyörög a mindent megváltó sötétségért. Senkinek sem tűnik fel, amikor könnyes szemével utoljára végignéz a családján, magába issza látványukat, azután örökre lecsukja a szemét.

Órák múlva veszik csak észre, hogy már nem él. Edit riadtan kapja a szájához a kezét, amikor nem felel a hívó szóra. Döbbenten néz vissza a férjére, és még hónapok múlva is bűntudata van a lelkében végigáramló megkönnyebbüléstől.