Harmadik rész: Elengedtelek, emlékek

Óvatosan csúsztattam a zárba a kulcsot, és megpróbáltam a leghangtalanabbul a lakásba lépni.
Abban a pillanatban, hogy nesztelenül bezártam az ajtót, világosság támadt. Nehéz szívvel fordultam meg, és Gáborra néztem.
Még fel volt öltözve, és nagyon nem úgy nézett ki, mintha aludt volna.
- Már nem is számítottam rád – szólalt meg, nem is köszönve.
- Itt lakom – feleltem és kibújtam a szandálomból – miért nem alszol már?
- Pakolok. – felelte, és visszafordult a nappaliba.
Kíváncsian utána mentem. Sok-sok dobozt láttam, félig, vagy teljesen telit, illetve ürest.
Nem tudom mit vártam, de nem azt a fájdalmat, ami hirtelen elöntött.

- Mi csinálsz? – kérdeztem remegő, magas hangon.
- Költözöm – jött a válasz, s az ő hangja is visszafogott volt, és nagyon-nagyon halk.
- Nem értem, miért?
Leemelte a kedvenc könyvét, amit még én vettem neki és felém fordult.
- Megtarthatom? – hazug közönye, amit mutatott felém, felébresztette a dühöt bennem.
- Miért csinálod ezt? A Tied, neked vettem, természetes, hogy nem kérem vissza. És azt sem értem, hogy miért Te pakolsz, mikor ez nem az én lakásom. Nekem kellene…
- Máris összeköltöztök? – érdeklődött csevegő hangnemben.
Felsóhajtottam és feladtam. Rendben, akkor beszélgessünk úgy, mint két idegen. Hiszen mi is maradt nekünk egymásból?
- Ő szeretné, de én még nem döntöttem. Szeretnél még tudni valamit? – ültem le a kanapéra, és várakozásteljesen néztem rá.
- Jó volt vele szeretkezni?
Nem hittem a fülemnek. Azzal, hogy magát kínozza, nekem is legalább ekkora fájdalmat okoz. Én szeretem őt, de már nem úgy, mint régen. Most az a szeretetem, a szerelmem másé.
- Igen. – bólintottam – Szeretnél részleteket hallani? – kérdeztem udvariasan.
Törökülésben a földre telepedett, velem szemben és rám nézett. Kékeszöld szeme kiismerhetetlen volt, és csak néztem őt, de nem ismertem. Egy idegen nézett vissza rám.

- Mesélj.
- Gyerekes vagy – suttogtam összeszorított fogakkal – Miért jó, ha fáj hallanod, hogy milyen volt vele?
- Melletted annyi fájdalmat éltem át, hogy még egy-kettő nem számít – felelte és tovább nézett – Ha vele vagy, is olyan szép vagy, mint mikor velem voltál?
A táskámba nyúltam, elővettem a mobilom, és felé nyújtottam.
- Tessék, hívd fel és kérdezd meg tőle. Nem nézegetem magam közben.
- Pedig volt, hogy élvezted – dobta vissza a labdát.
Rám törtek az emlékek.

Az 1 éves évfordulónkra elmentünk egy szállodába, ahol a szoba mennyezetén és az ágyfej oldali falon végig tükörmozaik volt. Akkor egész hétvégén ki sem mozdultunk az ágyból, egymás és saját gyönyörünket néztük, ami még tovább fokozta vágyunkat.
Továbbra is tartottam felé a mobilomat, de nem vette el.
Hallgattunk, és farkasszemet néztünk.
- Már nem is ismerlek – szólalt meg hosszúra nyúló csendet követően – Emlékszel, mikor megismerkedtünk, milyen voltál? Annyira ártatlan és mégis tele érzékiséggel. Szinte tanítani sem kellett, benned valami ősi ösztön volt, amitől meg tudtál bolondítani…A mosolyod –elmosolyodott, s inkább csak magának mondta, amit, de én hallgattam őt, tudván, hogy ez az utolsó esélyünk, hogy emberek módjára váljunk el – még emlékszem rá. Hány éve is volt, hogy beleestél a buszon az ölembe? Talán egy másik életben... Fáradtan mentem hazafelé, éppen túl egy hatalmas munkán. Egy jó üveg borra vágytam a haverokkal, és egy könnyű kis nőre az ágyamban. És akkor nagyot fékezett a busz, és egy kincs máris ott volt előttem. Tudtad, hogy első látásra beléd szerettem? – most rám nézett, de nem is várta meg, hogy válaszolhassak neki, pedig meghatott a vallomása, hiszen nem tudtam, oly sokáig nem is éreztem szerelmét, vagy csak nem mertem elhinni, hogy egy ilyen férfi szerethet engem. Folytatta – Meghívtalak vacsorázni, és nemet mondtál. Meg is ijedtél tőlem, túl rámenős voltam, de 2 megálló alatt meggyőztelek, és én haverokat, nőt lemondva, Veled ettem pizzát. Eleredt az eső, te pedig csak nevettél, és hazáig sétáltunk nem érdekelt, hogy bőrig áztunk. Annyira kívántalak, és még csak meg sem csókoltalak, emlékszel, utána hányszor ugrattál vele?
- Igen – suttogtam csak úgy magamnak, mert Gábor nem figyelt rám, távolt volt tőlem, mégis velem, 6 évvel ezelőtt.
- Máig megborzongtat az első csókunk emléke. Azóta sem csókolóztam mással. Hagymát ettünk előtte – nevetett – de nem érdekelt, így is finom voltál.
Sírni kezdtem. Annyira fájdalommal volt teli a hangja, hogy nem bírtam abbahagyni, inkább egyre jobban elkapott. Sirattam őt, magamat, kettőnket, közös életünket.
- Úgy, de úgy sajnálom – temettem arcomat kezembe. Már nem bírtam ránézni, látni szenvedését, és a rég-volt szerelmet az arcán. – nem akartalak bántani.
- És az első szeretkezésünk? Még szűz voltál, és én nem tudtam róla, csak mikor beléd hatoltam. Mindkettőnknek fájt, utána napokig csak néztük egymást, hogy aztán éhesen essünk egymásnak.
- Hagyd abba, kérlek – néztem fel, és megérintettem kezét. Hatalmas tenyerében eltűnt az enyém.

Simogatta, és jól esett, de már nem izgatott fel, inkább kellemes volt, meleg és biztonságot adó.
Lecsúsztam a szőnyegre, elé térdeltem, kihúztam kezem az övéből, végigsimítottam arcát, és hozzá hajoltam.
Ajkam lágyan érintette az övét, s egy hosszú pillanatig megdöbbent tettemen, de tudta, hogy ez a csók, nem az a csók, hanem ez búcsúnk megpecsételése.
Ez alatt a fél perc alatt, mint egy mozi, villantak fel lelkem vetítőjében azok a csodás pillanatok, amiket együtt éltünk át. Boldog emlékek, mint apró pillangószárnyak érintettek meg, és egy percet sem bántam belőle.
Eltolt magától, hangja rekedt volt, szeme könnyes, mikor megszólalt:
- Ma nem tudok itt aludni veled egy lakásban, kérlek, ne haragudj rám.

A fejem ráztam. Dehogy is haragszom! Lelkiismeret furdalásom volt, hogy ő sem tette.
- Akkor viszed el a holmid, mikor akarod, de kérlek, előtte szólj, nem szeretnék itthon lenni. Nagyon hosszú ideig nem akarlak látni, míg nem csillapulsz bennem.
- Megértem – bólintottam.
Felállt, otthagyott a földön, kiment a szobából és kis idő múlva hallottam, hogy halkan záródik az ajtó.
Egyedül maradtam.
Bámultam a mobilomat, majd utána nyúltam és Tamást hívtam.
- Szia, én vagyok.
- Szia, hogy ment?
Hosszú sóhaj szakadt fel belőlem.
- Jól. Vége van. Értem jössz? Nem akarok egyedül maradni itt.
- Miért, Gábor?
- Elment.
- Nagyon ki van?
- Eléggé, de engem is megviselt.
- Szakítani nem könnyű – picit hallgatott – Még ma el akarsz költözni?
- Nem, csak gyere értem, kérlek.
- Negyed óra és ott vagyok drága érted.
- Köszönöm.

Lelkem egyik fele gyászolt, a másik oly boldog volt, és én ezt a kettős érzést annyira nem tudtam kezelni, hogy még akkor is sírtam, mikor Ő megérkezett és ajtót nyitottam neki.
A nyakába borultam, és nem is kérdezett semmit, értette, és érezte amit én, és tudta, hogy nincs oka féltékenynek lennie, mert már mindenem az övé.
Az előszoba padlóján kuporogtunk, amíg bennem csillapultak a rám törő heves érzelmek, de Ő kivárta türelmesen.
- Jobb már?
Hüppögve bólintottam, és nyakába fúrtam a fejem.
- Annyira jó, hogy itt vagy velem most.
- A bókot csak viszonozhatom – mosolygott és én viszonoztam. Felállt és húzott magával – Gyere drága, menjünk. A holmidért majd visszajövünk holnap.
Kiment, de én még egyszer visszanéztem és elmosolyodtam, s mikor utol értem a kocsinál, ránevettem, teljes szívből, örömmel.
- Mi van? – nézett rám értetlen mosollyal.
- Semmi – vontam vállat, de tovább vigyorogtam – Tudod, hogy ezen túl nem kell bujkálnunk és hazudnunk senkinek? Hogy már csak rajtunk múlik, hogy boldogok leszünk e együtt?
- Tiszta lappal? – nézett rám komolyan, olyan komolyan, milyennek csak nagyon ritka esetben láttam.
- Csakis.
- De nem mondhatod, hogy fáj a fejed – vette viccesre, miközben elindultunk. – Akkor sajnos bejárónőt kell tartanunk.

Drámaian a homlokomra tettem a tenyerem, és felsóhajtottam.
- Ahh, ne is emlegesd, pár órája annyira hasogat, hogy nem tudom, meddig bírom még, ágy nélkül – oldalra néztem, elkaptam a tekintetét és egy pillanatra elvesztem mélységében. Arcához hajoltam és vártam, hogy megcsókoljon. Talán sosem volt ilyen gyengéd ajkának érintése. Már nem kellett rohannunk, kapkodnunk, hiszen hazaértünk.