Sweetie - Cukorka II. rész

- Talán hallgatnod kellene rám, ahelyett, hogy állandóan ellentmondasz nekem – a férfi dühödten hátat fordított feleségének, aki a hirtelen meglepetéstől szóhoz sem tudott jutni.
- Ezen mit értesz? – kérdezte végül halkan, miközben zavartan gyűrögetni kezdte blúza szélét.
- Elegem van belőled. – a férfi hangja hirtelen olyanná változott, mintha egy másik világból szólt volna, ez pedig megijesztette a nőt, aki épp el akart fordulni, hogy távozzon, mikor érezte, ahogy egy erős kéz megszorítja a csuklóját.
- Nem mész innen sehová! – sziszegte férje, miközben felemelte a…
RING! RING!

Susan felkapta a fejét, ahogy meghallotta a csengő hangját: nem számított látogatóra este kilenckor, egy kiadós felhőszakadás kellős közepén, amihez még egy kiadós vihar is társult, azzal a veszéllyel fenyegetve, hogyha a tetőt nem is fújja le a lakás tetejéről, az áram minden bizonnyal elmegy.
RING! RING! RING! RING!
- Jól van, megyek már! – Susan elmosolyodott: akárki is szándékozott meglátogatni őt, nem szeretett volna bőrig ázni – ha ez eddig nem történt volna meg vele. Maga mellé tette a könyvet – még a máskor írásra fordított idejét is olvasással töltötte, mégsem találta meg azt, aki kellőképpen megfogta volna -, lekászálódott az ágyról, majd az ajtóhoz sétált, miközben a csengő harmadjára is megszólalt: ezúttal még előzőeknél is türelmetlenebbül és követelőzőbben, úgyhogy Susan jobbnak látta megsürgetni magát egy kicsit, mielőtt rátörnek.
Akárki is ez, megkapja a magáét, gondolta, miközben megmarkolta a kilincset. Alig nyitotta ki az ajtót, rögtön megcsapta a hideg esti szél, és hirtelen kezdte megérteni, tényleg nem lehet olyan kellemes egész este odakint álldogálni.
- Még egy ilyen szar időt… - morogta egy hang közvetlenül előtte, majd víz csapódott az arcába.
- Hé… - kezdte, de mikor észrevette, ki is van előtte, hirtelen a szíve kihagyott egy dobbanást. Szembetalálta magát a legjóképűbb férfivel, akivel eddigi életében találkozott. Az idegennek hosszú, szőke, valószínűleg enyhén hullámos haja volt, ami most ázottan lógott a vállára. Kirívóan világos bőre még szokatlanabbnak hatott fekete bőrruháinak köszönhetően, amiken megcsillant az esővíz. – Ez valami újféle köszönési módszer?

A férfi, aki eddig nem vette észre, felkapta a fejét, Susan pedig megpillanthatta vidám, élénk kék szemét, majd elvigyorodott, elővillantva szinte hibátlan fogsorát.
- Csak azt akartam megfogalmazni, hogy az időjárási körülmények jelen pillanatban nem a legmegfelelőbbek. – a tekintetük egy végtelennek tűnő pillanatig összefonódott, és Susan hirtelen ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megérintse a férfit, végigsimítson arcán, miközben beletúr rakoncátlan, szőke hajtincseibe. Hogy hirtelen támadt gondolatait leplezze, zavartan kezet nyújtott.
- Susan Grace. Miben állhatok rendelkezésére?
A férfi megszorította a nő kezét, aki meglepődött: már rég találkozott ilyen erős és határozott kézfogással.
- Heath Blyss. Ha nem bánná, jobb szeretném ezt odabent elmondani.
- Hogyne – Susan hátralépett, utat engedve a férfinak, bár nem tudta volna megmagyarázni magának, miért enged be egy teljesen idegen ember a lakásába, akivel most találkozott először, késő este.

Heath kibújt bőrdzsekijéből, miközben a lába közé dugott egy zöld-piros mappát. Susan távolabbról, némán figyelte a műveletet: tetszett neki a férfi izmos felsőteste, amit egyértelműen megmutatott a szürkés póló, amit kabátja alatt viselt. Mikor Heath megérezte magán a nő tekintetét, mosolyogva hátrafordult, Susan pedig hasonlóképp viszonozta a gesztust.
A férfi nemsokára elfordult, hogy körbenézzen az előszobával egybeépített ebédlőben. A lakásban ez a helyiség volt Susan kedvence: emlékezett, milyen sokat fáradozott, mire megtalálta a megfelelő, sárga tapétát, a különféle, összkomfortos bútorokat és a teljesen kerek, jelen pillanatban egy épp kék, virágos terítővel lefedett asztalt.
- Szép ház – jegyezte meg Heath hosszú tűnődés után.
- Az. – felelte Susan, ő is hasonló véleményen volt. – A berendezése egy kicsit jobbra sikerült, mint eredetileg terveztem.
A férfi elgondolkodva a falakon sorakozó, többnyire aranyszínnel bekeretezett tájképekhez lépett, amelyek naplementéket, mezőket, apró, csendes halászfalukat ábrázoltak.
- Kedveli az ilyen festményeket?
- Megnyugtat, ha rájuk nézek, meg szép emlékeket juttatnak eszembe. Tudja, az egyik barátom, Naomi festette őket, ő egy Los Angelesben élő képzőművész. Fest, rajzol, kerámiázik… szóval mindent megpróbál, hogy megéljen, és azt hiszem, egész jól megy neki.
- Ő nem szenved válságban?
- Tessék? – Susan felkapta a fejét a nem várt kérdés hatására, mire Heath szájának sarkában ismét megjelent egy halvány, de alig titkolt mosoly.
- Rosszul tettem fel a kérdést… Hallott Sweetie-ről?
- A bérgyilkosról? – Susan nem várta, hogy jóképű, késő látogatója egy ilyen kérdést szegez neki. – Természetesen: a legismertebb bérgyilkosok között tartják számon. Összegyűjtöttem és áttanulmányoztam jó néhány cikket vele kapcsolatban, sőt, az egyik szereplőm is róla mintáztam.

Heath türelmesen megvárta, amíg Susan befejezi, amit mond, csak azután folytatta.
- Azt is tudja, mi lett a sorsa?
- Ha jól emlékszem, körülbelül öt évvel ezelőtt valahol New York mellett, egy folyóból húzták ki a holttestét. Azt mondják, maffiaháború áldozata lett. De miért kérdezi?
A férfi néhány pillanatig hallgatott, hatásszünetet tartva, majd a nő szemébe nézett.
- Tudja, úgy gondoltam, ennyi idő elteltével már megérdemli, hogy valaki megírja a történetét. Az IGAZ történetét.
Susan hirtelen azt sem tudta, mit reagáljon. Bár ezt semmi pénzért nem árulta volna el a férfinak, ő „kimaradt” abból a korszakból, amikor Sweetie-től volt hangos a sajtó – kissé úgy kezelték, mintha egy híresség lett volna. Olyan ügyesen mozgatta a szálakat a környezetében, hogy az ember azt hihette, egy végtelenített sakkjátszma közepébe került, ahol az egyik oldalon maga a bérgyilkos áll, a másikon pedig az áldozatok végeláthatatlan sora – és ahol minden alkalommal, amikor csak a legkisebb kínálkozó alkalom is megjelent, Sweetie lecsapott, hogy kiüssön valakit az ellenség seregéből. Ezt a hasonlatot egy rendőrségi hetilapban olvasta, ahol még ábrát is készítettek hozzá és úgy gondolta, találóbban nem is jellemezhették volna az akkori helyzetet. És bár biztosra vette, hogy egy időben ő is élénken figyelemmel kísérte a fejvadász ténykedését, sajnos, ami tudásra szert tett vele kapcsolatban is elfelejtette balesetének következtében. Az igaz története pedig… többet jelentett számára, mint bármi más. Végre meglenne a téma, amiről írhat, ami kilendítheti a válságából! Felcsillant a szeme.
- Célirányosan hozzám jött ezzel a feladattal?
- Kedvelem a történeteit, és azt hiszem, magának való feladat lenne. – Heath leült az egyik székre az asztal mellé, majd intett a nőnek, hogy kövesse. Bár Susan kissé furcsának találta, hogy hellyel kínálják a saját ebédlőjében, kíváncsisága hamar felülkerekedett büszkeségén, ezért némán engedelmeskedett.

A férfi az asztalra tette az eddig magánál szorongatott mappát, majd átnyújtotta a nőnek. A mozdulat közben egy pillanatra összeért a kezük, Susan pedig érezte, hogy borzongani kezd. Maga felé húzta mappát, majd kinyitotta, és nekikezdett, hogy átlapozza az összekötött lapokat… és oldalról oldalra egyre nőtt a csodálkozása. Mikor a végére ért, lassan összezárta, mintha nem akarna megválni attól, amit maga előtt tart, és döbbenten Heathre nézett.
- Ezek rendőrségi jelentések, ugye?
- Többségében azok – felelte a férfi kifürkészhetetlen arccal.
- Hogyan kerültek ezek a maga birtokába?
- Megvannak a kapcsolataim, hogy megszerezzem, amit akarok.
Heath sejtelmesen elmosolyodott, Susan szemében pedig egyre izgalmasabbnak tűnt titokzatos látogatója. Izgalmasnak? Újra a többségében írógéppel írott papírokra nézett. Talán nem ez a legmegfelelőbb szó… sokkal inkább izgatónak. Végül is számít, honnan szerezte? A lényeg, hogy most ő tartja őket a kezében, nála vannak a kulcsok ahhoz, hogy továbblendüljön a holtponton, hogy amikor egy hét múlva találkozik a menedzserével, ne kelljen hosszasan mentegetőznie, mit is csinált az elmúlt fél év alatt.
- Ezeket… nekem akarja… adni? – kérdezte tagoltan, olyan hangsúllyal, mintha még ő sem lenne biztos benne, tényleg ezt a kérdést akarta-e feltenni.
- Ideiglenesen magánál lehetnek, amíg ír. Nagyrészük száraz anyag, nincsenek bennük különösebben érdekesen kidolgozott helyszínek, személyek, de Sweetie-nek érdekes élete volt… főleg az érdekfeszítő, hogyan menekült, mikor lebuktatták. Ha kicsit kiszínezi a történetet a saját fantáziájával, talán létrehozhatja élete legjobb könyvét.

Susan meg sem tudott szólalni a meglepetéstől, érezte, hogy túl sok információ érte egyszerre, de ideje még nem volt elég, hogy feldolgozza. Mint minden alkalommal, most is fájdalom nyilallt a fejébe és szédülni kezdett; a világ lassú, de gyomorforgató táncot kezdett járni körülötte. Mindez azonban jóval erősebben, mint előtte bármikor, meg kellett kapaszkodnia az asztalban, hogy ne essen össze.
Mikor kissé összeszedte magát, felemelte a fejét, és akkor vette észre, hogy Heath már felállt és az ablakhoz sétált, hogy felmérje az odakinti időjárást.
- Máris menni akar? – kérdezte erőtlenül.
- Mennem kellene, mielőtt hiányolni kezdenek, de már az idevezető út is felért egy tortúrával és nem sok kedvem van ahhoz, hogy újra megtegyem ebben a szakadó esőben… - a férfi vállat vont, majd hátrafordult, és mikor észrevette a nőt, látszott rajta, hogy komolyan aggódni kezd érte. Susan nem is igazán csodálkozott: elképzelte, hogyan festhet holtsápadtan, az asztalterítőbe kapaszkodva, hogy ne essen előre. – Mondja, jól érzi magát?
- Persze, persze… - legyintett Susan kissé még mindig kábultan, majd felegyenesedett. – Ha akarja, megvárhatja, amíg kissé jobbra fordul az idő, vagy akár itt töltheti az estét is. – ajánlotta. – Nagyon siet? Van néhány érdekes filmem, és ha jól emlékszem, még a tegnapi almás pitéből is maradt valamennyi.

Heath, aki már félig belebújt a bőrdzsekijébe, hirtelen megállt a mozdulat közben.
- Azt akarja, hogy itt töltsem az éjszakát?
- Hát, ha maga jobban szeretne bőrig ázni odakint… - Susan maga sem tudta, mi vezérli, mikor sietősen a férfi mellé lépett, mielőtt az válaszhatott volna. Mélyen látogatója szemébe nézett, nemsokára felfedezte saját smaragdzöld tekintetét Heath szemében, miközben végigsimított a férfi arcán, aztán a fejük szinte egyszerre indult el egymás felé.
Susannek olyan érzése támadt, mintha hosszú ideig víz alatt lett volna, és most levegőért kapkodva a vízfelszínre úszna. Heath a dereka köré fonta izmos karjait, ő pedig mélyen beszívta a férfi arcszeszének fanyar, mégis kellemes illatát. Behunyta a szemét, hogy teljesen átadja magát a csóknak, hagyva, hogy hirtelen feltörő, rég elfeledett érzelmeit ajkai meséljék el, némán, de annál hevesebben.

Heath felkapta az ölébe a nőt, majd besétált az elsötétített hálószobába. Susant a hevenyészetten megágyazott ágyra terítette, miközben kibontotta a haját, gyönyörködve a nő vörös hajkoronájában, ami végigterült a gyűrött, fehér párnákon. Újra szájon csókolta a nőt, majd lassú, megfontolt mozdulatokkal kigombolta halványrózsaszín blúzát, aztán ő is kibújt pólójából, a konyhából eredő halvány fény megcsillant meztelen felsőtestén, amitől hirtelen még misztikusabbá vált, mint egyébként is volt.

Odakint egy hatalmasat villámlott, ők azonban már tökéletesen megfeledkeztek arról, mi folyik odakint: a külvilág fokozatosan megszűnt létezni számukra, ahogy egyre inkább elvesztek egymás ölelésében.