Vágy

A tél sötétsége beborított mindent, hideg volt, fáztak a lelkek. Csillag is alig volt az égen, csak a nagy fekete felhők úszkáltak, sejtelmességet és félelmet sugallva egyszerre. A süvítő szél a kintlévőket marcangolta, keményen beléjük mart, s cibálta ruhájukat. Egy hosszú fekete kabátba burkolózott alak igyekezet csöndben az elhagyott utcán. Szemében célként lebegett a szerény kőház nappalija, az egyszerű kandallóval, kedvenc fotelével, a testét átjáró meleggel. Mindez még messze van, hosszan kell küzdeni a természettel. Átvágni az éjszakán, átgázolni a havon, bejárni az üres utcák tömkelegét. Fejében nem jártak gondolatok, teljesen kikapcsolt, a vágya kötötte le figyelmét. Végre egyedül lenni, bent a szobában, hallgatagan ülni, vergődni a gondolatok hullámzó tengerén. Mindig is erről álmodott, mióta, ó milyen régóta. Most végre megszabadult mindentől, és mindenkitől, a világtól, és minden bajától. Kíváncsi volt az érzésre, milyen lesz mikor végre egy több éves ábrándozás válik valóra. Már nincs messze, nem sok van a városból, az utcák sokaságából...