Álmok gyermeke 6.

Lilith eltöltött néhány jelmezbe és álarc mögé bújtatott hetet a kastélyban és még mindig ugyanott tartott, mint mikor bezárult mögötte a kapu. Még mindig bezárva, fogolyként tartották, amihez nagyon nem fűlött a foga, de mit sem tehetett ellene. Egyezséget, keserű egyezséget kötött... Csak nézhetett morcosan, vicsoroghatott a tükörképére, csikorgathatta a fogát, de nyugodtnak kellett maradnia.
Nevelője egy besavanyodott asszonyság lett. Mordare - bár a neve erősen emlékeztette Lilithet Morenara – meg sem közelítette a lány eddigi nevelőinek színvonalát. A tanulási időt arra használta fel, hogy kikérdezte az előző napi anyagot, majd lediktálta az újat, aztán egy óra eltöltésére a könyvtárban kötelezte a lányt és meghagyta neki, hogy töltse hasznosan az időt, művelje elméjét olvasással. Ezen a lánynak valahogy mindig nevethetnékje támadt, ha hallotta. De gyorsan emlékeztette egy belső hang, hogy nem szabad boldognak lennie...

Elgondolása szerint nagyszerű stratégiát fejlesztett ki az ezentúli nagybetűs Élet elviselésére. Minden reggel ugyanakkor Jade felébresztette, majd hagyott neki időt az öltözködésre (soha nem ajánlotta fel Lilith- nek a segítségét, mintegy jelezve, hogy nem tekinti úrnőnek, sem más rangosabb személynek), aztán bevitte a reggelijét. A délelőttöt szabadon eltölthette a szobájában, vagy könyvtárban (Mordare megengedte, hogy szabadon olvashatja, bármelyik könyvet, tehát a Nagy Úr erre vonatkozó parancsa füstté vált...), illetve sétálhatott a szobához tartozó folyosón, de máshova nem mehetett. Az udvarra még egyszer nem tette a lábát... Majd ebéd a szobában, aztán kis pihenőidő. Végül pedig óra a könyvtárban és olvasgatás. „Szabadon” mozgolódás. Mosakodás, majd alvás... Ennyiből állt minden napja. De Lilith gondoskodott arról, hogy meg ne szokja. Szigorú szabályokat tűzött ki maga elé. A legfőbb törvény: NEM SZABAD BOLDOGNAK LENNI. Szerzett egy ív tiszta papírt és hatalmas, kerekded betűkkel felvéste rá. Aztán begyűrte a tükör mögé – a legősibb, legjobban bevált titkos helyre, amit csak elképzelni tudott, és valaha is használt. És akkor, abban a pillanatban, amikor az aranyszabályt és mocskos hálóinget is bent tudta a tükör mögött, nagyon kellett igyekeznie, hogy ne legyen boldog.

Végül azt is megoldotta, hogyan akadályozza meg a hirtelen „boldogságrohamokat”. Felidézte társnői és nevelői arcát, majd Vyniét, fülében újra felcsendült legkedvesebb barátnéjának rémült sikolya és egyből elment az életkedve is. Nem tartotta magát se nagynak, se ügyesnek, se erősnek, se tehetségesnek, így azt se tartotta valószínűnek, hogy bosszút álljon a Nagy Úron. Így hát csak magának keserítette az életét, fityiszt mutatva a világnak és a zsarnoknak...
-Tehát az Élet a sivár valóság mezeje, ahol tengődünk... – diktálta Mordare monoton hangon.
-De az Élet nem sivár! Hiszen tele van számtalan akadállyal, buktatóval, szomorúsággal és gyönyörűséggel... – szakította félbe Lilith méltatlankodva. De még a tollat sem fektethette keresztbe a papíron, mikor Mordare türelmetlenül rámordult:
-De a számtalan mindenség, amit te felsoroltál, mögött nincs más csak a tökéletes semmi és sivár pusztaság. Ne vitatkozz, írd tovább! ...ahol tengődünk, egy rabság, ahonnan majd egyszer kiszabadulunk. Ez a szabadulás a Halál, amit hatalmas kegyként kell fogadni... – Mordare nem szeretett vitatkozni, pedig Lilith többször is próbálkozott. Bezzeg a Hold – szentélyben a mesternők bárkivel vitatkoztak, még a legtapasztalatlanabb újonccal is. A vitát tekintették az új távlatok megnyitójának, ami ráállítja az ifjúságot a Tudás ösvényére. Soha nem volt ingerültség, veszekedés, türelmetlenség, vagy elutasított kérdés. Lilith még egészen kiskorában imádott kérdezni, de mindent... Aztán egyre befelé fordulóbb lett. És végül átlépett abba az álmodozós figurába, amit a szentély megtámadása előtti egy évben alakított. Most pedig egészen más arcot igyekezett kialakítani.
- Most pedig, hogy leírtad, mára végeztünk is – Mordare nyögve feltápászkodott a karosszékéből. – Leszel szíves ezt a fejedbe vésni és már holnapra megtanulni. semmi vita, csak arra vagyok kíváncsi, amit leírtál. Nem mint az első napon... – Lilith már az első tanítási alkalommal ellenszegült. Megtanulta az anyagot elővigyázatosságból, de a kikérdezésnél a saját gondolatait kezdte el mondani. Mordare amint észrevette, hogy valami idegen sületlenséget hall, beléfojtotta a szót. Megfenyegette a lányt, hogy viszi a Nagy Úr elé, mire Lilith meghunyászkodott. Társnői kedvéért gyorsan folytatta azzal, amit Mordare lediktált neki. Magában pedig áldotta volt nevelőit, amiért olyan engedelmességre szoktatták, amely rábírta, hogy megtanulja azt is, ami ellen lázadt és ezzel talán megmentette a többiek életét. –
Nos, tudod, a szokásos... – ezzel a nevelőnő kisuhant az ajtón. Lilith, lelkiismeretének könnyítése végett, nyelvet öltött utána.
Majd félretette a papírt és íróeszközeit (megalázó helyzete fölött érzett haragjában majdhogy’ le nem söpörte az asztalról az egész miskulanciát) és sétára indult a polcok között. Izgatottan keringett, mint egy rémült kismadár.
„- Elolvasom mindegyiket. Az utolsó betűig mindegyiket megtanulom. Bemagolom. Majd csak találok valamit, ami bizony porig rombolhatja ezt a Nagy Úr – féle életet. Mivel számíthatok arra, hogy itt fogok megőszülni, van időm!” – indulatosan egy polchoz lépett és találomra leemelt egy könyvet. Napok óta érett benne ez az elhatározás, de valahol a lelke mélyén érezte, hogy kudarcot fog vallani.

Egy képeskönyvet fogott a kezei közt. Nevethetnékje támadt. Egy képeskönyv! Egy könyvtárban, ami egy zsarnok tulajdona, és amit épp ki akart olvasni – egy képeskönyv! Elmosolyodott. Nem boldogan – inkább gúnyosan.
„- Nagy Ember... Most megfogtalak! Ki hitte volna, hogy a tervem ilyen lesz! Mit tanulás, mit utolsó betűk! Egy képeskönyv... Meghalok!” – kicsi híján felkacagott. Szentül hitte, hogy a megoldást tartja a kezei közt.
Belelapozott a könyvbe – megpörkölődött szélű lapok perdültek át az ujjai közt. Mesék, amik ismerősnek tűntek (bizonyára már találkozott velük – a szentélyben is volt könyvtár) és színes képek tarkították a vékony kötetet. Elégedetten vigyorgott. Körbenézett, aztán a könyvet elrejtette a ruhája alá. Olvasgatni ne most... Ezt most ne...
Lázasan csapongó gondolatokkal újabb könyveket emelt le, beléjük lapozott, aztán visszatette őket a polcra.
„- Mi van, ha mégsem az? Ha mégsem a megoldás? Elbuktam volna az egyetlen esélyemet, hogy rosszul választottam könyvet...? De csak ez lehet! Csupa – csupa komoly könyv körös – körül, némely számomra egészen értethetetlen nyelven és akkor mindennek a közepében egy mesekönyv... Mint ebben az átkozott börtönben én... Ó, igen, ez a legtökéletesebb hasonlat!” – arcán büszkeség lángja gyúlt, de aztán gyorsan figyelmeztette magát, hogy alázatosnak kell lennie. Ezen a helyen meg különösképpen...
„- Semmit nem vihetsz ki onnan... Ha tévedek, társnőim életével fizetek!” – futott át rajta rémület. Megdermedt egy pillanatra, aztán dacosan nézett. „- Vyni is megcsinálná... Kockázat nélkül nem létezik semmi... Ó, ő csak tudja... Kockázatos dolog élni is... Nagyuram, te majd meglátod, hogy milyen kockázatos!”

A könyvet végül természetesen kivitte a könyvtárból és elrejtette a tükre mögött. Ott a helye a többi titok mellett. Minden nap minden percében rettegett, hogy kitudódik a dolog, de eddig ennek semmi jelét nem látta... Mordare ugyan szúrós szemmel méregette, de a legelső leckekérdezés óta mindig így tett vele. Tehát egészen megnyugodhatott volna, de nem felejtkezett el egy másik nagyon fontos szabályról (szerencsére nagyon gondosan ügyeltek arra, hogy mindent jól a fejébe véssen): aki az éber oroszlán felébresztésével kísérletezik, soha ne hagyja lankadni a figyelmét. Nem egészséges dolog... tartotta magát kialakított viselkedéséhez és igyekezett nem elárulni a maga kis titkát, vagy legalább a félelmét...
- Nohát, az ugrándozós kislány! – Lilith rémült gyerekként fordult meg. A folyosón sétálgatott, csendesen álmodozva, mikor valaki (sejteni is lehet talán, hogy ki...) utána szólt. – Fáj még a fejecske? – Mantimeus gonoszkodva heherészett.
- Mit keres itt? – kérdezte a lány, nyugalmat erőltetve magára.
- Most, hogy a Nagy Úr ilyen Nagy kegyben részesített, már nem is vagy hajlandó udvariasan beszélni azzal, akinek szerencséd köszönheted? – a férfi felnevetett, de aztán elhallgatott és hosszasan fürkészte a lány arcát. – Úgy látom, valamiért kellesz neki... Saját lakosztályod van, parancsolhatsz, jól tartanak, gondodat viselik, öltöztetnek, hiányt nem szenvedsz, pedig csak egy kis nyomorult leányzó vagy, aki szeret hősködni és önfejűsködni... – sziszegte gyűlölettel eltelve. Megragadta a lány karját, megszorította és magához rántotta. – Engem még csak meg se jutalmaz, kitüntetés, magas rang, de még némi pénz se... Semmi nem jár nekem! – vad dühvel falhoz taszította a lányt. – Kicsi Lilien, vigyázz a fejeckédre... – gúnyolódott, de nem mozdult. Lilith se mert mozdulni. Magának azt hazudta, a gyűlölet bénította meg, pedig valójában a vak félelem. – De talán nem is kell annyira vigyáznod, ha szövetkezel velem... Talán még ki is juthatsz innen... Rajta, szegd meg ígéreted, csapd be Nagyuramot! Próbáljuk ki, sikerül – e Neked?!
- Soha! Érti...? Soha, nem szövetkezem magával! – kiáltott Lilith és elrohant. Be a szobájába. Becsapni az ajtót. Leroskadni az ágyra. Sírni... Nem, sírni ne! Az már gyengeség...
„- Hiszen már úgyis becsaptam...” – gondolta egy pillanatig bizonytalanul, de aztán újból visszatért belé a határozottság. „- De azzal az emberrel, aki Vyniről gúnyosan beszélt, én soha nem szövetkezem! Gyűlölt, kapzsi figura... Inkább lennék a Nagy Úr szövetségese, mint az övé!” – Alighogy kigondolta, érezte, hogy ez azért kissé túlzás...

Kopogtak. Rémülten a nyíló ajtóra pillantott, de aztán rájött – ha valóban Mantimeus lenne, nem vesződött volna kopogással.
-Gyerünk, Lilien! – Még Mordare elégedetten vigyorgó képének is örült. Egy ideig... – A Nagy Úr látni akar... Tudni szeretné, mire készülsz Te...
Lilith érezte, hogy a jeges rémület a tenyerébe fogja és nagyot szorít rajta. Felállt az ágyról és kábultan nevelője után botorkált...