Történetek

- Jól tudom és azt is, hogy Zeusz csak egy mítosz csak az ókori görögök hittek benne, nem valóságos személy!
- Sajnos tévedsz, nagyon is valóságos. Miatta kellet ide jönnünk.
- Miatta? De miért?
- Már Krisztus előtt megjövendölték, hogy ezen az éjszakán összeülnek a legyőzött égiek, hogy megvitassák sorsukat.
- Te, figyelj, ha itt most ilyen mítosz örültek találkozója van, akkor én inkább lemegyek a hegyről egyedül, és majd lent megvárlak – már indultam volna...

Frank Scott csak egyszer lőtt. A golyó a szíve tájékán találta el a főnökét, aki megtántorodott, majd hátra esett egyenesen az íróasztal mögötti bőrfotelba.
A földszinten lévő biztonsági őr nem hallhatott semmit, mivel John Lieverston irodája a tizedik emeleten volt. Frank becsukta az ajtót és elindult lefelé a hátsó lépcsőn. A külön kijárathoz, mely az irodaépület végéből nyílt csak az igazgatótanács tagjainak volt kulcsa, és neki egy másolat, amiről nem tudhatott senki...

Feltámad a szél. Az ablakhoz csapódó halk koppanások jelzik, esik... Esik, de mégsem ad vigaszt. Magunkba tömött csokoládé, magunkba és magunkra erőltetett boldogság - pirulák rabjaiként, boldogság - függésünk öntudatlan, narkósaiként remegünk egy-egy újabb napért, amelyben szeretnek...

A megfelelő pillanatban süvített a kötél, de csak az anyaföldet csókolta meg egy pillanatra, hogy aztán észrevétlen eltűnjön újra a magasban. A lovak kissé szétszéledtek az ismeretlen elől, majd újra visszatértek és legeltek tovább. Süvítő szélminden idegszálával összpontosított, hisz ha megint elszalasztja, lehet, hogy végleg megpecsételődik sorsa. Akkor hiába pazarolta el az első napját. Most még kedvezőbb lehetőség kínálkozott...

Az igaz szerelem ritka. Kevés, mint minden, amit nem sző át hazugság álnok, láthatatlan hálója. Szerencsés, ki belekóstol, de meg nem részegül bódító cseppjétől. Ki finoman kóstolja, ízleli a megérlelt nedűt, s nem akar többet, csak annyit, ami a poharába töltetett.
Hiszem, hogy egyszerre felhajtani a szerelem borát kár. A mohósággal elvész a várakozás sejlő gyönyöre. Az íz, az egyedi, ugyanolyan jelentéktelen lesz, mint a többi. Feledhető. Felismerhetetlen...

Összevesztünk valamin, nem is tudom már, biztos nem volt lényeges. Csak ki akartuk ereszteni a gőzt, de a dolgok elfajultak. Egyszer csak a szemembe vágtad, hogy megcsalsz, lefeküdtél a titkárnőddel. Erre nem tudtam mit szólni, és csak álltam döbbenten. Aztán elszakadt bennem valami, és neked estem. Ott téptelek és karmoltalak, ahol csak értelek, de te lefogtad a kezeimet. Nem csak nehezebb voltál, hanem sokkal erősebb is. Szemedben tűz égett, és az elhatározás, hogy elmész...

Most fájdalmat érzek, felemészt belülről. Kifordultam önmagamból. Megváltoztam. Összetörtem. Szerelmes lettem. Elhagytak. Pusztít bennem, a hiány, a fájdalom, a kétségbeesés, a magány. Összetörték a gyermeki énem dédelgette álmokat. Végleg felnőttem...

Egy esős nap felmegy a város legmagasabb házának a tetejére egy átlátszó férfi, aki feltehetőleg üvegből van. Nekirugaszkodik az ugrásnak, mintha ötven méter gyors döntőjében lenne, kisvártatva ugrik, átadva magát a gravitáció csodájának...

Figyelj! Vedd észre halálod, mikor lelked eltűnik. Könnyelműség lenne elpazarolni az időt, mely bár előtted s utánad végtelen, de közben igencsak kevés, élj akármeddig. Húsz vagy százhúsz, nap, év? Igazán kevés, a végtelen szöveten csak egy nagyon apró minta, és annak is egy kis részlete...

És a harmadik dolog a kifejezőképesség. Ha kitalálsz valamit, akkor az úgy a legszebb, ha el tudod mondani a kitalációdat. Rengeteg segítséged van hozzá. Az első kettő veled született képesség, az utolsót kemény, és hosszadalmas munkával elsajátíthatod, de ez évekbe telhet...