Ősz van újra

- Milyen gyorsan elvonul a tavasz. - Gondolta –

-Néha egyetlen napnak tűnik az egész. Mintha álmodtam volna. Egyetlen álom, egyetlen nap.

- Nem lehet. Nem lehet álom, mert álmomban boldogtalan vagyok, s azt hiszem tegnap boldog voltam. - Érvelt magában. -

- Igen, igen boldog voltam, emlékszem. Fogtam Angyal kezét, sétáltunk a templomkertben a lehullott őszi falevelek fövenyén, és azt hiszem boldog voltam. Arcomon mosoly formálódott, szememben gyermeki fény ragyogott. Átöleltem, magamhoz szorítottam, s szinte kértem az időt, álljon meg. Ne rohanjon úgy. maradjak, maradjunk így mindörökre. Vele. Mert minden pillanat, amit ad Angyal közelsége, mosolya, tiszta lelkének sugara, örök. Sétáltunk a száraz levelektől rozsdás színbe öltözött templomkertben. Sétáltunk és azt hittem ez a boldogság. S talán nem tévedek, ha belátom, így van. Angyal nem más nekem, mint a boldogság szinonimája.

Feltámad a szél. Az ablakhoz csapódó halk koppanások jelzik, esik... Esik, de mégsem ad vigaszt. Magunkba tömött csokoládé, magunkba és magunkra erőltetett boldogság - pirulák rabjaiként, boldogság - függésünk öntudatlan, narkósaiként remegünk egy-egy újabb napért, amelyben szeretnek. Remegünk, mert függőségünkből nincsen feltámadás. A boldogságtól való függés, az ahhoz való görcsös ragaszkodás gyógyíthatatlan szenvedély. Aki csak egyszer is volt boldog, az tudja milyen az, amikor elmúlik. Mennyire tud hiányozni a megélt öröm, az átélt eufórikus hangulat.

- Megöl egyszer a szeretet. Vagy én ölöm meg őt? Áh... gondolatok, gondolatok. "Túl sokat gondolkodsz", mondja mindig Angyal nekem. Talán van is benne valami. –Mondta magában-

Ülni, nézni az esőt, meggyújtani egy füstölőt, karácsony és mézeskalács illatú illóolajat párologtatni, s közben remélni, hogy nem telik el ez a nap. Az unalom, a bánat tükrében kergetni tavaszunkat.

- Elállt az eső? - Kérdezte magától. –

- Nem, nem lehet. Még nem. Még nem állhat el! Nem állhat el. Csak az eső adhat megnyugvást nekem.

Kinyitotta az ablakot, hogy a beáramló hideg, langyos szélben felfrissítse gondolatait. Esőcseppek verték homlokát, s már maga sem tudta, hogy könny, vagy az eső folyik végig falfehér csontos arcán.


- Hány ilyen nap van még? Hány ilyen átkozott napot kell még megélnem, hogy végre újra tavasz legyen? És hány tavasz? Hány tavasz vár rám még? –Kérdezte elkeseredetten, kiutat nem találva-

Keze a gyufa után nyúlt, hogy a kitárt ablak mögött ülve, egy szál cigaretta füstjén át tűnődve, megsirassa elmúlt, homályba vesző, s csak emlékként megmaradt tegnapi tavaszát. Remegő kezével végighúzta a doboz oldalán a maradék szál gyufát, s az utolsó szál cigarettájára gyújtott.

- Nincs több. - Állapította meg, s hanyagul a földre lökte az üres dobozt.

- Már megint szemetelek. Hányszor, de hányszor szerettem volna egy szemetest a szobámba. Soha ne legyen nagyobb problémám. - Mosolygott magában, de mosolya mint egy újszülött élete, váratlanul véget ért.

- Ősz van, de ez mégsem az Az ősz. Ez nem AZ az ősz, amit kergettem. De a tavasz szebb volt, mint amit álmodtam valaha is.

- Az eredmény tehát egál. - Jelentette ki, s boldogan nyugtázta, hogy ha bár fájdalma nagyobb, mint azt valaha is sejtette, öröme (ha nagy néha utoléri), szebb annál, amit kért, vagy amelyre vágyott.

- Jó lenne egyszer élni is ebben az állandó halálban. Mint egy hóember úgy élek. Mozdulatlan, mint akit megfagyasztottak, mint akit hibernáltak. Monoton napjaim mozdulatlanok. Hibernáltak -Gondolta, s a tudat fájdalmasan hasított elméjébe.-

-Bánatosan hibernáltak!!! A barmok! Mintha egy átkozott nyomasztó napomon fagyasztottak volna le, és újra és újra élem minden nap.

- Jobb időpontot is választhattak volna. –Nyugtázta gondolatait-

A cigaretta lassan leégett, az eső alábbhagyott akárcsak a maradék boldogsága.

- Egyszer megöl a szeretet. Megöl, mert függőséget okoz, ugyanúgy, mint a cigaretta vagy bármi más. Függünk a boldog napjainktól, könyörgünk egy-egy újabbat, holott tudva tudjuk kivételes ajándék a boldogság. Legalábbis felém ritkán jár. Megöl ez az átkozott boldogság. –Folytatta gondolatmenetét.

- Rohadt egy ősz ez. De, legalább a levegő tiszta, s a város se olyan mocskos, mint máskor. Mit lehet egy ilyen nap csinálni? Olvasni? Nos szívesen olvasnék, de a Mester és Margarita most kicsit bonyolult nekem. Vannak napok, amikor nem fog az agy. Legalábbis nem annyira, hogy egy ilyen nehéz írásba kezdjen. Kényszerképzetek...Írni? De már az is fáraszt. Régebben ilyenkor az alvás segített, bár tudom mennyit szenvedtem amiért este meg nem bírtam lefeküdni. Amúgy sem igen alszom. Minek is aludjak? Az alvás csak azoknak való, akiknek szép álmaik vannak. Persze volt néhány kivételesen szép álmom, ha Angyalról szőttem őket, de ez nem jellemző.

A konyhában sípolva jelzett a teafőző, hogy a víz felforrt, és ideje egy jó meleg teát inni. A teát mindig meglehetős szertarással itta. Szigorúan két kanál cukor, és szemmérték alapján a hangulatnak megfelelő mennyiségű citrom. Jó napokon sok, szomorúnapokon kevés.

"- Elég keserű az élet, minek még a citrom is bele?" - Állapította meg sokszor, ha megkérdezték, miért nem rak bele több citromot.

Olykor azonban szívesen evett mindent, ami keserű, vagy legalábbis savanyú. Fagylaltból és cukorkából is inkább a savanyút, mint az édeset.

"- Olyan, mint maga az élet" -Indokolta meg ízlését.-

Valamiért kifejezetten szeretett savanyú dolgokat fogyasztani. Keserű hangulatához megfelelőt. Míg a tea elkészült, hosszú gondolkodás után, mégis a lefekvés mellett döntött.

- Holnaptól újabb hét szomorúság. Illet volna ma jókedvűnek lennem. De hiszen nem is voltam szomorú. - Mondta magában s a felismerés halvány mosolyt karcolt frissen borotvált arcára.

- Még nyolc óra a napból. Már vagy két órája elmélkedek. „-Túl sokat gondolkodsz”. Mondja nekem egyetlen Tavaszom. –Mondja magának, majd az öklével az asztalra csap-

- Áhh!!! De hiszen ősz van!

-Addig gondolkodok, amíg ez a vacak is kihűl. –Állapítja meg keserűen.-

Legyintett és kiöntötte a langyos teát az ablakon.

- Nagyon nem jó ez így. Nagyon nem.

Miután számadást adott, s elkönyvelte, hogy egy újabb hét kezdete előtt áll, arca újra örömtelen álarcot öltött, s lassan elaludt.

Álmok...

Hulló falevelek. Keresztek. Sírhantok. Tépett fehér zsebkendő, mellyen apró vérpacák éktelenkednek. Lovak sírnak…A fák, a levelek gyászruhát öltenek. A víz kiszárad és felfelé folyik. A felhők zord szürke öltönyt húznak. Az erek elvágólagosak, a fogak hiányosak, a tér üres, a labda lyukas. A tojás záp, a bögre füle letört...üres hinta nyikorogva leng előre - hátra. Az ablak betört, s pókháló szövi be a keret sarkait. Döglött madár a kövön...Epe...Rozsdás szög a falban. A kép megfakult, megsárgult. A menyasszonyi fátyol szemfedőre cserélődik…A bölcső koporsó, a homokozó sírhant, az öröm bánat. Lélekharang kondul a templomi orgona helyett. A fogadalom megszegül, a szeretet gyűlöletre vált. A fehér feketére, a rózsa krizantémmá, a nárcisz koszorúvá, a zaj csenddé…Halotti csenddé.

Álom, melyből nem ébredünk.
Nem ébredhetünk.
Sohasem...