Történetek

- Nem öltem meg a családom, Dr Lumer. Bár a maga szemszögéből nézve valóban ezt tettem. Én úgy gondolom megszabadítottam őket a rájuk nehezedő tehertől. - tárta szét a karját, és egy picit megvonta a vállát. Olyan gyermekinek tűnt ebben a pillanatban, olyan ártatlannak. És Sebastian már majdnem hajlandó is volt hinni neki. Majdnem...

Érezte, hogy szabadon kell engedni a kölyköket, melyeknek nyüszítően morgó hangjával nyomatékot is adott, ám valahol mélyen talán mélyebben, mint ahol a lélek lakozhat ez a nőstény farkas, ki egyébként semmiben sem különbözött a többitől, tartotta volna maga mellett... leginkább a kis különc feketét, ki most is mint mindig egyre közelebb húzódott anyjához...

Pengeként hasét elméjébe, hogy negyedikes kisiskolás korában elestek a húgával és Andinak eltört a keze. Tudta, hogy az ő hibája, de bármit megtenne, hogy visszacsinálja, meg ne történté tenné. De nem lehet! Az idő begyógyítja a kéztörést is, de a rosszlelkiismeret a legnagyobb pokol. A sápadt Hold fénye megcsillan a patakzó arcon...

Kisétáltam az eperfához, amit nagyapám még az én kedvemért ültetett, és elégedetten szemléltem a most növekvő gyümölcsöket.
Már alig vártam, hogy érezzem az édes, talán kissé vizes faeper ízét.
A levegő közben megmozdult, de nem az a kellemes, üdítő tavaszi szellő fújt, hanem erős, forró, balzsamos szél... A zápor hírnöke...

- Hol van anya? - kérdezte csendesen a kisfiú, miközben szemei időnként hosszabb időre lecsukódtak. Későre járt már, az éjszaka jótékonyan borult a városra, csupán a csendesen szállingózó hópelyhek halk sóhajtásai siklottak végig az ablaküvegen. A kisfiú hangja suttogó volt, szinte könyörgőn nézett apjára. Kék szemeinek sarkában ott bujkált a dundi kis könnycsepp.- Hiányzik!- súgta még apjának, aki megigazgatta a gyermeken a takarót és csókot lehelt a homlokára...

Közben a vasalt ajtó kitárult, s egy hatalmas tanácsterem körvonalai bontakoztak ki a lány előtt. Középen egy hatalmas asztal terült el, míg a falakat furcsa képek díszítették.. Még furcsább volt, hogy az asztalnál jól ismert emberek ültek. Ryer találkozott már az összessel.. Ezernyi kérdés született meg elméjében, de képtelen volt szólni. Először arra gondolt, hogy Aerin a maffiában él, s nekik dolgozik, vagy éppen ő a vezető, a keresztapa. De ezt inkább elhessegette magától, és engedve...

- Melletted annyi fájdalmat éltem át, hogy még egy-kettő nem számít – felelte és tovább nézett – Ha vele vagy, is olyan szép vagy, mint mikor velem voltál?
A táskámba nyúltam, elővettem a mobilom, és felé nyújtottam.
- Tessék, hívd fel és kérdezd meg tőle. Nem nézegetem magam közben...

- Minden elmúlik egyszer- felelték a bölcsebbek, és ezüst fényük reszketve húzódott közelebb a félhold homályához.
A mosolygó csillag azonban nem hitt nekik. Minden éjjel ugyanolyan reszketeg boldogsággal várta az emberlányt, hogy az udvaron állva őt figyelje, neki súgja meg legtitkosabb vágyait. Boldog volt, amennyire csak egy csillag boldog lehet...

Mindenki a vámpírokat akarta, a vesztüket, halálukat. De a lány nem volt már naiv, s együgyű. Komolysága, s problémamegoldó képessége tökéletesre fejlődött az évek során, ám erre a problémára még ő sem talált tökéletes megoldást... eddig...

Végül azt is megoldotta, hogyan akadályozza meg a hirtelen „boldogságrohamokat”. Felidézte társnői és nevelői arcát, majd Vyniét, fülében újra felcsendült legkedvesebb barátnéjának rémült sikolya és egyből elment az életkedve is. Nem tartotta magát se nagynak, se ügyesnek, se erősnek, se tehetségesnek, így azt se tartotta valószínűnek, hogy bosszút álljon a Nagy Úron. Így hát csak magának keserítette az életét, fityiszt mutatva a világnak és a zsarnoknak...