--

Tegnap az volt az utolsó gondolatom- nem akarok nélküled lenni.
Létezni. Úgy felébredni, hogy nem ölelsz többé. Mégis az élet megtanított kételkedni.
Hinni. Bátornak lenni és közben félni. Szívemben a remény rózsája reszketve virul- félve, bátortalanul, kétséggel és hittel.
Annyira akarom a Holnapot. Veled. Az összest. Mindent. Bármit.
Megrémít.
Lehet- e így érezni? Ennyire szeretni? Ilyen kimondhatatlanul, felnőttesen, földöntúlian.
Úgy, ahogy senki mást.
Az érzések oly vadul kavarognak, örvénylenek - magukkal rántanak- magam sem tudom hová.
Vajon tényleg akarnám tudni? Tudni, hogy meddig tart? Hogy merre hömpölyög szerelmünk mézszínű folyója? S Te tudni akarod- e? Tudni, meddig szeretlek?
Most azt mondanám- örökké. Igaznak hinném szavam. Megmásíthatatlannak.
Akarod- e ígéretemet s én vágyjam- e tiéd? Azt, hogy az enyém leszel. Mindig. Lényem önző emberi volta követeli a szót sürgetőn. De mégsem akarom hallani. Nem, nehogy hazuggá váljon..
Ez nem a bizalom hiánya. Nem benned nem bízom- a Világban. Az emberekben. Az ezernyi veszélyben, mely a sötétben lesben áll. Vár. Vár az alkalmas pillanatra, a percre, hogy ékét verje közénk. Az időben nem bízom, mely csak múlik- zsákjába ezernyi szerelmet rabolva már. Szerelmeket, amik fényüktől kopottan hevernek feledve, eldobottan.
Az igaz szerelem ritka. Kevés, mint minden, amit nem sző át hazugság álnok, láthatatlan hálója. Szerencsés, ki belekóstol, de meg nem részegül bódító cseppjétől. Ki finoman kóstolja, ízleli a megérlelt nedűt, s nem akar többet, csak annyit, ami a poharába töltetett.
Hiszem, hogy egyszerre felhajtani a szerelem borát kár. A mohósággal elvész a várakozás sejlő gyönyöre. Az íz, az egyedi, ugyanolyan jelentéktelen lesz, mint a többi. Feledhető. Felismerhetetlen.
Nem tudom, az én poharam mennyi cseppet rejt még. Hogy mikor ürül ki végleg. De belül érzem - nem fogok többet kívánni annál, ami jár. Még ha fáj is. Felejthetetlenül.
Megállok hát gyönyörködni szerelmünk különlegességében. A varázslatban, amit létrehoztunk.

Ha holnap véget érne- nem bánnám, mert ezernyi emlékem lenne Rólad, s életem minden napján elővehetnék egyet- kitartana, amíg magához nem szólít az Ég.

Mégis veled telne minden Nélküled töltött pillanat…

A szerelemrabló idő szívem nélkül ballag tovább. Semmit nem adhatok neki, mert mindent Neked adtam.
Odaadott szívemben a remény rózsája reszketőn ragyog kétséggel, hittel, szerelemmel.

Az utolsó gondolatom ma- nem leszek soha nélküled. Karod az idők végezetéig láthatatlan ölel. Mert így akarom. Mert hiszem, hogy ez a földöntúli, felnőttes, időtlen szerelem áttetsző bilincse örökre hozzád láncol.

S, hogy a kulcsait odaadni soha nem akarod.