Dunapart

Csodálatos hely. A kedvencem. Mikor egyszer az agykontroll-tanfolyamon ki kellett választani - phű, milyen régen is volt. Az oklevél persze azóta is itt lóg a szekrényen. Mindennap látom. Azaz hogy észre sem veszem. Jobb alul a dátum: 2005. Phű, milyen régen volt. Szóval ki kellett választani a kedvenc pihenőhelyedet. Én a fűzfámat választottam. Le a partra, rögtön balra. Gyönyörű, hatalmas, vízbelógó fa, erőt sugároz. Sosem értettem, miért kell szomorúfűznek hívni. Hiszen láthatóan nem az. Él… élet van benne. Vagyis 2005-ben volt.

Tavaly? Valami bolond - akinek mindennél fontosabb egy stég a luxusvillájával szembe - majdhogynem az egészet kivágatta. Hosszú, vízbelógó lombjából alig maradt valami. Akkor igazán szomorú lehetett. De nem adta fel, és mostanra megint bőven növesztette ágait, szelíd, szomorú tekintetét új szomszédjára vetve.

És én? Nem is tudom. Régebben nagyon sokat jártam a Duna parton. Ha kedvem volt.. ha nem. Ha beteg voltam, vagy ha épp egészséges. Igaz, hogy most is szoktam lenn sétálni - de hogy mikor aludtam utoljára a fűzfámon? Talán több éve is megvan már..

Végül is csak egy hely. És a hely csak egy tényező. Egy a sok közül.. Mert nem az a fontos. Hanem a jelenlét.

Mindig is szerettem egyedül lenni. Bár ez a közelmúltban sokat változott… Vagy csak én érezném így? Lehet, hogy csak mást nevezek most egyedüllétnek. Hogy a fizikai egyedüllét mellől eltűnt a magány..

Persze ez nem jelenti azt, hogy mindig magányos lettem volna. Sokszor mentem le úgy a partra, hogy telve voltam energiával. Olyankor nem számít semmi, nem azon múlik, hogy megyek le. Hanem hogy ott vagyok. Volt, hogy pihenni mentem le. Mert jól esett. Nézni a vizet. Még ha nem is átlátszó.. de gyönyörű. És olyan jó, hogy van. Ilyen közel, direkt nekem…

Vajon más is látja ezt olyan csodálatosnak, mint én? Talán igen. De ezt az érzést, amit nekem nyújt, biztos, hogy csak olyanoknak nyújthatja, akik még gyermekkorukban összebarátkoztak vele. Ezt később nem lehet megtanulni. És sosem szabad elfeledkezni a rohanásban, ha adódik egy olyan pillanat, hogy megálljunk. Gyönyörködjünk, csodáljuk a szépségét… Csendességet tartsunk. A természet a legélőbb környezet.

Tíz év múlva mit fogok róla gondolni? A minap határoztam el, hogy ide fogok költözni édesanyám házába a feleségemmel. Megvesszük az ikerházat a partig lenyúló telekkel együtt, oda majd az öcsém, vagy a Misi, Gimli, akárki fog költözni.. És egybenyitjuk. És mindennap ki fogok jönni. Leülök, elgondolkozom. Elmerengek.

Sokszor van, hogy éjszaka is kikívánkozom oda. Sőt, igazából napszaktól függetlenül, bármikor szívesen kimennék. Múltkor napfelkeltét néztem az egyik stégről. Leírhatatlan élmény volt, ezért is vittem fényképezőgépet.. Mégis. Mégse csak a napfelkelte miatt volt olyan jó…

Olyan más, ha az embernek van valakije. Akire tud gondolni, és akiről tudja, hogy gondol rá. Valahogy mindig, ha szépet lát, olyan érzése van, hogy ezt meg kell mutatnia a másiknak. Ami persze lehetetlen… és mégsem az. Volt már olyan, hogy álmot küldtem valaki szemére - és célba ért.

Csendes. Békés. Az alkonyatban susogó levelek… hallani, ahogy egy-egy hattyú lecsap a vízbe, s utána másodpercekig látni a víz fodrozódását. Elcsodálni, meddig kibírják a szárcsák a víz alatt, levegő nélkül. Belemerülni az ősszel lehulló levéláradat tarka színeibe... Elnézni a kutyájukat sétáltató, vagy éppen kocogó embereket. Kivétel nélkül meglepve néznek rám, ahogy a fámon fekszem. De hát ezt nem is lehet megérteni.

Dicsőség a drága mennyei Atyának, akinek művei ily tökéletesek!:) Ámen.