Mese-Mese Mátka...

Mese-mese mátka – dúdolta a kis gyerekdalt miközben kezében fegyvert szorongatott.
Frank Scott nem volt rossz ember. A kollégái szerették. Mindig őszinte, egyenes és közvetlen volt velük. A kislánya imádta, még akkor is ha néha túl szigorú volt vele.
A felesége pedig egy gyönyörű teremtés volt, akit szerinte talán nem is érdemelt meg.
Úgy érezte azonban, hogy ez mind megszűnt azután, hogy leváltották a vállalat igazgatói posztjáról, és csak csoportvezetőnek nevezték ki a Cég legjelentéktelenebb részlegébe.
Mese-mese mátka – dúdolta tovább, elbújva egy vastag függöny mögött, és újra meg újra csak ugyanazokat a kérdéseket tette föl magában:
Miért mindig a délceg, jóképű fiatal herceg győz a mesében? Miért mindig az övé lesz a királyság, és a legszebb királylány? Az ilyen fiatal hercegek talán jobb emberek, mint a többiek? És a többiekkel mi lesz? Erről miért nem szól a mese?

Frank főnöke pontosan ilyen volt. Fiatal, magas, izmos jóképű és túlzottan is megnyerő stílusú. Igazából azonban egy kétszínű, törtető aljas szándékú ember volt. Nem a tehetségével, hanem pénzzel, megfelelő befolyással és behízelgő modorával szerezte meg az igazgatói állást a tulajdonosnál. Ezután pedig kegyetlenül elbánt minden riválisával, aki veszélyt jelenthetett volna pozíciójára.
Az ajtó nyílt, léptek tompa zaja hangzott majd egy kattanás, ami azt jelezte, hogy valaki fölkapcsolta az íróasztal olvasólámpáját.
Az épületben a biztonsági őrön és rajtuk kívül már nem tartózkodott senki.

Frank Scott csak egyszer lőtt. A golyó a szíve tájékán találta el a főnökét, aki megtántorodott, majd hátra esett egyenesen az íróasztal mögötti bőrfotelba.
A földszinten lévő biztonsági őr nem hallhatott semmit, mivel John Lieverston irodája a tizedik emeleten volt. Frank becsukta az ajtót és elindult lefelé a hátsó lépcsőn. A külön kijárathoz, mely az irodaépület végéből nyílt csak az igazgatótanács tagjainak volt kulcsa, és neki egy másolat, amiről nem tudhatott senki. Még visszapillantott a földszinti raktárhelyiség résnyire kifeszített ablakára, mely betöréses gyilkosság gyanúját fogja megerősíteni. - gondolta Sikeresen kijutott az épületből, majd a sötét mellékutcákat használva a főúton fölszállt egy metróra.

Mese –mese mátka… hát mégsem minden mese vége ugyanolyan – gondolta, miközben a félig üres szerelvény ablakain keresztül az elsuhanó sötét tárgyakat nézte.
Tudta hogy a felesége későn jön haza, ezért nyugodtan mondhatja majd neki, hogy délután öt órakor érkezett. A kislányuk pedig éppen a nagymamánál tölti a szünidőt.
Este kilenc óra volt, amikor hazaért. A ház valóban üres volt. Nyugodtan sétált föl a hálószobába ahol komótosan levetkőzött, lezuhanyozott, és kicsit elhízott testét belegyömöszölte a pizsamájába. Negyvenöt éves középtermetű, kopaszodó, de kimondottan megnyerő arcú, és tekintetű férfi volt.
Bebújt a franciaágy bársony takarója alá, és elnyújtózott a selyem párnák között.
” Pár nap múlva minden olyan lesz, mint régen. ” – mosolygott magában. Megitta a felesége által elkészített rendszeres esti gyógyteáját, és a szebb jövőre gondolva elaludt.

Szorosan simult egymáshoz a két meztelen test. Szinte izzott körülöttük a levegő. A nő ajkát egy utolsó kéjes sikoly hagyta el, amikor szeretkezés közben a férfi egész teste megfeszült.
- Szeretlek – mondta kis idő múlva Olívia és a mellette fekvő férfi hajfürtjeivel babrált.
- Én is – mondta a férfi a nő fiatal testét simogatva, de ugyanakkor tudta, hogy mind a ketten hazudnak. Tudta hogy a nőnek csak a pénz, a hatalom, és a szex kell.
Neki is fontos volt a szex, de még valami más is.
A kis szállodai szobában az éjjeli lámpa halvány fénye megvilágította a két fiatal testet.
Ruhadarabjaik szétdobálva hevertek a helyiség különböző részein. A földön, az asztalon, a szék karfáján.
- Már tizenegy óra? – kérdezte ijedten Olívia. Mennem kell, késő van. – mondta majd sietősen összeszedte ruháit és öltözködni kezdett.
A férfi fölült, fölvette gyémántokkal díszített aranyóráját, majd rágyújtott egy cigarettára.
- Biztos hogy hatni fog ez az új szer, amit kikísérleteztetek?- kérdezte.
- Persze hogy biztos – válaszolt a nő, majd egy érzéki csókot adva, sietve távozott.

A sírhely körül gyönyörű virágok, koszorúk voltak elhelyezve. A pap kezébe vette az imakönyvet és elkezdte a megboldogultnak járó végső tiszteletadást.

Frank Scott kellemes érzésekkel ébredt. Még egyszer végig gondolta az előző különösen fontos nap eseményeit. Pihent volt ugyan, de egy kicsit kábult, mintha három napot aludt volna át egyfolytában.
”Mi van, ha az elfojtott izgalomtól és idegkimerültségtől valóban ennyit aludtam. Akkor pedig sietnem kell, hiszen lehet, hogy ma van a temetés. ” – gondolta.
A puha selyem párna kényelme lustálkodásra csábította, ugyanakkor tudta, hogy muszáj fölkelnie. A szobában sötét volt, valószínűleg nem akarták zavarni, és nem húzták el a függönyöket - gondolta. Fel akart ülni, hogy a villanykapcsolót megnyomja, de fejét egy kemény tárgyba ütötte. Kezével sima, valószínűleg fényes öltönyt és nyakkendőt érzékelt a testén. Ujjain az eljegyzési gyűrű mellett az a pecsétgyűrű is ott volt, amit évek óta nem húzott föl. Maga mellett néhány szál virágot talált, majd keze egy furcsa tárgyba akadt bele. Egy hosszú nyakláncba, melynek a végén egy kereszt volt. Azonnal fölismerte.
” De hiszen ez az édesanyámé volt. Családi örökség. ”
Tovább tapogatódzott, de testét selyem anyaggal borított kemény falak vették körül,
mintha egy dobozban feküdne. „Mint egy koporsó” – fordult meg a fejében a végzetes gondolat.

A pap befejezte a beszédet, és a nehéz földdarabok lassan kezdték betemetni a koporsót.
Egy gyémántokkal díszített aranyórát viselő kéz virágot, és egy dobozkát dobott a sírba, melyben az ütődéstől megcsörrentek a vaktöltények.
- Isten veled Frank Scott – mondta a kéz tulajdonosa, John Lieverston
Az özvegy halkan zokogó kislányát átkarolva fogadta a részvétnyilvánításokat.
- Hát mégis sikerült – szólt John Lieverston amikor odaért az özvegyhez.
- Én megmondtam. Hetvenkét óra techalál, utána pedig a pokol. – válaszolt Olívia Scott, miközben lenézett a sírgödörbe ahonnan nagyon mélyről kiáltások hangjai próbálták volna áttörni a vastag földréteget. Aztán hirtelen csend lett és mintha egy gyermek dalhangjai ismétlődtek volna a mélyből: „ Mese-mese mátka, pillangós madárka…”
- Anya hallod? A Papa énekel. – szólalt meg a kislány.


Umberto.