Nem hiszem, hogy apja-fia!

2005. November. 25

1. fejezet

Josh lassan bandukolt az utcákon. Már éjfél is elmúlt, ő meg csak sétálgatott lehajtott fejjel az utcákon, és elmélkedett. Elhaladt a régi mozi előtt, 2 hete zárták be, valami milliomos felvásárolta, és a cégének lesz, itt egy alközpont. A mozi épülete feketén meredt a srácra, kicsit fújt a szél szeptember lévén, elkezdődött az iskola.
Kiköpött a jegypénztár ablakára és továbbment, nem volt ma éjjel célja, csak úgy sétálgatott, ki akarta űzni a fejéből a gondokat, minden gondot, ami hátráltatta a célja teljesítésében. Manapság ahogy az ember belenéz a tv-be, nem lát mást, mint haláleseteket közlő bárgyú riportereket, vagy terrortámadást közvetítő talpnyalókat. Felkavaró az egész, pl. a Franciaországban lévő zavargások is nyugtalanították, ismert ott egy fekete srácot, leveleztek, sokszor panaszkodott szegény, hogy mennyire sok atrocitás éri nap, mint nap, meg az a sok bevándorló ellenes rendelkezés!

Mérgesen rúgott egyet a sarkon billegő kukába, az felborul sok szemét gurult szerte-szét, de most nem érdekelték ilyen kis semmiségek, ahogy az sem, hogy mekkora verést fog kapni az apjától mihelyt hazaér. De mit számít már, hisz a suliból is kicsapták, az a segg Berten igazgató felcsinálhatja a titkárnőjét is tőlem!
Befordult a sarkon és a park felé vette az irányt, normális levegőre volt szüksége a normális gondolkozáshoz, nem akart elhamarkodott döntéseket hozni. Már messziről látta a felújítás kezdetén lévő kis játszóteret, mely mögött a park sötét körvonalai húzódtak, nyugtalan szelek fújtak errefelé, de nem törődött vele, talán ha nem lenne ennyire depressziós, talán eltűnik innen, és nem sétál bele a csapdába. De nem, átvágott a játszótéren, vékony széldzsekije beleakadt az egyik hintába, szakadás hangja hallatszott, és ő durvát káromkodott a sötétben.

A legközelebbi utcai lámpa meg volt rongálva, így nem láthatta a férfit, aki behúzódott egy közeli bokorba, hallani sem hallott semmit, a nagy káromkodás közepette, pedig ha nem csinálja, talán megmenekülhetett volna, ma éjszaka. Nagyot lökött a hintán, és mérgesen besétált a parkba. Ilyen későn senki sem tartózkodott itt, senki, akire Josh számíthatna, bár ilyen időkben van olyan, akire az ember számíthat? A park két egymásba futó hosszú, és keskeny ösvényből állt, amit nagy szemű, fehér kavicsokkal raktak ki, néhol egy-egy pad vetett árnyékot az ösvényre, melyhez tartozott egy lámpa is. Halvány kis fényében haladt tovább a fiú, és újra elöntötték agyát mi lesz, ha az apja megtudja, kirúgták az iskolából, hát, még ha az okát! Rember barátja is megmondta apunak, hogy nem viszem sokra ebben az életben, nem mintha valaki, akiben van egy csepp gerinc, vinné valamire, de mind1. Ahogy anyu mondta: - A végén mindenki elnyeri méltó büntetését, akár jót, akár rosszat csinál! Semmi értelme ennek a marhaságnak, csupán azt, hogy most szorul a tököm, hogy apu holnap bemegy a suliba, hisz ott takarít, biztos csodálkozik, majd amikor mondják neki, hogy a fiát kirúgták már egy napja. Kicsit elmosolyodott, mikor elképzelte apja arcát, de továbbra is búsan csoszogott a kavicson.

Még kb. 2 perc és eléri azt a pontot, amikor az ösvény belevág a másik, tőle merőlegesen futó kis útba, el kell hát gondolkozni azon merre is, megy. Ha balra fordul, akkor hazamegy, ha jobbra, akkor a patakon át az erdőbe, ha megy tovább előre, akkor meg az állomásra. Felháborodott magában, minek is menne máshova, mint haza, van valami oka? Van hát, nem is egy, apja, már így is kész ideg lehet, ahogy otthon ül a Tv előtt, és idegesen kapcsolgatja a csatornákat, amikor egyik se érdekli. Ha hazamegy, apja biztos agyonveri aztán másnap, amikor ki se tudna kelni az ágyból, közli apjával, hogy nem megy suliba, mert kirúgták. Elsötétült arca haragot tükrözött amint elérte a kis kereszteződést, most aztán itt a választás lehetősége, életében már sok rossz döntést hozott, mikor hagyta magát átejteni egy lánynak, amikor ebbe az iskolába jelentkezett, meg még sok más.
Elege lett hirtelen az egészből, nem akart hazamenni, hogy aztán megint egy hétig sajogjon a háta a hurkáktól, nem akart most már behódolni a nagyobbak akaratának, nem akart már másoktól függeni.

Hirtelen tudta merre is kellene mennie, talán holnapra már a nyomában lesznek a rendőrök, de addigra már árkon, bokron túl lesz, mélyet lélegzett és futásnak eredt előre, az állomás fele. Nem igen látta, merre is szalad, csak akkor ismerte fel, hová is megy, amikor megpillantotta az állomás sötét sziluettjét. Átbújt a kerítés alatt, ami egy kicsit megszaggatta amúgy is szakadt kabátját, és körülnézett. Az állomás peronján nem álldogált senki, csupán egy csöves aludt az egyik padon, valahol halkan csörgött a telefon. Elnézett a sínek mentén egy ideig, majd felmászott a peronra. A csöves halkan szundított, szatyrát mellére szorítva aludta a nincstelenek álmát.

Kiköpött a földre, és beszaladt a jegypénztárhoz. Az üveg be volt zárva, egy kis papír tudatta az emberekkel, hogy a reggel 5 órás vonat kicsit késni fog. Egy-két kocsi volt még az állomáson, meg egy csomó teherkocsi, egy pár sötét alak épp rakodott, hatalmas ládák kerültek be a vagonokba az éj leple alatt. Ha most odaszaladt volna, akkor biztos meglátják, inkább kivárta a berakodást, ezek a vonatok ugyanis jóval hamarabb el fognak indulni, mint az 5 órás. Valahogy fel kell jutnia egyre, muszáj lesz innen eltűnnie, mindenképp!
Éles síp hallatszott az éjszakába, és megkezdődtek a kocsik rakodásának utolsó menetére. ”Ez az” – gondolta, és megpróbált besurranni egy kisebb konténer mögé. Egy rövid, zsíros hajú 40-es korú keménykötésű férfi irányított egy kis rakodógépet a 66-os számú vagonba, szájában cigaretta. Megtolt egy kis kart, mire a gép, erős, vaskarjai meglódultak egy láda felé, majd eltolt jobbra is egy kart, és megnyomott egy gombot. A vaskarok nagy csikorgás közepette lejjebb ereszkedtek és átfogták a ládát. Valahol az állomáson még mindig csörgött az istenverte telefon, de a munkások nem zavartatták magukat. A férfi a 66-os vagonnál, már emelte is be a vagon sötét zugaiba a ládát, majd kiugrott a kis rakodóból. Cigarettáját eldobta, és rátaposott:
- Johnny! – kiáltott át a vagon túloldalára. – Kész vagyok! Bezárom!
- Rendben! – ordította vissza egy feltehetőleg ilyen külsejű fickó, majd mindenhonnan zsírozatlan vasajtók csukódásának hangja hallatszott, elnyomva a telefoncsörgés zaját. Josh áldott volt minden másodpercért, amikor nem kellett hallania azt a szájbabaszott telefont!

A férfi is odaugrott a kocsi oldalánál kitüremkedő fogantyúhoz, és egy erős rántással behúzta, majd körülnézett:
- Az Isten verje meg! – ordította, nyilván keresett valami, majd nem találta. – Hol van az a kurva lakat?
- Megint elhagytad? – hallatszott az előbbi hang a vonat másik oldaláról. – Gyere ide, adok egyet!
„Ez az!” – ujjongott magában a fiú, pont ez kellett neki. Egy ilyen hatalmas balfék. Ott volt előtte a lakat, csak ki nem szúrja a szemét! Gyorsan kibújt a konténer mögött, és elhaladt a zümmögő rakodókocsi mellett. Megfogta a fogót, és erősen elrántotta, de az nem mozdult! „Igaz, hogy ezek a bengák erősek, meg minden, de kibaszott hülyék!” – gondolta halkan nevetve, és újra nekifeszült az ajtónak. Az csak egy kicsit engedett, nem szabad ezt a lehetőséget kihagyni, ilyen nem lesz több. A férfi elkezdte megkerülni visszafelé a vonatot. Josh rántott egyett az ajtón, és az azzal az idegesítő nyikorgó hanggal elhúzódott. „Bassza meg!” – káromkodott magában a fiú, és gyorsan beugrott a sötét vagonba. Bent veszettül nagy fa szag terjengett a levegőben, ha ugyan volt benn valami levegő. Gyorsan tapogatózva átmászott egy-két ládán, majd bemászott egy hatalmas láda mellet, egy kis lapos láda mellé, a férfi, futásnak eredt, amint meghallotta a csikorgó hangot. De nem látott senkit, csak azt a kibaszott ajtót félig nyitva!

Bedugta a fejét a vagonba, de nem látott mást, csak sötétséget, lehet, hogy csak a szél nyitotta ki?
- Azonnal gyere ki akárki vagy, vagy különben ellátom a bajodat! – fenyegetőzött mérgesen, majd bemászott a kocsiba. Szegény srác nagyon tartott attól a résztől, amikor elhaladt felette a férfi, hatalmas munkásbakancsa centikre ment el a feje mellett! – A kurva életbe! Csak tapossam ki a belét annak a kis féregnek! – Morogta, és visszament az ajtóhoz, hangos puffanással leugrott, és behúzta az ajtót.

Dermesztő sötét borult a fiúra, olyan sötét, mint amikor este, otthon az ágyában édes álmai kínozzák! Miért nem lehet, minden olyan, mint ezekben az álmokban? Merül fel benne mindig ez a kérdés, de amikor apja reggel megint jól megveri, el is felejti az egészet. Teljesen felesleges a felháborodás a szülők ellen, teljesen felesleges, úgyis az van, amit ők mondanak! De amikor este hazafelé menet eszébe jutnak azok a gyönyörű álmok… akkor igazán boldog! „Hisz, amikor álmodunk, akkor az csak a mi világunk, senki másé!”
Elővett egy öngyújtót, és felkattintotta: A vagonban számtalan különböző méretű láda volt, némelyiken, vastagon ült a por. „Az meg hogy a túróba?” – kérdezte magától, hisz ugyebár csak most pakolták be őket nem? Igen, ilyenkor felmerülnek az emberben furcsa, teljesen szánalmas, unalmas, senkit nem érdeklő kérdések, de amikor valami fontosról kéne gondolkozni… Há, akkor azonban már nem vagyunk olyan kreatívak. Szörnyű volt neki az-az öt perc, ott a sötétben, poros ládák, sötétség, öngyújtó gyenge, halovány, pislákoló fénye. Ilyenkor legszívesebben beleordítanánk a sötétbe: „Én is itt vagyok!” csakhogy hiába ordítanánk. Hisz senki sem hallja.

Kinyitotta a szemét, és dermesztő látvány tárult a szeme elé. Felugrott a már robogó vagonban, és elhátrált a tetemtől. Vagyis csak el akart hátrálni, el is hátrált, egészen a következő ládáig, de annak tömör felülete nem igen akarta tovább engedni. Halkan felkiáltott, amint rémült tekintetét végighúzta a kék gyermekarcon. Halott volt, ki tudja mi óta, szemei nyitva voltak, de már nem láttak semmit. Élettelen teste félig kilógott egy kiborult ládából, amiben számtalan apró fapor volt. „Forgács” – ötlött belé a felismerés, apja kis kert mögötti fészerére gondolva. Mindig van egy kis forgács a munkásruháján, mikor kijön a kis bódéból.
Nem! Nem akarta tudni hogyan is került ide ez a holttest, valószínűleg, valami embercsempész társaságba botlott, nem! Nem akart ezzel foglalkozni. Azonnal ki kell innen menni! Féloldalazva megkerülte a tetemet, és a tolóajtóhoz lépett. A vonat robogott, azt se tudta felkelt-e már a nap, vagy újra leszállt az éjszaka. Őrjítő szag lett a vagonban, a hulla oszlott, már nem nyomta el a szagát a tömény fa szaga. Csak az oszlás, csípős, édeskés szaga terjengett a levegőben, neki meg hányingere támadt. Nem tudta visszatartani, lehányt egy kisebb ládát, kis zöld darabkákkal borítva be mindent az ajtó közelében. Nyögdécselve a kíntól, a szagtól, a látványtól megpróbált a legtávolabbi pontba kerülni a tetemtől.

Mikor már nem igen látta az oszlott, kis kezeket, kicsit megnyugodott, már ezerszer elátkozta a napot, amikor beszállt ebbe az istenverte kocsiba. Később jött rá, hogy nincs semmilyen szellőző nyílás. Ezek nem olyan vagonok voltak, mint azok a régi 2. Világháborús kocsik, azokban embereket szállítottak a koncentrációs táborokban, ott volt némi levegő. Itt egy csepp sem. Fájt a feje, igaz ő csak egyedül volt, egy hullával, azok meg alig fértek be… de legalább tudták, hogy nem fulladnak meg előbb-utóbb. Úgy indult, hogy el kell innen tűnnie, ebből a kurva városból, de amilyen gyorsan csak tud. Még most se akart visszamenni, nem számít, mi történik, a kocsit ki fogják nyitni, már csak idő kérdése, és szabad lesz. Elmegy egy kikötőbe, és elhajózik Európába. Ez nem neki való, ez a világ nem az övé. A sok Burger King, a sok mosoda, bandaháborúk Brooklyn-ban, nem megy ez neki, ő nem tud itt élni. Apja mellett eddig az élet egy kínszenvedés volt, minden áldott reggel, amikor felkelt attól kellett rettegnie, mikor jön utána a WC-be és erőszakolja meg. Igaz, ez egyszer sem történt meg, de többször figyelmeztette, hogy az lesz a vége, a számtalan rosszaságnak. Egyik éjjel nem hajtotta le maga után a WC deszkát, és apja ment be utána a mellékhelységre. Dühtől vöröslő arccal rontott be a szobájába, ahol épp a leckét írt , és végigverte a lakáson át. Csupán azért, mert előző éjszaka hajnali 3-om ig. nyírta a füvet. És másnapi órákon is figyelnie kellett, mert apja minden szünetben belátogatott a terembe, megkérdezni a tanárától, hogy rendesen dolgozott-e a fia. És mikor nem dolgozott rendesen, akkor fel kellett pucolnia a konyhát amit az részegen telehányt.

Utálta az egészet. Anyu. Ha itt lennél, mennyire más lenne. Kívánkozott minden este anyja után. Már nagyon rég meghalt, rákban. Apja azért is őt hibáztatta, ha ő nem olyan amilyen, akkor Kate, még mindig élne. És hiába mondogatta apjának, hogy nem, nem az ő hibája, a rák az ilyen, belehalnak az emberek, annál nagyobb pofonokat kapott.

A vonat kegyetlenül lassú tempóban robogott, kerekei suttogó kattogását hallotta, majd néha egy-egy elváltozást, amikor valami útjába kerülő tárgyat tört szét. Jó hogy elment otthonról, már előbb is meg kellett volna tennie.

*

Alfred Keith nem sokkal hajnali 1 után érkezett Eldred-hez. Józan volt, az isten áldja meg, és harcra kész.
Bedörömbölt az ajtón, szapora légzése elárulta, hogy sokat futott. Odabent az előszobában égett a villany, bár semmi hang nem hallatszott bentről. Mikor erősebben kezdett dobolni a fán, valaki előcsoszogott, papucsban volt, és mérges volt.
- Mi az istenverte bajod van? – förmedt rá a Alfred-re, aki igazán kis sunyi ember volt, magas homloka alatt kis, szűk szemek, hosszú karvaj orr, éles kis száj. Undorodott tőle.
- A fiad. – csak ennyit tudott kinyögni, és elájult a küszöbön.
- Az isten verjen meg, te! – ordított rá Eldred, és nyakánál fogva berángatta a lakásba. Szegényes berendezése volt az előszobának: Egy kis tűzhely hevert az egyik sarokban, a másikban meg egy kis asztal függönyök az ablakon, hogy ne lássa senki, ha megveri a fiát, és egy rongyos szőnyeg. Nyilván ez volt a konyha. Ledobta a nyegle kis férfit egy székre, és döngő léptekkel az ajtóhoz lépet, kinézett rajta, neme hallgatózott valaki.

Az utca kihalt volt, csupán a szél fütyült, egy-két szemét darabkát sodort a szél, egyébként semmi nem mozdult. Nem akarta, ha valaki hallaná ezek után, mit beszél vele. Becsukta az ajtót, és bement a szobába, kis idő után visszajött, egy üveg konyakkal. A kis férfi arca az asztalon hevert, mintha már nem is élne, de ha jobban szemügyre vette az ember, lehetett látni mellkasának lüktetését. Eldred tudta, ennek az alaknak nagyon sunyi képe van, nyelvét meg vagy pénzel, vagy alkohollal lehetett megoldani, így hát lecsavarta az üveg kupakját, és erősen megpofozta.
- Hé! – kiáltotta egyből, és szeme még kisebb résre húzódott, mint amilyen egyébként is. Egész éber volt ahhoz képest, hogy az előbb még ájultan heverészett itt a konyhaasztalon.
- Beszélj, és igyál. Mondj el mindent! – utasította Eldred és nekilökte a konyakos üveget. „Ha az-az istenverte kölyök, megint valami faszságot tesz én isten biz, megfojtom.” – mondogatta magában, és elképedt arccal nézte, ahogy a kis patkány egy húzásra leönti a torkán a fél üveg piát. Türelmesen végignézte amint az egész üveg konyak, eltűnik az ember torkában, aztán kikapta a kezéből az üveget, és a szoba másik végébe dobta.
- Most már igazán mond el mi történt, mert kicsinállak! – ordította a képébe és az dadogva az idegességtől nekikezdett:
- Úgy volt, hogy szokás sze-szerint elmentem a moziba az esti filmre. É-és mikor kijöttem megálltam, a parkkal szembeni kis söröző mellett inni va-valamit. Mikor aztán láttam éjfél körül az utcán kóborolni… - Eldred arca kicsit megrándult, mintha valami megcsípte volna. -… te-tehát, követtem. Kíváncsi voltam haza megy-e. És igazam volt! – harsogta, mintha akkor nagy dilemma lett volna neki eldönteni, hogy kiraboljon-e egy gyereket. Igen, ki akarta rabolni, talán ki is nyírta volna, ha az a hülye nem kanyarodik le balra a keresztösvénynél. De az lekanyarodott, így már nem igen érdekelte, hisz a pályaudvarról ki van tiltva, oda nem igen mehet többet, valami nagyokos kitiltotta onnan, még amikor ott koldult. Ugyanis Alfred hajléktalan volt.
- Tehát, - most már bátrabban beszélt, eltűnt a remegés a hangjából. -, amikor elindult a pályaudvar fele, nem igen akaródzott utána mennem. De akkor megláttam rajta Josh kabátját, és tudtam, hogy követnem kell, hiába a kitiltás. Bizony ám! Követtem. Egészen a pályaudvarig, ott a kerítésnél megállt, mintha nagyon gondolkozna, én meg ki tudja milyen ötletet vettem a fejembe. Hú-hú, igazi kis kém voltam. A padokon feküdtem mindig, amikor ott aludtam, és úgy gondoltam, hátha onnan jobban látnám, mikor hátat fordít. Lefeküdtem hát arra a padra és vártam. Kis idő múlva felbukkant a peron mellett, és fel is jött. Én szerintem, én szerintem el akart otthonról szökni… - nem is látta, olyan gyorsan akkora pofont kapott, hogy elborult a székével együtt, és beverte a fejét a vékonyka kis szőnyegbe. Annyi ideje maradt, hogy felkiáltson, Eldred máris rajta térdelt. Arca kékes vöröses színben játszódott, szemével akár ölni is tudott volna. De nem tette, először is szükség volt az információra:

- Mi történt aztán? – kérdezte szokatlanul nyugodt hangon. Mikor Alfred csak nyöszörgött, megrázta, de olyan erősen, hogy apró pénz hullott ki a csöves zsebéből. Egy csepp sajnálat sem volt benne ez az ember láttán, inkább ki akarta nyírni. Idegesítette, az a tény, hogy most ő tudja hol is van a fia. Ez elképzelhetetlenül idegesítette.
- Azt láttam, hogy beszökik egy vagonba… - nyöszörgött a patkány. – Kérlek, ne bánts! Csak azt láttam, és tudtam egyből, ám, hogy szólni kell neked, mert az a 66-os vagon volt…
Átrepült a szobába, nekiesett egy szekrénynek, és pillanatnyi elmezavar után észrevette, hogy legalább 6 métert repült át a konyhától, a szoba másik végébe. Eldred tudta, hogy milyen veszélyben van. De azt is tudta, hogyan is oldhatná meg a problémát, először is végeznie kell mindenkivel, aki tudta hol volt ma este a fia. Az egyik Alfred Keith volt, és túl sokat tudott. Kis rugós kés pattant a kezében, kedvenc kése, egy csövestől vette el még 4 éve. „Milyen dráma.” – gondolta. „Elvettem tőle, majd megölöm vele” – gonosz mosoly terült szét az arcán, mert látta áldozata szemében a félelmet. Próbált elmászni, de Eldred gyorsabb volt, és könyörtelenebb. Egyszer szúrta meg. A szívénél.

Gyorsan felkapta és kivitte a hátsó udvarba, nehogy már összevérezze a lakását, és átdobta a kerítésen. Egy kicsit nézte, ahogy a büdös kis göncei átáznak a vértől, ami (itt elmosolyodott) pont telibe találta a szívét. Nagyon jó szúrás volt, kibaszott jó!
Gyorsan visszament a lakásba, lekapcsolt minden villanyt, majd kabátot, bakancsot húzott, és kiment a kocsihoz.
Lassú kis Ford volt, valamikor még régen szép autó lehetett, de ma már ennek nyoma sem volt. A festék mindenhonnan lepattogzott, olyan volt, mint a kolera „autó kolera” jutott sokszor eszébe, és olyankor felnevetett, nagyon jó humoristának tartotta magát. Pedig egy seggfej volt. A kocsi lápmái nagyrészt be voltak törve, némelyik csak-csak világított néha, amikor isten úgy akarta, karosszériája néhol szakadt, néhol ketchup foltos volt. De ahogy apja szokta mindig mondogatni: „Öreg autó, nem vén autó”
Előhalászta zsebéből a slusszkulcsot, és kinyitotta a kocsi, nyikorgó, rozsdás ajtaját, és beült a kormány mögé. Az ülés enyhe kis koszos port köhögött, régi, foszlott bőr volt, már senkinek nem kellett volna, még fele áráért sem. Beindította a motort, lustán felkrákogott, majd egész jól pörgött üresben a motor. Kifarolt az utcára, és megkerülte a koszos kis tömböt, majd betolatott a hátsó kertbe. Már régen nem ápolták a füvet, pedig mikor még élt Marie gyönyörű volt, sok szomszéd is sokszor megcsodálta. Ma már nem volt ilyen szép, a fűnek nyoma sem volt, csupán valami kiszáradt gaz nőtt ott. A kocsi kerekei kicsit belesüppedtek a sárba, ami bőven akadt a kertben, Eldred meg kiszállt bakancsa bírta a strapát. Odatrappolt a halott csöveshez, és karjánál odarángatta a kocsihoz, kinyitotta a csomagtartót, majd könnyedén felemelte a férfit, és belegyömöszölte. Kár ezért a kis senkiért bemocskolni a csomagtartót, nem éri meg. De muszáj volt valahogy eltűntetnie a hullát, bárki megláthatta volna, ha csak kézben viszi le a folyópartra. A kocsi, sokkal biztonságosabb volt, senkinek semmi köze ahhoz, hogy miket visz a folyóparta éjnek évadján. Senkinek.

Bezárta a csomagtartót, és előretrappolt, bakancsa cuppogott a sárban. Kicsit lerázta mielőtt beült volna a volán mögé, majd bekapcsolta a rádiót, jó hangosan, hogy ne kelljen hallania a hátul levő hulla zaját. Ugyanis nem volt lerögzítve, és a feje minduntalan bele-bele csapódott a kaszni hátsó falába. Kis koppanások jelezték mikor üti be a fejét a vas borításba, orra már 3-om helyen is eltört, de már nem igen számított neki. Halott volt, már kerek 4 perce. Egy ideig göröngyös földúton haladtak, az agyát kirázta az embernek ilyenkor, Eldred utálta ezt az utat. Nagyokat káromkodott, mikor egy-egy nagyobb huppanással fogott földet a kocsi. 5 perc múlva letért balra, az erdő felé, itt már tűrhetőbbek voltak az útviszonyok. Begyorsított, mikor elérte az erdei utat. Itt már bőven mehetett 40 mérfölddel is, nem kellett tartania attól, hogy kiszakad valamelyik kereke. Nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy egy hulla van a kocsija hátuljában, ami néha fura koppanó hangokat hallat, mikor nekiütődik a feje a vasnak. Egy kicsit még mérges is lett, hogy miatta, van ez az egész. Ha az-az idióta kis görény nem megy el a pályaudvarra, akkor nem kellett volna megölnie ezt a patkányt, és most nem autózna itt kinn az erdőben ilyen későn. De most már mindegy, mert itt van kinn egy nagyrakás szarral a csomagtartóban, amit minél hamarabb el kell távolítania. Legurult egy kis dombról, lent a völgyben már csillogott, az esti csillagok gyenge fényétől a kis tó, ó, mennyit horgászott itt kinn, mikor még Marie élt, mennyi órát töltött itt, a fiával…
„Azzal a semmirekellő gyenge barommal.” Javította ki magát, és veszettül röhögött, míg leparkolt egy halászház mellett. Mit fog kapni, ha megtalálja, mit fog kapni! Nem állította le a motort, hanem gyorsan kiszállt, a rádió hangja édes nedűként csorgott be a fülén, jobban érezte magát, ha hallja, ahogy Madonna vinnyog egy kicsit. A föld fagyos volt, és még épp, amerre ő járt, a fű nem nőtt kit többé. Gonosz volt. Ezt tudta jól magáról, már régóta. A piára fogta, meg Joshra. Ha ők nem léteznek, akkor ő és Marie, még mindig boldog házasságban élnek.

Kiköpött a tóra, és a csomagtartóhoz lépett. Már érzete a szagát, annak a kis vinnyogó patkánynak a döglődő hullájának szagát, akinek volt képe bejönni a lakásába, és teleköpni a mocskos vérével a konyhát!
Undorodva kiemelte a tetemet és belehajította a vízbe. Nagyot csobbant a hideg tóban, majd lassan elmerült az állóvíz fenekére, az alvó halak közé. Ők aludtak. Ő halott.
Most már nem fogják egy könnyen megtalálni, egy ideig rejtve marad a kíváncsi tekintetek elől. Egy ideig. Elnézte a vizet egy darabig, ahogy a hulla lesüllyedt a tó fenekére, rádöbbent, mekkora veszély fenyegette volna, ha nem szabadul meg a hullától, a rendőrök nem szoktak foglalkozni a hajléktalanokkal, csak miután meghaltak. Leköpik a testüket, mély megvetés tombol a tekintetükben, és belerúgnak, majd jön a halottas kocsi és…
Hátat fordított a tónak, és lecsukta a csomagtartót. „A kurva anyád!” Mérgelődött, mert ahogy lecsapta a fedőt, megcsapta a bent levő édeskés szag. „Ez legalább két hét mire kijön a kocsiból!” Dohogott, és miközben Madonna végre befejezte a nyávogást, beszállt a kocsiba és becsapta az ajtót.

Egy gonddal kevesebb most már. Érezte, hogy egy kicsit megkönnyebbül. Hatalmas szikla szakadt le a szívéről, már csak egy gondja volt. Meg kellett állítania a vonatot, és ki kell ráncigálnia a fiát. „Nem a fiam.” Ötlött belé a gondolat. Egy fiú, nem hozná ilyen slamasztikába az apját, körültekintőbben is viselkedhetne, ha arról van szó, hogy meg kell őrizni apa becsületét. De nem! Az a rohadék! Most is ott ül abban a vagonban, és röhög a markában, hogy majd lebuktatja apu, kis illegális üzletét. „Nem! Az nem történhet meg! Az nem!” Kész volt bármit megtenni az érdekében, hogy ne derüljön ki mi is van abban a kocsiban, mert ha kiderül…
Beletaposott a gázba, miközben valami nyálgép egy másik száma kezdett.

*