Elhaló kiáltás

Az indiánfalu egy kanyonban feküdt, közel a Sierra Nevada hegyvonulat lábához. A falu néhány sátorból állt csupán, egy tisztáson, melynek határában a Colorado egyik mellékfolyója csörgedezett. Gyenge szél lengedezett a hajnali órákban. A tábor közepén egy tűzrakás hamvai füstölgött az ég felé halvány csíkban. A nyugati légáramlat tenger illatát sodorta keletre alacsonyan a föld felszíne felett. A tábor mélyen aludt. Süvítő Szellő nehezen ébredt, még tartott a tegnap éjjeli mulatozás mámora lelkében. Emlékképek tódultak elő gondolataiban, ennek hatására ráébredt, hogy ez egy fontos nap az életében. Talán az eddigi legfontosabb. Hisz a tegnapi szertartásos tánc, nem csak a férfi harcosok hazatértét, de néhány fiú férfivá avatását is jelentette. Ő is egyikük volt közülük. Emlékszik, ahogyan a varázsló, a tűz fénykörében szellemeket idézett meg. A füstemberek néma kiáltással küzdöttek egy állandóan alakot változtató hatalmas szörny ellen.

Ez a különös keveredés megérintette lelkét. Melegség járta át testét, amikor megtudta, hogy népe végre összefog az újtelepesek ellen, és harcol a szabadságáért, a puszta fennmaradásért. Örült, mert végre a többi törzs is átlátta, milyen veszély fenyegeti őket, s nem egymással hadakoznak, mint már néhány évszázada, hanem egymással vállvetve egy új irtózatos világ ellen szállnak harcba. Ez volt a tegnapi ünnep valódi oka. Hazatértek a törzsfők és kíséretük a nagy tanácskozásból, ahol vérszerződést kötöttek, megpecsételve ezzel valódi szándékaikat.

És most néhány napon belül ő is tagja lehet a harcosoknak. Büszkeség töltötte el szívét. Igaz először bizonyítania kell bátorságát, ügyességét, ravaszságát, és népéhez való hűségét, de belül érezte, hogy nem fog kudarcot vallani. Elhessegette ábrándjait, és hozzálátott az előkészületeknek. Hiszen mire harmadszor is lenyugszik a nap, vissza kell térnie, teljesítve feladatát. Minden fiatal más-más feladatot kapott. Neki táplálékot kellett szereznie a közeledő télre. Már hetekkel ezelőtt eltervezte, hogyan fog hozzá. Első nap be kell fognia egy vadlovat, hogy gyorsabban mozoghasson. A hazatérő harcosok keleten elterülő prérin láttak melegvérű patásokat. Ezek könnyű testű futólovak voltak. Süvítő Szellő tizenhat éves, erős testalkatú, vidám természetű, és fürge járású fiú volt. Komancs vér folyt ereiben. Hosszú fekete haja eltakarta felsőtestét, melyet ujjatlan bőrmellény takart, deréktól lefelé pedig bőrnadrágot viselt, melyet egy bőröv fogott át. Lábát mokaszin fedte. Cédruskéregből szőtt takaróján feküdtek fegyverei, melyre most először volt igazán szüksége. A félhomályban ügyesen kitapogatta helyét, hogy anyját, s apját fel ne ébressze, mely óriási szégyen lett volna saját szemében, és nesztelenül kilépve a sátorból, lassan átgondolva helyezte helyükre fegyvereit.

Amint kilépett, a felkelő nap erős fénye hunyorgásra késztette a fiút, mely kissé akadályozta a látásban. Hátat fordított hát, kiegyenesedett, és a hajnali szellő meglebbentette haját. Ekkor előtűnt bal vállára tetovált hullámforma, mely alapján nevét is kapta. Remélte ő is nagy vadász és harcos lesz, és akkor Süvítő Szélviharnak fogják majd tisztelni. Először saját készítésű kését vizsgálta meg. Miután megfelelő élességűnek találta, bőrhüvelyébe helyezte, és övére csatolta. Ezután tomahawkja került sorra. Suhintott vele néhányat a levegőbe, mely halkan szelte az ismeretlen ellenséget, mikor megunta a játszadozást, mely csupán néhány pillanatig tartott, ezt is övébe csúsztatta. Megfogta nyakában lógó bőrtalizmánját, melyben majd zsákmánya fogait helyezi, majd erszényébe kovaköveket helyezett.

Miután ezzel megvolt, a sátor előtt felállított totemoszlophoz lépett, amihez hozzá volt támasztva egy bőrtegezben néhány nyílvessző, melynek csak a tollszárnyai látszottak ki a tokból. Előtte feküdt nyugalomban az egyik vándorlásuk során talált íja, melyet apjával együtt javítottak ki, és újították fel. Hátára helyezte ezeket is. Lekapta a bejárat felett lévő kötelet, melynek tudta hamarosan hasznát veszi majd, és vállára fektette. Végignézett a totemoszlopon, s messzi időkbe révedt a tekintete. Ez az oszlop örökítette meg családja sorsát. Hirtelen mozdulattal előkapta kését, majd hihetetlen csendben véste be a fába saját történetét, azaz a hullám jelét. Amikor útra készen állt elmotyogott magában egy bölcs soson mondást, mely ennyiből állt: A becsület, bátorrá tesz, s ha elbuksz is, méltósággal tedd, tisztelet övez majd halálod után is. - Ezt még nagyapjától halotta, aki régebben már az örök vadászmezőkre távozott.
A tábort maga mögött hagyva, hátra sem nézve indult meg tudatos ámde ismeretlen célja felé. Éles szeme néhány társa árnyékát látta távolodni, akik szintén hasonló izgalmakkal vágtak neki életük nagy kalandjának.

A prérin haladva egy tóhoz érkezett. Amolyan nagyobbféle pocsolya volt ez, hová, a megszomjazott vadállatok jártak szomjukat csillapítani.
Körbejárta a vizet, nyomokat kutatva, hogy fellelje a lovak tartózkodási helyét. Lassan ment a nyomolvasás, mivel rengeted állati lábnyom keveredett össze, mosódott el, vagy szét lett taposva. Leguggolt, és végtelen türelemmel emelte fel a sárdarabokat, hogy tanulmányozhassa azokat, már délutánra járt az idő, mikor úgy vélte helyesen következtet, és rátalált azokra a patanyomokra, melyek a lovaktól származtak. Délre vágtattak. Követte a nyomokat. Késő délután egy völgybe érkezett, ahol néhány fa alkotott egy kisebb erdőféleséget, s mögötte sziklák és sivatag látszott, néhány magasabb helyen fű zöldellt, és embermagas cserjék vették a fákat körül. Szálló porfelhőre lett figyelmes. Élőlények okozták, ebben biztos volt. Közelebb araszolt, és megpillantotta a csodálatos hátasokat. A szél erősödött. Süvítő Szellő a levegőbe szimatolt, majd megállapította, hogy olyan rejtekhelyet kell találnia, hol nem érzik meg jellegzetes szagát, ha sikeresen akar járni. Felmászott egy közeli fa lombjai közé, és türelmesen lélegzetét visszafojtva várt. A mének és kancák észre sem vették az idegent. A felerősödött szél elől ők is a fák védelmébe húzódtak. Néhány épp a fiú alatt legelészett. Az indián kiszemelte már társát. Egy fehér kanca volt melynek szőrén egy hasonló hullámvonás tarkállott, mint ami a fiú karján. Előkészítette kötelét, dobásra készen.

Várt. A megfelelő pillanatban süvített a kötél, de csak az anyaföldet csókolta meg egy pillanatra, hogy aztán észrevétlen eltűnjön újra a magasban. A lovak kissé szétszéledtek az ismeretlen elől, majd újra visszatértek és legeltek tovább. Süvítő szélminden idegszálával összpontosított, hisz ha megint elszalasztja, lehet, hogy végleg megpecsételődik sorsa. Akkor hiába pazarolta el az első napját. Most még kedvezőbb lehetőség kínálkozott. Ismét elvetette kötelét, és kiválasztottja nyaka köré tekeredett. Még semmit sem sejtett áldozata.

Szorosabbra húzta nyakán a hurkot, majd mikor úgy ítélte meg, hogy képes biztonságban elrugaszkodni, megtette. Pont a kanca hátára ugrott. Azonnal belekapaszkodott a sörényébe. A meglepett állat, dühöngött, két lábra állt, futott sebesen, hogy hirtelen megtorpanjon, oldalára feküdt, minden fortélyt megpróbált, hogy levesse púpját. A fiú makacssága izgatott erővel párosult, és gyerekkora óta figyelte, ahogy a vadászok megszelídítik későbbi hátasukat. Tudta, hogy a hátán tud maradni, megtörik egy idő után az állat ereje, s kifullad. Kipirult arccal mégis ismeretlen erővel tartotta meg magát óvakodva attól, hogy leessen. Már erősen esteledett, mikor érezte, hogy harcuk az ő javára dől el, az állat végleg feladta. Megtűrte őt a hátán. Ö kedvesen paskolgatta a ló oldalát, és nyugtató szavakkal csitította soson nyelven. S mintha megértette volna őt a kanca, többé nem nyugtalankodott alatta, felismerte, hogy nem az életére törtek. Miután érezték egymást, a fiú leszállt, fák közé vezette újdonsült barátját, kikötötte, hogy legelészhessen. Maga pedig gallyakat és ágakat gyűjtött, hogy tűzet csiholjon kovakőinek segítségével. Mindezt úgy tette, ahogy tanították neki. Kis láng mellett melegedett, nehogy valaki rátaláljon rejtekére. Amint lefeküdt, hirtelen rátört a fáradtság és nyomban elaludt. Békésen telt az éjjel. Reggel arra ébredt, hogy büdös lehelet csapja meg az orrát. Lova állt felette. Tehát nem szökött meg.

Ezt diadalként tartotta számon. Korgó gyomra eszébe jutatta, hogy tegnap egy falatot sem evett. Hamar összeszedte magát, és gyümölcsöket, bogyókat gyűjtögetett, hogy jóízűen falatozgassa azokat. Mikor ezzel is megvolt, rövid ideig töprengett merre induljon el.
Legszívesebben nyugatra ment volna, hogy préri bölényeket ejtsen, de sejtette, hogy így nyár vége felé, már messze ellenséges földeken járnak. Ekkor eszébe jutott, hogy a hegyek lábánál viszont elterül egy óriási erdő, ahová még nem léphetett be, mert nem engedték, ott mostanában tűntek fel az erdei bölények. Így hamarosan táltosa hátára pattant, akit Suhanó Szélvésznek nevezett el, és vad mégis könnyű vágtára fogta, hogy minél előbb az erdőhöz érkezzen.

Már magasan járt a nap az égen, mikor beléptetett az első fák közé. Itt leszállt lováról és lépésben vezette a sűrűbe. Itt is rengeteg cserje és bokor terjedt el, akadályozva a haladást. Csapásokat keresett, néhány régi csapás került az útjába. Találomra elindult az egyiken. Már jócskán bent jártak, mikor egy friss ösvényt fedezett fel. Nagyméretű állatokra utaló nyomokat fedezett fel. Derékmagasságban erősebb ágak törtek el, mély és sok azonos nyom lapult meg a talajon, ebből arra következtetett, hogy egy bölénycsorda haladt erre nemrég. A fűszálak még nem egyenesedtek ki, ami arra utalt, hogy talán még egy órája sincs, hogy erre jártak. Egyre óvatosabban lépkedtek, vigyázva arra, hogy ne okozzanak zajt. Majd hirtelen az erdő egy rétet vett körül.

Vagy kéttucat bölény legelészett folytonosan körbe-körbe. A túloldalon újabb erdő vette kezdetét, és mögötte sziklák bontakoztak ki. Süvítő Szellő a fák árnyékában maradt, és felhúzta íját lövésre készen. Az első nyílvessző surrogott a levegőben, majd célt tévesztve fúródott be egy fának törzsébe, talán egy centivel tért el egy bölény testétől. Második alkalommal lejjebb eresztette fegyverét egy hajszálnyit, mely most már testbe ütközött. Az állat ösztönösen lépett tovább bár, már erejét vesztette. A harmadik nyílvessző pontosan a szívébe hatolt. Lelke elszállt. Végérvényesen megtántorodott, majd élettelenül elvágódott.
Társai nem is érzékelték a halált. Akaratlanul is eltaposták, hogy újabb lelegelhető étek után kutathassanak.

Süvítő Szellő nem akarta elhinni, amit ebben a pillanatban gondolt:
Olyan hasonlatosak vagyunk hozzájuk. Csoportokban élünk, mégsem veszünk tudomást arról, hogy a pusztító halál közöttünk jár, mindaddig, míg saját bőrünkön nem tapasztaljuk. És mégsem teszünk ellene semmit! - elkedvetlenedett.
Ahelyett, hogy ujjongó érzést váltott volna ki a gyilkosság belőle, inkább szánalmat érzett. Egyenlőtlen küzdelemnek tartotta. Aztán azzal mentette fel magát, hogy ez szükséges a túléléshez. Az erősebb marad életben. Farkastörvény.
Itt tartott gondolataiban, mikor eget rázó üvöltés térítette magához.
Lova nyugtalankodva fújtatott. Szabadulni próbált kötelékétől.

Közelébe lépett és nyugtatgatta. A csorda szétrebbent, a hang gazdája dübörögve érkezett. Egy nőstény grizzly medve volt.. Ahogy arrébb vonult az állathad, meglátta okát is a medve dühének. Egy agyontaposott bocs feküdt vérben fekve az erdő szélén. Egy darab hiányzott testéből. Golyó ütötte seb, okozta halálát. Ahogy észrevette, már néhány órája történhetett a szörnyű eset. Ez viszont azt jelentette, hogy sápadt arcúak táboroznak a közelben. Közben a medve magához szorította kölykét és igyekezett a biztos erdőbe menekülni. Ekkor két lövés dörrent egymás után. Célt téveszthetett, mert csak a távolodó neszezést lehetett hallani.
Az indián agya lázasan dolgozott: Az nem lehet, hogy itt járjon az ellenség! És ilyen nyugodtan, hogy nem számít, ha felfedezik kilétét.
Biztos volt benne, hogy újtelepesek fegyvere volt, mert törzsének egyetlen tagjának sem volt tűzet okádó botja. A grizzlyre vadásznak, ebben biztos volt. A kölyök lehetett a csali, hogy rejtekéből előcsalogassák, és végezzenek vele. Tehetetlen dühöt érzett. Aztán új gondolat ébredt benne. Ki kell derítenie, mennyien vannak a sápadt arcúak, és mire készülnek népe ellen. Majd értesítenie kell törzsét a veszedelemről.

Követnie kell a medvét, mert általa eljut majd a hódítók táborához. - vélekedett. A lovát nem oldozta el, látszólag megnyugodott, és újra legelészett. Észrevétlen osont fától fáig, gyakran meglapulva, fülelve nem hall-e valami természetellenes neszt. Egyre magasabbra kapaszkodott a hegyvidéken, s hirtelen ült rá a szürkület a tájra. Hiába meresztgette szemét, egyre kevésbé látott. Tudta, hiábavaló a kutatás. Keresett magának egy biztonságos zugot, befedte levelekkel, és nyitott szemmel felszínesen aludt. Minden neszre megriadt, ami megérintette érzékeny fülét, majd lázas álomba merült, mégis felhőtlen álma volt. Mosolygott.
" A prérin Szélvésszel és annak társaival vágtatott a folyómederben, a távolból vadászok hangos és vidám beszélgetését hordta a szél, ahogy a nagy vadászatból érkeztek meg, s asszonyaik sátraik előtt várták a megfáradt vándorokat. Néhány kutya csaholása hallatszott, és keselyük néma szárnyalása, ahogy haladtak tovább a sziklák felé. "
A hideg reggel keltette fel végképp. Amint a nap a hegy fölé emelkedett, folytatta útját. Hamar rátalált a grizzly összetéveszthetetlen nyomaira, s hamarosan kopár sziklák közt kapaszkodott.

Egy tágas barlangkijáratból épp most lépett elő a medve, kezében a halott boccsal, a magasba emelte.
Az egyik szikla mögül megint felhangzott két lövés. Az egyik golyó az állat bundájába csapódott, letépve egy bőrdarabot, és fájdalmat okozva ezzel. Kölykét gondosan letette, és kereste a rátörő halált.
Süvítő Szellő csak hallotta az első dörrenést, a második fénycsóvát viszont fel is fedezte. Már tudta, hol rejtőzik az álnok orvvadász. A sziklák takarásában lopakodott egyre közelebb a megbújó emberhez.
Amaz, igyekezett újratölteni fegyverét, hogy ismét lecsaphasson, mielőtt felfedezné az állat, rejtekhelyét. Az indiánról semmit sem sejtett. A fiú araszról araszra kúszott egy kicsit magasabban előre, mint a gyilkos fedezékét nyújtó sziklacsoport. Íját hátrahagyva, szájában tomahawkját tartva, csendesen cserkészte be ellenfelét. Most elvakult gyűlölet lappangott szívében. Eszébe jutottak a tábortűznél mesélt borzalmas történetek, melyek erről a szörnyű népről szóltak. Akik kegyetlenek voltak, emberrel, állattal szemben egyaránt. Népének szenvedést, halált, kínokat, betegségeket "ajándékozva ", hogy uralmuk alá hajtsa az ősi idők óta sajátjukként tisztelt földet, csak azért, mert valami sárga fémet kutatnak, hogy hatalmuk legyen a saját világukban. Hallott olyan történeteket is, melyek arról szóltak, hogy az övéit meggyalázták, rabságba hurcolták, és egy rezervátum nevezetű iszonyatos helyre vitték őket, ahol kevés élelem és még kevesebb szabadságban volt részük. Ez ellen akart ő végképp harcolni, hisz a szabadságnál, semmi sem lehet értékesebb. Főleg nem egy használhatatlan sárga valami, aminek értelmét mindmáig nem tudta megfejteni. - ezek a gondolatok még jobban feltüzelték, amúgy is csillapíthatatlan vérszomját. Megdöbbent. Gyilkolni vágyott.
Hitte, ez nem értelmetlen gyilkolás lesz, csak szükségszerű.
Már az orvvadász feletti párkányról leste annak minden mozdulatát.
Hallotta mennyire szabálytalanul, és nehezen lélegzik a másik. Fél.
Rettenetesen. Hagyta még egy kicsit, hogy szenvedjen. Tudja, érezze az a katona, amit érez ő is, mikor népének megsemmisülése a tét.
Döntött. Ő nem lesz olyan gyáva, hogy hátba támadja ellenfelét, lesből.
Néhány lépés és háromméternyi magasság választotta el őket egymástól. Megint eszébe jutott nagyapja bölcselete: A becsület.

Ekkor hirtelen felpattant, harci ordítást hallatva vetette rá magát a meglepett katonára. Egy pillanatra szemük összefonódott. A megijedt katona maga elé emelte puskáját és lőtt, kétszer. Az első golyó szinte egy pillanatig lebegtette őt a föld felett, vér buggyant ki száján, majd a második hátravetett bukfencbe torzította testét, és egy csupasz sziklára zuhant gyerekteste. Nem mozdult többé. A medve az ordításra felfigyelve, megérezte támadóját és hamarosan oda is ért, majd egyetlen mozdulattal, az épp újratölteni készülő katonát egy kiálló sziklához csapta. Teste reccsenve hullt darabokra, még halálsikolya sem hagyhatta el torkát. A medve magához ragadta a gyermektetemet, az égbe emelte és hatalmas hangján fájdalmat bőgött. A mélyből hatalmas füstfelhő emelkedett a magasba, hangokat szórva a hegyek szikláira. A csatazaj már elült. Egy amerikai lovasszázad és néhány préri szekér által szállított gyalogos terelgette a pusztítás túlélőit egy csoportba. A falu sátrai hamuba borultak, totemoszlopok dőltek a földre, sebesültek jajgattak, majd eldördült néhány revolver, véget vetve a sebesültek kínjainak. Egyre halkabban parancsszavakat, kiabálásokat, lánccsörgéseket, sírást hordott hátán a szél észak felé.

Majd lassan teljesen elhalt. A tábor felett éhes keselyűk köröztek.
Kürtszó harsant, s a győztes had terelte a nyomorultakat a számukra kijelölt rezervátum felé. Az indiánok a " könnyek ösvényére " léptek.
Vihar volt készülőben. Első erősebb léghullám átjárta Suhanó Szélvész testét, s megborzongott, ahogy a süvítő szél újra és újra bőrébe mart.
Az indián nyár utolsó napját élte.