Történetek

Zajt hallottam a hátam mögül... megfordultam tengelyem körül, de senkit se láttam... van valami, illetve valaki a kukoricásban... szívem vadul kalapálni kezdett, levegőt sem mertem venni, csak füleltem, hátha újra neszt halok... de semmi...

- Nem hiszem el. Szakítottak, pedig annyira tökéletesnek tűnt minden. Azt hittem, hogy mire szakítanak addigra már tiszta ránc leszek, és valami otthonba bámulom a tv-t egész nap.
- Hát csajszi, hajrá, itt a lehetőség. A Tomi szabad, de nem sokáig, mert jól néz ki, és sokan pályáznak rá. Szurkolok neked. Most megyek, mert mindjárt csöngetnek...

Hát nem jó dolog másokat kínozni? Szerinted nem? Gyenge vagy, ezért van Rám szükséged. Mi az, hogy nincs? Belőlem születtél, nem csak úgy létrejöttél, lehetnél olyan, mint én, csak a kor kiirtotta belőled a képességet, hogy kínozz és pusztíts. De majd megtanítalak újra. Nem akarod? De akarni fogod. Nincs más választásod. El kell fogadnod...

- Várj - bámulok bele a sötétbe - ott van valaki…
Felemelem a nyársat, de legnagyobb megdöbbenésemre nem a gonosz vámpír az, hanem egy csapzott, aprócska alak az...

Észreveszem, hogy egy fiú nagyon bámul engem. Szuper, még ezt is levakarhatom magamról. Mikor kimegyek a WC-be, utánam jön, és úgy csinál, mint aki csak véletlen van arra.
Lent a szülők irtó hangosan nyomatják a zenét. Meglepően modern számok ezek, bár én a rockot jobban szeretem...

Fejében nem jártak gondolatok, teljesen kikapcsolt, a vágya kötötte le figyelmét. Végre egyedül lenni, bent a szobában, hallgatagan ülni, vergődni a gondolatok hullámzó tengerén. Mindig is erről álmodott, mióta, ó milyen régóta. Most végre megszabadult mindentől, és mindenkitől, a világtól, és minden bajától...

Mielőtt még kigondolhatott volna bármilyen újabb tervet, lágy szellő suhant, majd a félig nyitott ajtó, mely eddig csak egy kopott szőnyeget és bőrkötéses könyvek tömkelegével megrakott polcok részletét mutatta a szobából, most teljesen kitárult. A falakat teljesen beborították a könyves szekrények, csak egy ablaknak és a bejárati ajtónak hagytak szabadon helyet. Középen egy kicsi, ingatagon álló asztal foglalt helyet, amit egy kanapé és egy öreg karosszék vett körbe...

Az egész valami apró kis vitából indult ki. Persze, rám jellemző ügyességgel megint én rontottam el. Szinte hihetetlen, hogy egyetlen apró mondat... Mit mondat, kérdés!? Megkérdeztem, hogy lenne - e hajlandó engem bárhogy megnevettetni? Sírna - e, hogy nevessek? Azt hiszem, félreérthette a kérdés lényegét, mert eléggé dühös lett...

Kinyitotta a szemét, és dermesztő látvány tárult a szeme elé. Felugrott a már robogó vagonban, és elhátrált a tetemtől. Vagyis csak el akart hátrálni, el is hátrált, egészen a következő ládáig, de annak tömör felülete nem igen akarta tovább engedni. Halkan felkiáltott, amint rémült tekintetét végighúzta a kék gyermekarcon. Halott volt, ki tudja mi óta, szemei nyitva voltak, de már nem láttak semmit. Élettelen teste félig kilógott egy kiborult ládából, amiben számtalan apró fapor volt......

Kedvesem! Bár tudom, hogy nem szeretsz, én mégis tiszta szívemből imádlak, és nagyon fájt, mikor megtudtam, hogy csak kihasználsz. Nehezemre esett elhinni, arra gondoltam: Nem, ez nem lehet az a kedves lány, akit annak idején megismertem. De azután valahogy beletörődtem, és sikerült elfelejtenem téged...