Harry Potter és a Varázslók Háborúja 22.

22. fejezet
A Herceg és a Kiválasztott

Mikor Harry felébredt és kinyitotta a szemét, pár pillanatig azt sem tudta ki ő és hogy került ide – és hogy hol van egyáltalán az az itt. Csend volt körülötte, olyan néma csend, amit az ember idegesítő zúgásként érzékel. Harry is így érezte az ébredés első szakaszában, aztán ahogy az ájulása előtti történések lassan felderengtek előtte, a zúgás abbamaradt. Bár továbbra is csend volt a szobában, ahol Harry feküdt, tudatosult benne, hogy él, s lélegzik, dobog a szíve és lát. A szánalmasan kicsi szoba falairól néhány helyen lepergett a vakolat, csúnya foltokat hagyva az eredetileg fehérre meszelt burkolaton. Az ágy, amiben feküdt egyszerű, vaskeretes, de kényelmes fekhely volt a legpuritánabb szürke csíkos ágyneművel. Harry mindezen részleteket homályosan látta, s ez elvezette önérzékelésének újabb állomásához: szemüvegre volt szüksége.

Megemelte ólomsúlyú jobb karját, s kinyúlt a mellette álló magányos éjjeliszekrény felé, ahol kerek lencséjű szemüvege várta. A mozdulatsor azonban félbemaradt, mert Harry ekkor egy újabb, meglepő dolgot vett észre. Ahogy megpillantotta saját kezét azonnal felismerte, hogy valami nincs rendben vele. Mégpedig az nem volt rendben, hogy normális volt. Sehol egy sérülés, karcolás vagy égésnyom, teljesen ép volt. Ez a váratlan helyzet (egyelőre csak váratlan helyzetként kezelte az agya, nem tudatosodott benne öröm érzet, vagy semmi egyéb) újra rávette a karját, hogy a szemüvegért nyúljon, s most tiszta képet láthatott a gyógyult végtagokról. Mindkét keze, ahol a boríték súlyos égésnyomokat hagyott, most normális volt, pont, mint előtte. Még a régi heg is tisztán kivehető volt: Hazudni bűn.
Miután túltette magát első meglepődésén, azon nyomban újra az éjjeli szekrény felé fordult, hogy pálcáját magához vegye, de a varázseszköz nem volt ott. Kihúzta a kis szekrényke fiókját, de abban néhány zsebkendőn, egy mugli ceruzán és egy magányos pókon kívül semmi nem volt. Akárki is hozta őt ide, azt akarta, hogy fegyvertelen legyen.
Harry lerúgta magáról a takarót, s izgalma valamelyest csökkent mikor meglátta, hogy a ruhája van rajta. Ha csak a zsebeit nem kutatták át, akkor…
Feltűrte farmernadrágja szárát egészen a térdéig, s szíve kihagyott egy dobbanást a megkönnyebbüléstől, mikor észrevette, hogy a lábszárára szíjazott kis tokban ott van a tartalék varázspálca.

Habozás nélkül kihúzta a pálcát, visszatűrte nadrágja szárát és hang nélkül kimászott az ágyból. Csizmái az ágy lábánál várták, s miután felhúzta őket, a hallhatatlanná tévő lábbeliknek köszönhetően észrevétlenül az ajtóhoz siethetett. Közben kitekintett az ágy mögötti kicsi, portól szürkés ablakon, és megállapította, hogy a kint látható néptelen város teljesen ismeretlen számára. A fagyott folyó, a kockaházak és a magas gyárkémény egy nyomasztó kisváros képét mutatták.
Fülét a kopott, érdes felületre szorította és hallgatózott. Egy árva neszt se hallott, de újabb ötlet jutott az eszébe: a telefül. Ha a pálcát nem vették észre, jó esély van rá, hogy a bal zsebébe gyömöszölt hússzínű zsinórt se vették el.
Azonban most tévedett – a telefülnek nyoma sem volt, a zsebei teljesen üresek voltak. Harry ezt különösen furcsának találta. Nem tehetett mást - hangokat továbbra sem hallott, a rácsos ablakon nem tudott volna észrevétlenül kimászni -, ezért lassan lenyomta a kilincset.
Újabb meglepetés érte: az ajtó engedelmesen kinyílt. Ezek szerint mégsem fogoly, ahogy eddig gondolta.

A résnyire nyitott ajtó mögül leskelődött, aztán kissé bátrabban kitárta. Egy a szobánál valamivel nagyobb helyiségbe jutott, ami az ajtó előtt rövidke folyosónak tűnt, majd jobb kéz felé konyhává szélesedett. A rácsos ablak felől erőtlen fény világított, s látni lehetett az ütött-kopott bútorzatot és mosogatót, ahol halmokban álltak a mosdatlan edények. Harry a pálcáját maga elé szegezve tett néhány lépést a konyha felé, csak hogy megbizonyosodjon róla, nem rejtőzik senki valamelyik sarokban.
Most, hogy kilépett a szobából, a tanácstalanságon kívül egy újabb érzés kezdett éledezni benne. Nyugtalanította Ron és Hermione hiánya. Ájulása előtti legutolsó emléke idéződött fel benne, mikor Hermione és ő alulmaradtak a dementorok elleni küzdelemben, de Harry arra is emlékezett, hogy Ron az utolsó pillanatokban megidézett egy patrónust. Vajon mi történt vele? Ha Hermione mellette esett össze, neki is itt kell lennie valahol. De Ron talán elmenekülhetett, hogy segítséget hozzon, talán idejében tudott dehoppanálni…

Ahogy jobban belegondolt, ez a feltevés egyre valószínűtlenebbnek tűnt. Mikor a zsupszkulcs mágikus csatornája összeomlott, egy ismeretlen területen értek földet. Fogalmuk sem volt, hol vannak, így aztán hoppanálni is nehezebb lett volna számukra, ha nem egyenesen lehetetlen.
Harry hátat fordított a konyhának, mikor megbizonyosodott róla, hogy nem rejtőzik ott semmiféle orgyilkos, és figyelmét a folyosó végét lezáró ajtóra fordította. Ez volt a szoba egyetlen kijárata, így nem kellett gondolkodnia rajta, hogy mit is tegyen. Várakozni semmiképp se szeretett volna – elindult az ajtó felé, és az előbbi módszerhez hasonlóan most is először hallgatózni kezdett.
Az ajtó túloldaláról nagyon halk beszélgetés zaja szűrődött át, de Harry nem tudott kivenni belőle egy szót sem, akárhogy hegyezte a fülét.
Várakozott, hátha a beszélgetők közelebb jönnek az ajtóhoz, vagy elmennek, de kisebb szünetektől eltekintve valakik egyfolytában társalogtak. Harry mély levegőt vett háromszor egymás után, majd lenyomta a kilincset. Az ajtó keservesen megnyikordult, mire Harry azonnal abbahagyta és újra hallgatózni kezdett. Semmi jel nem utalt arra, hogy észrevették volna a zajt, a beszélgetés folyt tovább. Harry pedig résnyire nyitotta az ajtót és kilesett a résen.

A szoba az előző folytatása volt, ugyanazzal a repedezett parkettával és mállott drapp tapétával, ami enyhe dohos szagot árasztott magából. A beszélgetés valamivel hangosabbnak tűnt, de az egyértelművé vált, hogy azok az emberek nem ebben a helyiségben vannak. Harry bátran kitárta az ajtót és belépett a bútortalan szobába. A tőle jobbra lévő falban egy azzal szinte teljesen egybeolvadó ajtó volt illesztve, mely hanyagul, félig kitárva állt, felfedve a következő szoba néhány részletét.
Bízva csizmái varázserejében, Harry a fal mentén a rejtekajtóhoz sietett. Most már nem kellett a fülét hegyeznie, hogy hallja a társalgást. Minden szót tisztán értett, de hiába hallotta a párbeszédet, az első néhány mondat nem jutott el a tudatáig, mert minden mást kiszorított a fejéből a felismerés.
- Megmondtam, ne üsd bele az orrod – szólt egy jól ismert, fagyos hang. – Amikor a többiek megérkeznek, majd hallhatod, amennyit hallanod kell, Féregfark.
- Ne parancsolgass nekem Perselus! – feleselt a Féregfarknak nevezett férfi. – Nem vagyok köteles úgy tenni, mintha a szolgád lennék! Nem vagyok házimanó! Nem…
- Megkérdezted erről a Nagyurat? – vágott közbe Piton halkan.
Féregfark zavartan elsuttogta a választ.
- És mit mondott neked?
- Azt mondta… hogy engedelmeskedjek… - nyögte ki kelletlenül Pettigrew.
- Úgy van. Akkor leszel szíves azt tenni, amit mondtam és azt nem tenni, amit nem mondtam?
Harry nem látta volt tanárát, de tudta, hogy Piton arcán az a gyűlöletes, lenéző vigyor terül szét, amit vele, Harryvel szemben is számtalanszor alkalmazott már.
Válasz nem hallatszott, Féregfark talán bólintott.
- Akkor menj és keresd meg! – adta ki az utasítást Piton. – Magam mennék utána, de most nem tehetem.
Kabátsúrlódás és cipőkopogás ütötte meg Harry fülét.
- A móló felé indulj, arra szokott sétálni. Ha megtaláltad… – ekkor pénzcsörgés és papírgyűrődés hallatszott -, vacsorázzatok meg.
- Ez micsoda?
- Mugli pénz – válaszolta Piton. – Komolyan beszélek, Féregfark. Figyelj rá. Napok óta alig eszik…

Pettigrew dünnyögött valami érthetetlent, majd hirtelen a pénzérmék lehullottak a földre és olyan hang hallatszott, mint amikor egy kutya vinnyog.
- Vigyázz a szádra, mert megjárod! – dörrent rá Piton a másikra. – A közelébe se érsz, Féregfark! Ő sokkal többet áldozott fel, mint te! Ő nem az életét mentette, hanem épp ellenkezőleg. Azt tette kockára! – a hangokból ítélve Piton taszított egyet Pettigrew-n. – Tiszteld ezért, világos?
Féregfark eldadogott valami bocsánat-féleséget, de Piton már nem törődött vele.
- Sok dolgunk van és fontos a jó időzítés. Most nem hibázhatunk… ő se. És különben is, ha valami baja esik, Narcissa kitekeri a nyakam.
Padló recsegett, pénzérmék koccantak egymásnak, Pettigrew felszedte a földről a leszóródott pénzt. Piton fel-alá járkált a helyiségben.
- Óvatosnak, de gyorsnak is kell lennünk - folytatta. - És a vendégeinket is el kell intéznünk, mielőtt a Sötét Nagyúr ideér…
Néma csönd lett, Harry csak a saját szívdobogását hallotta és Féregfark sípolós zihálását.
- A N-nagyúr ide jön? – csengett a férfi rémült hangja. – De ha…
- Így van, ide jön, hogy lássa, sikerrel jártunk-e – mondta csendesen Piton, újra visszanyerve hűvös higgadtságát.
- De… de ha nem kapja meg, amiért jött, akkor…
- Majd én vállalom a következményeket – susogta Piton olyan halkan, hogy Harry alig értette.
- Mi… mi lesz, ha megöl? – nyögte Féregfark.
Piton harsogva felnevetett, ami tőle nagyon szokatlan volt.
- Talán csak nem félted az életemet, Féregfark?
Pettigrew hallgatott, Piton tovább nevetgélt, most már halkabban.
- Tudod, az Elsőt nem szokta megölni, akármekkora hibát is vét. Ezt te is jól tudod, hisz te is voltál már Első, ha jól emlékszem… Igaz, a körülmények játszották kezedre az alkalmat, hogy a Nagyúr legfontosabb embere légy, méghozzá két ízben is – Piton hangjában semmi elismerés nem csengett, annál több gúny. – Úgy bizony, Féregfark. Mindketten kiérdemeltük, hogy Elsők legyünk, s mivel most épp én vagyok a soros, nem kell féltenem az életem. Legalábbis egyelőre…

Újra csend telepedett a szobára, Pettigrew talán emésztette magában a hallottakat. Ezt tette Harry is az ajtó takarásában. Miféle Első? Elintézni a vendégeket? Szóval Piton mégiscsak meg akarja őt ölni! Hogy lehetett ilyen ostoba?! – dühöngött Harry. – A szeme előtt ölte meg Dumbledore-t, és ő mégis hajlott rá, hogy elhiggye a sületlenséget, amit a festmény hordott össze!
- I-igen… Első voltam én is! – nyerte vissza a hangját Pettigrew. – Visszahoztam a Nagyurat az országba, én ápoltam, én vittem el Kuporhoz! Még szép, hogy Első voltam… És… és ezért tiszteletet érdemlek! Hallod, Perselus? Ugyanannyira méltó vagyok a tiszteletre, mint te! Vagy a Malfoy fiú…
- Persze – hagyta rá gúnyosan Piton. – Tisztellek… hogyne…
- És megkérhetnélek, már vagy ezredszerre, hogy ne velem takaríttasd a házad? – folytatta lendületesen a férfi. – Lehet, hogy engedelmeskednem kell neked, de nem vagyok a házimanód. Eddig egyáltalán ki rakott rendet? Talán te? – Féregfark erőtlen kis nevetést hallatott. – Nem alacsonyodsz le arra a szintre, mi?
- Persze, majd beszerzünk egy házimanót, hogy neked kényelmesebb legyen! – horkant fel Piton és újra sebesebb lépések zaja szűrődött be a szobából. – Most pedig kotródj, menj a dolgodra!
- Megyek már… - motyogta Pettigrew bosszankodva, majd egy ajtó nyikorogva kitárult, aztán pár pillanat múlva csattanva bevágódott.
Harry, ha lehet, most még jobban visszatartotta a lélegzetét, pálcáját görcsösen szorította a kezében, harcra készen. Ha Piton most hátra jön, hogy megnézze őt, lesből megtámadhatja és elkábíthatná. Utána pedig megkeresné Ront és Hermionét.
A beszélgetésből két dolog vált világossá Harry számára: Piton nem csak őt, de még legalább egyik barátját is elfogta, valamint az, hogy ebben a pillanatban gyűlölt volt tanárán, a másik foglyon és rajta kívül nincs más a házban. Most kell cselekednie, amíg nem késő! Ha sikerül elintézni Pitont, már hívhatná is a Főnix Rendjét, és akkor…
- Gyere be, Potter!
Harry ereiben megfagyott a vér.
- Tudom, hogy az ajtó mögött állsz.

Harry szíve kihagyott egy dobbanást, mikor Piton leleplezte, de máris úgy tűnt, be akarja hozni a lemaradást. Úgy dobogott, hogy majd kiütötte a mellkasát. Harry mély lélegzetekkel próbálta lenyugtatni magát. A meglepetésnek lőttek…
Mielőtt még kigondolhatott volna bármilyen újabb tervet, lágy szellő suhant, majd a félig nyitott ajtó, mely eddig csak egy kopott szőnyeget és bőrkötéses könyvek tömkelegével megrakott polcok részletét mutatta a szobából, most teljesen kitárult. A falakat teljesen beborították a könyves szekrények, csak egy ablaknak és a bejárati ajtónak hagytak szabadon helyet. Középen egy kicsi, ingatagon álló asztal foglalt helyet, amit egy kanapé és egy öreg karosszék vett körbe.
Piton a kis nappali távolabbi végében állt, pálcával a kezében, mely ernyedten lógott az oldalánál. A fakó bőrű, görbe orrú, ösztövér férfinak hosszú, zsíros haja, mint két függöny keretezte az arcát. Felsőbbséges, magabiztos tekintettel nézett farkasszemet Harryvel, aki félig még a fal mögött állt.
- Csakhogy felébredtél. Már épp…

Harry villámgyorsan mozdult. Ahogy beugrott a szobába, az eddig a fal takarásában lévő pálcát tartó jobb keze is előre lendült. Piton a meglepetésből is alig ocsúdott fel, Harry pálcája máris vörösen villant, s nyomban utána kéken izzott fel. Csak annyi ideje volt, hogy védje a kábító átkot, de a következőre már nem tudott idejében reagálni. Mikor a kék fénysugár eltalálta Piton bal térdét, felpattant a levegőbe, mintha rugóra lépett volna, s a feje fájdalmasan koppant a plafonon. A következő ütést a szálkás padló mérte rá.
Piton sziszegve feljajdult, s a földön feküdve szinte azonnal egy átkot küldött ellenfelére. Harry széles mozdulattal hárított, az átok az egyik könyves szekrénybe csapódott. A könyvek és megperzselődött oldalak szanaszét repültek a polcok darabkáival együtt.
- Stupor!
Mielőtt Piton következő átka célba talált volna, Harry oldalra vetődött a rozoga asztal mögé. Az asztal lábai között megcélozta a varázsló bokáit és gyorsan egy lábbilincselő rontást szórt rá.
Piton hasra vágódott és beverte az állát, de pálcáját Harry felé irányozta. Egy lefegyverző bűbáj halványkék sugara cikázott az asztal lábai között, de Harry hárította. Az átok semmivé foszlott, ahogy a következő is.

Harry nem akart időt hagyni Pitonnak, hogy feloldja a lábait gúzsba kötő varázslatot, így gyorsan visszatámadott. Egy kábító átok süvített ki pálcája végéből, de azon nyomban vissza is pattant Piton védekező bűbájáról. Az átok centiméterekre Harrytől csapódott a padlóba kis, égett lyukat hagyva maga után a molyrágta szőnyegen.
Ugyanez történt a következő vörös sugárnyalábbal - Harry elszántan támadott, Piton szorult helyzetben védekezett. Nem volt ideje visszatámadni, de a kábító és lefegyverző átkokat igyekezett Harryre visszairányítani.
Mikor egy hátráltató rontás lepattant Piton mágikus pajzsáról és egyenest Harry felé röppent, félő volt, hogy Harry a saját átkától fog a falnak vágódni. Kénytelen volt megszakítani a támadást, és neki is védekeznie kellett.

Az utolsó pillanatban sikerült védekező pajzsot varázsolnia maga elé, amitől az átok újra Piton felé pattant. Azonban ellenfele ismét sikeresen hárított, de most a fénysugár cikázva felfelé vágódott a pajzs-bűbájról, s alulról érte az asztal lapját. Az asztalka pörögve a levegőbe repült, elérte a csillárt és nagyot lökött rajta, amitől az vadul kilengett. Az átok hatására az asztal darabjaira hullott, majd egyenesen Harry fejérre potyogott.
- Áááá! – kiabálta fájdalmasan, s közben karjaival a fejét takarta.
A küzdelemben beálló pár másodperces szünet elég volt arra, hogy Piton megszüntesse a lábbilincselő rontást és talpra kászálódjon.
Harry ingerült mozdulattal lelökte magáról az asztal lapját és gyorsan felugrott. Piton azonban ebben a pillanatban küldött felé egy hátráltató rontást, ami telibe talált. Ennek az lett a vége, hogy Harry mégis a falon kötött ki, jobb válla, könyöke és háta fájdalmas ütést szenvedtek, fejére könyvek potyogtak. A térde összecsuklott a pillanatnyi fájdalomtól, s biztosra vette, hogy pár bordája eltört.
- Elég volt Potter? – dörrent rá Piton tajtékzó dühvel. – Akarod még játszani a hőst?
A válasz a kérdésére egy kábító átok képében érkezett, Piton azonban könnyű szerrel hárított. A visszatérő fénysugár ellen Harry már nem tudott védekezni, csak annyi ideje volt, hogy gyorsan lebukjon. Az átok a feje felett csapódott a szekrénysorba, hasonló rombolást végezve, mint az előzők.

Piton pálcája most hangosat durrant, s kéken felizzott, de az átka nem talált célba. Harry oldalra gurult, így tudott csak kitérni előle. A mozdulat komoly fájdalmat okozott a bordái és a válla környékén, de nem törődött vele. Ahogy visszanyerte az egyensúlyát, újra támadt, teljes lendülettel. Gyors egymásutánban két hátráltató rontást küldött ellenfelére, aki azonban mindent védett. A két szétrepülő átok a szoba bútorzatát pusztította: nagy lyukat vágott a kanapéba és fellökte a karosszéket.
Harry egyre jobban fáradt a megerőltető harctól és a fájdalomtól. Idegesen gondolkodott, hogy mit csináljon. Mielőtt Piton visszatámadhatott volna, gyorsan újabb rontásokat szórt rá, csak hogy lefoglalja a varázslót. Az átkok visszapattantak, az egyik Harry bal könyöke mellett vágódott a könyvespolcnak, megremegtetve a falakat. A csillár megint kilengett és kezdte megadni magát.
- Sectumsempra! – harsogta Harry, ahogy meglendítette varázspálcáját.
Piton kicsit oldalra lépett és széles mozdulatot tett a pálcájával. A láthatatlan átok messze tőlük csapódott a szekrénynek. A polcok most nem törtek darabokra, nem égtek meg a könyvek, helyette hosszú, egyenes vonalú vágás szelte át az egész szekrényt. Pár pillanatig mozdulatlanul állt, aztán a vágás mentén lassan kidőlt az egész bútor, felfedve mögötte egy lépcsőt, ami az emeletre vezetett.
- Látom rendesen megtanultad az átkomat, Potter! – kiabálta Piton haragosan.
- Igen! Ezzel fogom felszeletelni magát! – ordibálta Harry magából kikelve és elrugaszkodott. – Sectumsempra!
A következő átkot futás közben szórta ki, amíg a nyílt sarokból az ajtó felé rohant vissza. Piton ezt is félreütötte, de Harry addigra már a bútortalan szobában volt. Nem lapult a falnak, félve az átok falat is átszelő erejétől, de nem is állt meg az ajtóban. A kis helység közepe felé húzódott, majd gyorsan oldalt lépett, hogy belássa a szobát. Piton fekete alakja középen állt, s épp egy kábító átkot szórt rá. Harry nem próbálkozott hárítással, egyszerűen csak ellépett az átok útjából.

Újra kilépett a fal takarásából, s most ő támadott, de Piton ugyanazt a taktikát választotta, mint ő, ellépett az útjából. Egy szemvillanással később azonban már ismét ott volt és vörös fénysugarat küldött Harry felé. Harry most védekezés helyett visszatámadott. A két átok, ahol középen találkozott felrobbant, kidöntve a keretet, a fal egy részével együtt és leszakítva a rejtekajtót.
Az egész ház beleremegett a robbanásba, s hangos csörömpölés jelezte, hogy a csillár is leszakadt. A robbanás porfelhőjétől egy darabig Harry nem látott semmit, csak köhögni tudott, s megpróbált időben elhúzódni a nyílás útjából és fedezékbe vonulni.
Ekkor nagyon furcsa dolog történt: a porfelhőből tüzes kötelek röppentek ki, mint dühös kígyók és rákulcsolták magukat Harry csuklójára. A tűz perzselő égésnyomot hagyott a kezén, de Harry ezt csak egy másodpercig érzékelte – a kötelek megrándultak és már vonszolták is kifelé a szobából.
- Finite! Finite! – kiabálta Harry pálcáját a kötelekre szegezve.

A kötelek lehullottak és eltűntek, Harry pedig előre esett. Most már látta Pitont, a varázsló előtte állt és rá szegezte a pálcáját.
Nem volt mit tenni. Hangos csattanás után a varázspálca kiröppent Harry kezéből és átrepült a szobán.
- Befejezted az ostoba hősködést? – sziszegte Piton, majd megpöccintette a pálcáját. Egy láthatatlan erő talpra rántotta Harryt, de lábai rögtön megrogytak és a kanapénak dőlt. Piton már nem szegezte rá a pálcát, helyette megragadta Harry kócos haját és fájdalmas rántással a szekrénynek taszította őt.
Harry a könyves szekrénynek dőlve a padlóig csúszott, de Piton újra talpra rángatta a hajánál fogva.
- Áááá! – jajgatott Harry.
- Ez fáj, mi, Potter? – acsargott Piton, mint valami megvadult kutya.
Harryt újra elöntötte a düh és elszántan Piton pálcát tartó keze felé kapott. Másik kezével hasba akarta ütni a férfit, de az fürgén ellépett előle. A pálcát viszont nem tudta időben elkapni, így Harry hirtelen megragadhatta.
- Serpensortia! – kiáltotta, s a pálca nagyot durrant.
A varázslat akkor hangzott el, mikor a pálca a mennyezet felé mutatott, de az eredménye máris visszapottyant Piton nyakába. Egy dühös csörgőkígyó tekergett, egyelőre zavarodottan a férfi talárjának redői között. Piton megpróbálta lerázni magáról, közben Harry hátrált néhány lépést.
- Harapd meg! Öld meg! – sziszegte a kígyónak.
- Mit csinálsz? – Piton dühös hangjából most az ijedtség is kiérződött.
A kígyó megpróbált támadni, de Piton addigra lerázta magáról és eltűntette az állatot. Harry épp csak indult volna a pálcáért, amikor összeesett a földön, immár sokadszor. Érezte, hogy erős kötelek tekerednek a kezére, hátrakulcsolva mindkét karját.
- Te átkozott kis…!

Piton újra talpra rángatta a hajánál fogva és durván a kilyukasztott kanapéra lökte.
- Ott maradsz, vagy nagyon megbánod! – bömbölte a varázsló. Látszott rajta, hogy a párbaj őt is megviselte, hevesen zihált, szájából és homlokából vér csörgedezett.
Egyetlen hosszú percig eszelős tekintettel nézték egymást és nem szóltak egy szót sem. Piton közben fokozatosan visszanyerte higgadtságát és a ruháját porolgatta a kezével, pálcáját mindvégig Harryn tartotta.
Harry csak fújtatott, mint egy felbőszült dúvad, de nem tehetett semmit. A kötelekkel hiába bajlódott volna, a pálca túl messze volt és a válla is fájt. Kénytelen volt beletörődni, hogy másodszorra is elvesztette a párbajt Piton ellen.
Piton intett a pálcájával, mire a feldöntött karosszék odaröppent hozzá és talpra állt. Ő kimerülten leült, bal karjával jobb csuklóját masszírozta, és már kifejezetten nyugodt volt az arca.
- Mit mondtál a kígyónak? – kérdezte csendesen.
Harry nem válaszolt. Piton halványan elmosolyodott.
- Sokat fejlődtél - jegyezte meg, s közben szakadatlanul Harryt figyelte. – Látom, megtanultad a szavak nélküli varázslást…
- Nem a maga érdeme – morogta Harry halkan.
Piton megint mosolygott.
- Hát persze… Nem hiszem, hogy a hat év alatt bármit is tanultál volna tőlem. Te csak olyanoktól tudsz tanulni, akik körülrajonganak…
Harry összepréselte a száját és dacosan nézte Pitont. Nem érdekelte, hogy pont a szemébe néz, ami a legilimencia első feltétele, már nem törődött semmivel. Piton mosolya valamivel szélesebb lett, valószínűleg érezte, mire gondol Harry.
- Honnan szerezted a pálcát? – érdeklődött újra.
Harry egy darabig hallgatott, aztán rávette magát, hogy válaszoljon.
- Elrejtettem. Pont ilyen esetekre.
- Megmondtam annak az ostobának, hogy motozzon meg – hajtogatta a fejét Piton. – Még ezt se tudja rendesen csinálni…
- Mit csinált a barátaimmal? – kérdezte hirtelen Harry.
Piton nemtörődöm módon válaszolt.
- Ők is itt vannak. Az emeleten bezártam őket a szobába – legyintett a kidőlt szekrény mögötti lépcsőház felé.

Harry gyilkos tekintettel nézett rá.
- Nem esett bántódásuk – tette hozzá Piton, látva Harry arckifejezését. – Miután a dementorok elfogtak titeket, Féregfark meg én idehoztunk. Weasley nyughatatlan volt, úgyhogy elkábítottam.
Kis szünetet tartott, aztán megköszörülte a torkát és felállt a székből.
- Akkor most ideje elbeszélgetnünk egy kicsit…
- Őket engedje el, nem kellenek magának – szólt Harry.
- Ne vágj a szavamba, Potter! – torkollta le Piton. – Majd elengedem őket, hagy úgy látom jónak. Bár már nem vagyok a tanárod, azt ajánlom hallgass, ha beszélek. Nekem se kell már tartanom magam az iskolai rendszabályokhoz! – mondta fenyegetően.
Harry csendben maradt és csak gyűlölködve nézte a fekete taláros alakot. Piton járkálni kezdett, tett néhány kört Harry előtt, aztán megállt és újra a szemébe nézett.
- Megkaptad Dumbledore professzor levelét? – kérdezte.
Az igazgató neve szinte égette Harry fülét, ahogy Piton kiejtette a száján. Nehezen tudta visszafogni magát, hogy ne ordítson rá, inkább összepréselte az ajkait.
- Válaszolj! Nem érek rá egész nap, Potter! – fröcsögte Piton türelmetlenül.
- Igen – felelte Harry. – Megkaptam.
- És lefogadom, hogy egy szót se hittél el belőle, igaz? – somolygott Piton. – Nos igen, balszerencsés volt a Nagyúr tervének végkimenetele, főleg ránk nézve…
Harry elfordította tekintetét Pitonról és csak annyit dörmögött, hogy: - Gyilkos.
Piton arcáról eltűnt a mosoly, de nem acsargott vissza Harryre.
- Úgy van, Potter, gyilkos vagyok – mondta halkan.
Harry nem reagált semmit, mereven bámult a semmibe, de újra és újra a Dumbledore-t kivégző Piton arcát látta maga előtt.
- A levél tartalma igaz, Dumbledore professzor úr megkért engem, hogy a halála esetén segítsek elpusztítani a horcruxokat és így a Sötét Nagyurat. Sajnos egyikőnk sem látta előre, mi fog történni…

Harry megvetően horkantott. Megint ordítani szeretett volna, de a szavak nem jöttek a szájára. Úgy érezte, már mindent kiadott magából, mikor Dumbledore portréjával vitatta meg ezeket.
- A történtek után nem maradhattam, főleg mivel láttad, hogy mit tettem… Bevallom, nem tudtam, hogy akkor ott voltál a toronyban. Azt reméltem, hogy miután Draco elmenekült, én visszajöhetek az iskolába és egyszerűen az egyik halálfalóra fogtam volna a gyilkosságot.
Harry újra Pitonra nézett, ha lehet még nagyobb gyűlölettel, mint előtte.
- Azonban mindent láttál és ez romba döntötte a terveimet, sőt a professzor úrét is. Ideális esetben, te sosem tudtad volna meg, hogy én öltem meg Dumbledore-t, s zavartalanul véghezvihettük volna a tervet, de sajnos…
Harry arcán örömtelen mosoly terült szét és nem törődve a korábbi figyelmeztetéssel, Piton szavaiba vágott.

- Sajnos kiderült, hogy maga egy köpönyegforgató áruló, igen.
Piton elnémult egy pillanatra, majd megrázta a fejét.
- De nem a professzort árultam el – szólt halkan.
- És ezt higgyem is el? – dörrent rá Harry.
- Dumbledore professzor ezt várja tőled. Sosem várt el többet, Potter, csak, hogy higgyenek neki. De te még ehhez is túl büszke vagy – folytatta a leteremtést Piton. - Inkább nekiállsz megmenteni a világot azzal a pojáca Weasleyvel meg az okostojás Grangerrel!
- És mit tehettem volna? Bíztam volna magunkat egy koszos gyilkosra? – ordította Harry.
Piton figyelmen kívül hagyta a sértést.
- Nem a professzort árultam el – ismételte nyomatékosan. – A Nagyúrt árultam el, amiért ő is elárult engem…
- Ja persze, meg akarta ölni magát, igaz? – vágott közbe szkeptikusan Harry.
Piton megint elhallgatott és furcsán nézett Harryre. Aztán hirtelen elhatározással visszaült a karosszékbe.
- A Nagyúr elárult engem, ahogy szinte az összes hívét. Sohasem vitte véghez azt, amit ígért, s ezzel minden embere ellen árulást követett el. A Sötét Nagyurak módszere ez – mondta Piton érzelemmentes hangon.
Végighúzta hosszú mutatóujját a száján, majd így szólt:
- Én a Sötét Nagyúr ellensége vagyok, akárcsak te, Potter. Az indítékaink nagyon hasonlóak, neked és nekem. Csak a módszereink különbözőek. Igen, nagyon különbözőek…
Eddig titkoltam előled a részleteket, a professzor úr parancsára, de a helyzet a halálakor gyökeresen megváltozott. Nem szívesen teszem, de beavatlak a terveimbe. Erre azért is kénytelen vagyok, mert tavaly áprilisban megtudtam, hogy csak te tudod véghezvinni a legfontosabbikat. Természetesen a Nagyúr elpusztításáról beszélek.
Harry figyelmesen hallgatott. Józan esze, ami azt súgta, hogy maradjon csendben, háttérbe szorította a makacs kételkedést.
- Mikor közel három éve a Nagyúr újra testet öltött és Dumbledore összehívta a Főnix Rendjét, az én feladatom annyi volt, hogy újra beférkőzzek a Nagyúr bizalmába és kémkedjek utána. A visszatérése után két órával mentem el hozzá, mikor te a gyengélkedőn feküdtél. Elmondtam neki mindent a Főnix Rendje újbóli megalakulásáról, arról, hogy kik a tagjai és mi történt Roxfortban az elmúlt tizenhárom évben. Voltak lényeges részletek, amiket elhallgattam a Nagyúr elől, mint az, hogy Dumbledore követeket küld az óriásokhoz, sőt azt is, hogy Cornelius Caramel hogyan áll hozzá a helyzethez. Ezekkel csak röpke napokkal tudtam hátráltatni őt, csak annyival, hogy találja ki ő maga, mi folyik a háttérben. Ez volt az első lépés.

Viszont már az első találkozásunkkor felfigyeltem egy remek lehetőségre, amit rögtön meg is próbáltam kiaknázni. Ez pedig a belső széthúzás a halálfalók közt.
Mint azt talán te is tudod, Potter, a halálfalók csoportja két részre osztható. Az egyik típus a fanatikus, életét is feláldozni képes halálfaló, aki mindent megtenne a Sötét Nagyúrért…
- Lestrange… - jegyezte meg Harry.
- Pontosan – bólintott Piton. – Bármennyire is furcsának tűnhet számodra, ők azok, akiknek a viselkedése a legtávolabb áll a Nagyúrétól. Ezek az őrültek bármire hajlandók, hogy az ő kedvében járjanak, s épp ezzel alacsonyodnak le a szemében. Semmit se fogtak fel abból, amit a Nagyúr tanított nekik, ezért valójában áldozatok inkább. Szerencsétlen bolondok.
A másik csoport, akik megmenekültek az azkabani fogságból – mosolygott halványan Piton. – Mi már korántsem vagyunk hajlandók feláldozni minden a Nagyúrért, megmaradunk az ésszerűség talaján, ahogy mindenkinek kellene.

Elmondtam a Nagyúrnak, hogy Lucius Malfoy felhasználta a naplóját a saját céljai érdekében, s elvesztette azt. A Nagyúr rendkívül dühös lett Lucius-ra, s a büntetés sem maradt el. Tudtam, hogy megölni nem fogja, mert szüksége volt minden egyes emberére a visszatérése után, ezért nyugodtan felhasználtam őt. A Nagyúr megkínozta a többi halálfaló szeme előtt, akikben tovább nőtt a félelem a mesterük iránt. És nekem pont ez volt a célom.
Tudod, Potter, a félelem engedelmességet szül, de ha túlcsordul, hajlamos az ellenkezőjét kiváltani. Hosszú idő kellett hozzá, de most már kialakult. Van összeesküvés a halálfalók közt. És ez volt Dumbledore professzor célja. Ez volt az eredeti terve, és az oka, hogy senkinek sem beszélt arról, hogy miért bízik bennem. Inkább hajlandó volt bolondnak tettetni magát még a te szemedben is. Olyannak mutatni magát, aki képes hinni egy volt halálfalónak csak azért, mert az azt mondja, hogy megbánta a bűneit.

A saját ostobaságomat bántam meg, amiért Roxfort után azonnal beálltam a Nagyúr hívei sorába és mindent megtettem volna a szabadságért, amit ígért. Mert ezt ígérte ő: szabadságot, mert a hatalom szabaddá tesz. Ha társai leszünk, megosztja velünk a hatalmát és mind azt tehetünk, amire vágyunk… Természetesen hazugság volt minden. Nem voltunk többek puszta szolgáknál.
Nem tűnt fel neked, hogy a Főnix Rendje feladata először a te és a jóslat védelme, őrzése volt, ma pedig gyakorlatilag kimerül abban, hogy a Roxfortot őrzik és neked segítséget nyújtanak?
A régi Rend nem ilyen volt. A régi Rend tagjai üldözték a halálfalókat.
Ez amiatt van, hogy a professzor úr felismerte, az újabb harchoz újabb haditerv kell. Már nem a halálfalók jelentik a legnagyobb veszélyt, ahogy régen, hanem maga a Nagyúr. Csupán egyetlen ember…
Ezért aztán a halálfalók, a Nagyúr bizalmasai közt kellett ellenségeket találni. Olyanokat, akik annyira rettegnek a hatalomra jutásától, mint ti. És vannak ilyenek. Ennek köszönhetően a halálfalók szervezete gyengébb, mint valaha.
- Kikből áll ez a csoport? – kérdezte Harry magában megemésztve a hallottakat.
- Hamarosan bemutatlak nekik. Megbeszéltünk egy találkozót, holnap ide jönnek. De köztük van az az ostoba Féregfark is, és Draco…
- Malfoy? – csattant fel Harry. – De hát…
- Draco kiérdemelte a bizalmamat, mikor nem végezte el a feladatát. Pontosan erre számítottam, ahogy a professzor úr is – mondta Piton.
Rövid csend telepedett a szobára, a por már leült, Harry pedig teljesen megfeledkezett vállában és bordáin lüktető fájdalomról. A félig fekvő testhelyzete azonban kezdett kényelmetlenné válni a hátrakötözött kezekkel, ezért letette a lábát és ülő helyzetbe tornázta magát. Piton fél szemmel figyelte.
- Szóval elhiszed, hogy nem vagyok ellenség, Potter? – kérdezte.
- Van más választásom? – morogta Harry válasz képpen.
- Nincs – susogta ravaszul a varázsló.
Harry sóhajtott egyet és lemondóan ingatta a fejét. Úgy érezte, még választ vár néhány kérdésére.
- Nemrég kaptam egy elátkozott levelet. Egy manó kézbesítette. Maga küldte?
- Igen én voltam – bólintott Piton. – Mikor kézhez kaptad a levelet, képes voltam távolról legilimentálni téged.
- Vettem észre… - jegyezte meg Harry.
- Így álmodban behatolhattam az elmédbe és megtudtam mindent, ami azóta történt, hogy utoljára találkoztunk. Szükségem volt információkra, és tudnom kellett, mikor hova mész. Csak így tudtalak elfogni. A levél elégett, hogy ne maradjon nyom. Nem tudhattam, hogy még a kezedben lesz akkor, valószínűleg túl erősen hatoltam az elmédbe… - mondta minden sajnálkozás nélkül. – De, mint látod, meggyógyítottam a kezed.
- És hogyan állította le a zsupszkulcsot?
- Nem én voltam, hanem a dementorok – válaszolta Piton. – Ha sok dementor van együtt, egy helyen, képesek kiszívni a varázserőt az emberekből. Mint Azkabanban egykor. És ez tárgyakra is vonatkozik.

Harry kezét egyre jobban bántotta a kötelek szorítása, csúnya horzsolás keletkezett a csuklóján. Piton úgy tűnt, megint értette, mire gondol, mert megpöccintette a pálcát és a kötelek lehullottak Harry karjáról.
- És most mi a terve? – kérdezte Harry a csuklóját dörzsölgetve.
Piton felállt és az ablakhoz ment. Pár másodpercig nézelődött jobbra-balra, mint aki vár valakit, aztán visszafordult Harry felé.
- Először is el kell mondanod, hogy mit találtál a Misztériumügyi Főosztályon – szólt.
Harry hátradőlt a kanapén és összeszedte az elmúlt éjszaka emlékeit. Azon tanakodott, mindent elmondjon-e Pitonnak, végül rövid tépelődés után úgy döntött, tömören beszámol az egészről. Akármi is fog történni, nincs értelme eltitkolni, amit megtudott a nagymamájától és Muriel nénitől. Ha Piton az ő oldalán áll, mindent tudnia kell – ha pedig titokban minden szava ellenére mégis Voldemort embere, akkor pedig teljesen mindegy eltitkolni a részleteket.
Piton figyelmesen hallgatta a történteket a Lelkek Terméről, a tartályba zárt dementorokról és Rose Evans-ról, de számára a lényeges rész a laboratórium volt a Borgin & Burke alatt.
- Igen, valószínűleg ott van egy horcrux – erősítette meg Piton Harry véleményét, miután elgondolkodva végigsimított hosszú ujjával a száján. Elgondolkodva járkált fel-alá, s Harry türelmetlenül várta a fejleményeket.
- Nos? – kérdezte élesen Harry.

Piton szeme élesen villant. Ha korábban történik ez a beszélgetés, Piton nyilván ráförmedt volna, amiért nem szólította tanár úrnak. Talán ezt is akarta, Harry nem tudta megállapítani a goromba arc vonásairól, de rövid szünet után a férfi így szólt:
– A tervem a következő: te nem csinálsz semmit – parancsolta Piton. - Holnapután a kis barátaiddal együtt visszaküldelek a főhadiszállásra és ott is maradsz. Beadsz valami mesét a távollétetekről, nem érdekel mit, az már a te dolgod. Ha szükség van rád, értesítelek. A horcruxért természetesen együtt megyünk, mert az igazgató úr így kívánta. Világosan beszéltem, Potter?
Harry beletörődve bólintott és igyekezett nem gondolni rá, milyen képet fog vágni Lupin, ha megint titkolóznia kell előtte. Helyette a többi kérdésére koncentrált, amikre most kaphatott választ.
- Ha már a terveknél tartunk, elmondaná, hogy mit tervez Voldemort…?
- Ne mond ki a nevét! – csattant fel Piton idegesen.
Harry meg se várta, hogy Piton befejezze, már mondta is tovább.
- Mit csinál most, hol van egyáltalán? Kik a szövetségesei? Maga mindenről tud, nem igaz, hiszen maga az Első, vagy mi, Voldemort kedvence…
- Fogd be a szád, ostoba…!
Harry azonban nem hagyta ennyiben.
- Mért nem mondja ki a nevét? Ha maga Voldemort ellensége, akkor ne szólítsa Sötét Nagyúrnak!

Piton felpattant a székről, közben bal alkarját fogta, ahol a Sötét Jegy rejtőzött a talárja alatt. Félelemmel vegyes dühe gyorsan apadni kezdett, ahogy önuralommal visszafogta érzelmeit.
- Nem mondom ki a Nevet, Potter, mert veszélyt jelenthet rám nézve.
- Ugyan, miféle veszélyt? Engem meg akar ölni, mégis ezerszer kimondtam már a nevét, és nem termett ott, hogy…
- A te karodon nincs ott a Sötét Jegy! – vágott közbe Piton. – Nem csak a Nagyúr tud hívni minket a Jegyen keresztül, hanem mi is őt! Ha kimondjuk a Nevet, azt mindig meghallja.
Harry némán nézett a varázslóra, végül csak ennyit mondott:
- Ezt nem tudtam…
- Persze, hogy nem tudtad, Potter! – förmedt rá Piton. – Nem szoktam beszámolni róla minden jött-mentnek.
Piton visszaült a székbe, Harry pedig várt néhány másodpercet, majd újra megkérdezte:
- Szóval, mi a terve Tudjakinek?
- Erről majd ráérünk később is beszélni…
- Nem! – vágta rá merészen Harry. – Most fogunk beszélni róla.
Piton úgy nézett rá, mint egy sas, ami lecsapni készül. De – ahogy az nála egyáltalán nem volt meglepő – az arcára kiülő érzelmek megint meghazudtolták a gondolatait.
- Látom még mindig azt hiszed, hogy jobban tudsz mindent, igaz Potter? – susogta Piton. – Az ember azt hinné, hogy tanultál a drágalátos keresztapád halálából… hogy megtanultál hallgatni az idősebbekre…
- Ne próbálkozzon ezzel – szakította félbe ismét Harry. – Felesleges. Már nem tud felbosszantani vele. Azok után nem, ami a toronyban történt. Azt tanultam meg, hogy az egész világon csak három emberben bízhatok – és ezek közt maga nem szerepel, de még a professzor sem.

Piton kifejezéstelen arccal hallgatta, ami Harrynek meglehetősen furcsa volt.
- Szóval a professzor sem… - szólt halkan a férfi. – Mindezek után még benne sem…
- Hogyan bízhattam volna benne, amikor még önmagában se bízott? – kérdezte Harry.
Piton most először értetlenkedve nézett rá. Mindez csak egy pillanatig tartott:
- Dumbledore professzornak mindig remek meglátásai voltak és sziklaszilárd tervei. Én vagyok rá a legjobb példa, Potter – mutatott önmagára Piton. – Senki mást nem avatott be a részletekbe a halálfalókkal kapcsolatban…
Harrynek szöget ütött valami a fejébe, s ezt rögtön szóvá is tette.
- Mondja, olvasta azt a levelet, amit a professzor nekem írt?
- Hogyan olvastam volna? – kérdezett vissza Piton.
Harry most lassan elmosolyodott. Piton arca kifejezéstelen maradt.
- Érdekes… - dünnyögte Harry, aztán hirtelen elnevette magát. A nevetésében nem volt öröm, inkább csak gúny.
Pitonnak ez már több volt a soknál.
- Ha nem tudsz értelmesen viselkedni, véget vetünk a beszélgetésnek!
- Magán nevetek, Piton! – válaszolta Harry szemtelenül. – Maga végig azt hitte, hogy a Főnix Rendje legértékesebb tagja, mert Dumbledore magával osztja meg a terveit. Úgy látszik a professzor is tudta, hogy maga csak erre jó… Parancsot teljesíteni.
Piton felpattant a székből és iszonyú tekintettel nézett Harryre. Harry is felállt és vigyorogva bámult Pitonra.
- Milyen érzés örökké parancsokat teljesíteni, „Herceg”? – gúnyolta Harry. - Ilyen királyi névvel is csak arra volt jó, hogy először Voldemort parancsaira ugráljon, most meg Dumbledore utasításait követte. Minden tervét elmondta magának, hogy maga véghez vigye azokat, de arra már nem volt jó, hogy a kétségeit is megossza magával!
Harryből ömlöttek a szavak. Úgy érezte, most minden sértést visszaadhat Pitonnak, amit az évek során kapott tőle. Piton fenyegetően felemelte a pálcáját, de ő nem törődött vele.
- Maga csak egy eszköz, Piton! Az volt a halálfalók közt is és a Rendben is az volt – folytatta Harry. - Siriust gúnyolta, amiért a főhadiszálláson kuksolt és még csak nem is értette, hogy miért tartja ott őt Dumbledore. Odáig volt tőle, hogy bebizonyítsa mindenkinek, maga milyen különleges, hogy maga a Főnix Rendje kulcsembere, igaz? Pedig Dumbledore magát nyugodtan küldte az életveszélybe, amíg Siriust megpróbálta megvédeni! Látja már, Pipogyusz? Háborúban az embereket védjük, az eszközöket meg felhasználjuk…!
PAFF!

Piton nem törődött a varázspálcával, helyette hatalmas pofont adott Harrynek, amitől a fiú csillagokat látott és elterült a földön. Harry már nem nevetett, de az arcán még látszott a gúny és eltökélte magában, hogy azt Piton nem fogja letörölni onnan.
- Arcátlan féreg! Ha még egyszer gúnyolódni mersz rajtam, olyan kínokat fogsz átélni, hogy azt kívánod bár meghalnál! Átkozott… fogalmad sincs róla…!
Harry a földön fekve elégedetten nézte a tébolyultan füstölgő Pitont, s közben a farmerzsebében keresgélt Dumbledore levele után, amit mindig magánál tartott, pedig már régen el kellett volna égetnie. Kihalászta a gyűrött levelet és Piton felé nyújtotta.
- Tessék, nézze meg! – mondta Harry.
Piton kitépte a kezéből az oldalakat és szemügyre vette.
- Itt mindent leír – magyarázta Harry. – Ha eddig nem tudta, milyen volt Dumbledore, most megismerheti.
Piton vadul olvasni kezdett, homloka ráncokba futott.
- Dumbledore bízott magában és bennem is. Épp csak önmagában nem. És ez volt az ő legnagyobb hibája. Mindig az eszére hagyatkozott, akkor is, amikor a szívére kellett volna hallgatnia… Ezért értették meg egymást olyan nagyon, igaz? – kérdezte Harry csendesen, de már nem volt gúnyolódás a hangjában.
Piton olvasott tovább, de most megállt és Harryre nézett.
- Azért magával osztotta meg a terveit, mert tudta, hogy maga ugyanúgy gondolkodik, ahogy ő.
Piton szó nélkül hagyta a megállapítást, s ebből Harry tudta, hogy igaza volt.
- Már rég el kellett volna égetned ezeket a lapokat – figyelmeztette Piton.
- Tudom… - hagyta rá Harry. Nem érdekelte túlságosan az óvatoskodás ebben a pillanatban.
Piton tüzet gyújtott a pálcájával, s egymás után elégette a levél lapjait. Nem maradt utánuk más, csak hamu. Aztán meglendítette a pálcát és a hamu a kéményen át kiröppent a szabadba. Nem volt már lehetőség összeállítani a levelet.
Harry feltápászkodott a földről és a pálcájáért indult. Felvette és zsebre dugta, Piton közben figyelte. Harry feléje fordult és csak álltak. Egyikük sem szólt egy szót sem hosszú másodpercekig. Harry nem gondolkozott már semmin, egykedvűen nézett a másikra. Őt megnyugvással töltötte el, hogy tárgynak titulálta a férfit, azt azonban nem tudhatta, hogy Pitonra milyen hatással volt ez. Ha tudna legilimentálni, most volt tanára szemébe nézve könnyedén megtudhatná, hogy érez.
Kopogtattak az ajtón – három erőteljes koppanás.
- Gyere be! – szólt Piton, s az ajtó azonnal kinyílott.
Draco Malfoy lépett be, s mögötte Peter Pettigrew. Mindketten megtorpantak az ajtóban, mintha csak egy sóbálvány átok találta volna el őket.
- Te jó ég, mi történt itt? – kérdezte Malfoy döbbenten, ahogy körbehordozta tekintetét a porig rombolt nappalin. Féregfark némán tátogott, mint egy partra vetett hal.
- Kérdezd Pottert – vonta meg a vállát Piton. Draco most figyelt fel Harryre, aki tőle balra, zsebre tett kézzel, hátát az egyik szekrénynek vetve álldogált. – A vendégünk bal lábbal kelt fel.
- Potter – köszönt a szőke, mardekáros fiú, s felöltötte szokásos felsőbbséges vigyorát.
- Malfoy – viszonozta az üdvözlést Harry.
- Harry… de jó, hogy… - motyogta Pettigrew, bár valószínűleg azonnal rájött, hogy milyen képtelen helyzetben vannak most. Mikor Harry legutóbb találkozott szülei egykori jó barátjával, az megölte Cedric Diggory-t, majd egy hosszú kést vágott az ő karjába. Ezért aztán Harry nem szólt hozzá semmit, direkt levegőnek nézte.
Draco Malfoy sokat változott, mióta Harry látta, több mint fél évvel ez előtt. A fiúnak most hosszú szőke haja volt, mely elegánsan omlott vállára, csakúgy, mint apjának, Lucius Malfoynak. Mivel muglik közt voltak, nem hordhatott talárt, s ezért meglehetősen szokatlan volt a külseje Harry számára. Fekete zakót és nadrágot, hozzá sötétkék garbót viselt, amitől egy előkelő mugli benyomását keltette.
- Csak nem okozott gondokat a ragyásfejű? – kérdezte vigyorogva Pitontól, a férfi homlokából és szájából csordogáló vérre célozva.
- Törődj a magad dolgával! – dorgálta meg Piton, de nem úgy, mint mikor Harryt szidta, annál sokkal elnézőbben, már-már gyengéden.
Pettigrew és Malfoy beljebb jöttek, felocsúdva az első meglepetésből, majd Pettigrew bezárta az ajtót.
- Elmondtad neki a részleteket? – érdeklődött Draco.
Harry meglepődve felvonta a szemöldökét. Mióta tegeződnek ezek?
- Még nem. Ráér – válaszolta Piton.
- Azt hittem, sietnünk kell, mert holnapután jön…
- Igen, de addigra ők már nem lesznek itt – szögezte le Piton, Draco pedig helyeslően bólintott egyet, majd ledobta magát abba a székbe, amiben korábban Piton is ült.
- Nem szívesen szakítom félbe a bájcsevegést – szólalt meg Harry -, de szeretném látni a barátaimat.
Úgy gondolta, már fölösleges követelőznie a tájékoztatásért, mert Piton úgy sem fog válaszolni, amíg nem akar.

Draco felröhögött, de Piton intett neki, mire elhallgatott. Ő is somolygott, de beleegyezően bólintott.
- Jól van, Potter. Gyere – mondta, majd elindult a kidőlt szekrény felé. Kifeszegette a maradványokat, s átlépett a rejtekajtón. A lépcső, mely az emeletre vezetett rögtön a küszöbtől indult. Piton sietős léptekkel elindult rajta, Harry pedig követte.
A lépcső egy fordulóval ért fel az emeletre, ahol rövidke folyosó vezetett tovább, egy kis ablakig, ami beszürkült a rátapadt kosztól. A folyosón jobbra-balra két-két ajtó nyílt szobákba.
Piton a varázspálcájával kinyitotta az első, jobb kéz felé nyíló ajtót, majd kitárta Harry előtt.
- Itt van a párocska – mondta Piton, s durva mozdulattal belökte Harryt az ajtón.
Hermione és Ron az ágyon ültek, s Harry nagy megnyugvására sértetlennek látszottak.
- Harry! Jaj, Harry! – kiáltott fel Hermione, mikor meglátta, s rögtön a nyakába ugrott.
- Jól vagy? – kérdezte Ron aggódva, mikor észrevette, hogy Harry fintorog a fájdalomtól Hermione szoros ölelése miatt.
- Jól, persze… - nyugtatta meg gyorsan barátait.

Hermione azonnal elengedte barátját és dühösen nézett Pitonra. Ron azonban kárörvendően felhorkant, mikor feltűnt neki, hogy gyűlölt volt tanára sem sértetlen. Pitonnak idő közben rászáradt a vér a homlokára, s barátságtalan arckifejezése egyenesen ijesztővé vált, mikor mérges volt. Így volt ez most is:
- Ha kiszórakoztad magad, Weasley, beszámolhatsz Potternek, meddig tartott ki a szánalmas patrónusod a dementorok ellen – morogta Piton. – Büszke lehet a barátod, hogy megtanította neked, hogyan maradj életben velük szemben – két másodperccel tovább.
Ron füle elvörösödött, de Harry nem hagyta annyiban.
- Én meg azt mondom majd el nekik, mennyit is jelentett maga Dumbledore-nak, Pipogyusz! – előzte meg a visszavágással Hermionét, aki már nyitotta a száját, hogy szidalmakat zúdítson a férfi nyakába.
Pitonnak se volt alkalma többet mondani, mert Harry rögtön bevágta az orra előtt az ajtót. Ez után barátai felé fordult.
- Elég volt belőle mára – szólt. Majd fáradtan az ágyra huppant az oldalát szorítva.
- Mi történt odalent? – kérdezte Ron. – Pár perce dübörgést, meg robajlást hallottunk…
- Harcoltatok?
Harry bólintott. Nem várta meg, hogy barátai tovább kérdezősködjenek, elmondott nekik mindent a nappaliban történtekről.
- Látjátok, Piton a mi oldalunkon áll – mondta Hermione, mikor Harry befejezte a beszámolót. Két barátjának azonban feltűnt, hogy ezt nem túl nagy lelkesedéssel mondta a lány.
- Vagy ez is csak egy dupla-tripla csavart trükk, hogy totálisan megkeverjen mindenkit… - jegyezte meg Ron.
Hermione nem mondott semmit, már nem akarta mindenáron Dumbledore véleményét hangoztatni.
- Harry? – szólt rá Ron. – Szerinted kinek…?
- Kinek az oldalán áll? – dőlt hátra Harry. – Szerintem a sajátján…
- Akárhogy is, hamarosan kiderül – mondta Hermione. – Ha elmegyünk a Borgin & Burke-be és ha megtaláljuk valamelyik horcruxot, akkor kiderül kinek a pártját fogja.
- Aha… - motyogta Harry és fájós bordáit markolászta.
- Várj – Hermione kihúzta Harry pálcáját a zsebéből és a fiú oldalára szegezte. – Így mindjárt jobb lesz…

A pálca vége felizzott, majd kialudt, majd megint felizzott. Ez párszor megismétlődött, s Harry fájdalma azzal együtt szűnni kezdett.
- Köszi – mondta hálásan Harry, majd hátrébb csúszott az ágyon és háttal a falnak dőlt.
Két barátja ugyanígy tett.
- És most mit csináljunk? – hangzott Ron kérdése.
- Most várunk.
És vártak. Sokáig, unatkozva, hol a kinti utcát bámulva, hol a falat vagy a plafont. Lentről csak cipők dobogása hallatszott, majd egyszer csak Féregfark felháborodott kiabálása:
- Mi az, hogy én takarítsak össze?!