Egyszer fenn, egyszer lenn

Vártam, hogy jöjjön az a valaki, akinek jönnie kell. Mindenütt kerestem. Az utcán, a vonaton, a boltban, a moziban, a suliban, de nem jött. És vártam és kerestem, és vártam és kerestem és kétségbe estem. Már nem is fog? S nem reménykedtem. Éltem az életem. A mindennapok szürkeségét, egyiket a másik után. Már nem kerestem, már nem reméltem és ekkor... csoda történt, felejthetetlen. Azt mondják a rég várt is váratlanul ér mikor bekövetkezik. És épp ilyen váratlan volt a mi találkozásunk, mint égből a villámcsapás.....

Most fájdalmat érzek, felemészt belülről. Kifordultam önmagamból. Megváltoztam. Összetörtem. Szerelmes lettem. Elhagytak. Pusztít bennem, a hiány, a fájdalom, a kétségbeesés, a magány. Összetörték a gyermeki énem dédelgette álmokat. Végleg felnőttem. Az élet nagy pofonnal osztja a rosszat, kis marokkal a jót és annál nagyobb marékkal veszi vissza, közben még nagyobbat pofozva. Nem látom a jövőt. Nem látom az értelmet. Lassan elvesznek az álmaim. Már nem hiszek bennük. Nem tudok hinni bennük. Magamban sem. Kétszínű lettem. Belül gyenge vagyok, megtört és reménytelennek látok mindent. S eközben osztom a tanácsaim, segítek, akinek csak kell. Mert erre születtem. Segíteni. Legalábbis ezt hittem. Ebben még talán ma is hiszek, mert látom az eredményt. Látom, ha segítettem. Valaki azt mondta azért jó velem beszélgetni, mert elnyelem a gondokat. Magamba szívom őket, és ha csak rövid időre is, de örömet és békét viszek az életükbe. De néha ez is fáraszt. Régen olyan erősnek éreztem magam. Azt hittem mindent elérhetek, ha igazán akarom, ha igazán küzdök érte. És rájöttem nem igaz. Mert az én álmom nem a pénz, nem a hatalom, az én álmom pénzen nem vehető meg. A szeretet, a boldogság nem pénzfüggő. És nem csak rajtam múlik. Szerethetek és küzdhetek érte, de amikor az ember belátja, hogy reménytelen, hogy olyan vonat után fut, ami úgy sem veszi fel, akkor minek? Azt mondják ami nem öl meg, az megerősít. Nem tudom, lehet, hogy fizikailag nem öl meg, de mi van a lélek fájdalmával?

Hibát követtem el. Nagyot. És lehet, hogy végérvényest. Leromboltam magam körül a falakat. Azokat a falakat, melyeket kicsi korom óta építettem, hogy megvédjem magam. Tudom miért emeltem. Pedig tizenakárhány évig azt sem tudtam, hogy létezik. De volt, mert tudom, hogy mikor sérült meg és tudom mikor bontottam le. Nem tudatosan építettem és a bontás se volt tudatos. Mégis így visszanézve, minden részletet, megállót tisztán látok. Védtelen lettem. És egyben boldog. Egy ideig. Olyan gondtalan és boldog voltam, amit nem igazán reméltem. Aztán megtört ez a hullám és zuhanni kezdtem. Koppantam, fájt. De erős voltam, nem csüggedtem, nem lehetett és értelme se lett volna. Lassan gyógyulgattam és ekkor, ezekben a napokban adatott a csoda. Igazi gyógyír volt minden sebemere. A rosszban megláttam a jót, a remény olyan magas fokon lángolt bennem, mint még soha, a nap még szebben és még melegebben sütött felettem. Majd lilaköd ereszkedett le. Körülölelt, beburkolt, vakká tett. De lassan a köd szakadozni kezdett. A világost felváltotta a sötét fölöttem. Beborult....

Nem akarom ezt. Nem akarok így érezni. Bár ne tudnám milyen érzés szeretni és "nemszeretve" lenni. Bár ne tudnám milyen darabokra tört szívvel élni. Egyik percben gondtalan nevetek, a másikban elveszek. Összetöpörödöm, nézek reménytelen. Nyávogok és sírok. Ez nem én vagyok. Ez nem az én kenyerem. Hol vagyok én? Hová lettem? Hol keressem?

Félek...