Egy kéményseprő diszharmóniája

Gyűlölöm a nappalt, ezt a hosszan elnyúló fényes testet, a nap fekélyével arcán. Most is hallom a hangot, de halk és erőtlen, s csak a kimerültség kínja hasogat. Ilyenkor el kell bújnom: fák, bokrok alá, pincékbe, temetők sírkövei alá. Régebben kripták hűse nyújtott enyhülést, de manapság be kell érnem ülepítőkkel, kiszáradt kutakkal és borospincékkel. De ezek is fogyóban vannak: a világ kiveti magából mocskos helyeit, vagy fémmel s üveggel béleli ki őket. Megőrülök a gyötrelemtől és a dühtől! Eljön a nap, amikor mindez nem fog számítani. De addig örök az élet a nyomorúságban.
Ám, ha feltűnik az égen a hold… mily megnyugvás! Sápadt arca akár egy gyönyörű nőé. A halott nőé, aki… istenem! Soha nem fakul meg elmémben. Képek a Kerkeh partjáról… a vásznat mosó nő, az alvadt vérrel borított diadém! Úgy él bennem ez az egész, mint egy festő szemében a vászon, kéményseprő fejében a koromsötét… a sötét… és végeredményben: én egy kéményseprő vagyok!
Így igaz. Rendelkezem bizonyos devianciákkal, ám alapvetően csak a munkámat végzem. Mégpedig egy kis Somogy megyei falucskában, Kocsolán. Nem ott lakom, nem. Csak bejárok. Én egy olyan helyen lakom, ahol nyugalom van és béke. Búzavirágok és megsavanyodott lapályok.

Magyarországon, akárcsak az amerikai vadonban, vannak úgynevezett „Ghost-City”-k, elhagyott települések, amiket már nem laknak emberek - legfeljebb néhány patkány, róka vagy vaddisznó. Ezeket a helyeket még a csavargók is elkerülik, hiszen itt nem lelhetnek sem élelemre, sem fűtött helyekre. Amerikában a Ghost Cityk akkor alakultak ki, amikor egy-egy vidéken kitört az aranyláz, és gombamód elszaporodtak a városok, amelyek azután épp olyan gyorsan ki is haltak – az aranyásók elköltöztek a családjukkal együtt, ha elfogyott a nemesfém. A régészek paradicsomai ezek a városok. A magyar szellemfalvak úgy keletkeztek, hogy a népesség elöregszik, és a fiatalok elhagyják a kis településeket, és városokba költöznek. Aztán az aprócska falvakból kihalnak az idősebbek is, és végül elnéptelenedik a helység. Képzeljünk el egy képet: idős asszony, amint kézikocsiján, könnyekkel az arcán vonszolja ki magát egy ilyen faluból, és a határban visszatekint: ősei földjét hagyja el, emlékeit és egész életét.

BAZ megye északi részén és Somogyban különösen sok ilyen apró kis szellemfalu található: ezek egy részét a kormány néhány éve árulni is kezdte, az egész területet cakumpakk 1 ft-ért kínálva eladásra. Egy része el is kelt, de egyes területeket még így sem volt érdemes megvásárolni: így járt ***** is, amely Szolnok megye legkietlenebb részén, a tolnai határ közelében bújt meg a József-hegy takarásában. Innen 1996-ban távoztak az utolsó öregek. Rokonaiknak azt mondták, soha többet nem akarnak visszatérni oda.
- Furcsa dolgok vannak a földben – rendszerint csak ennyit mondtak.
Gyermekeik, unokáik, akik már maguk is alig emlékeztek a falucskára, ahol felnőttek, bólogattak, és úgy gondolták, az öregek meggárgyultak vénségükre. Nem tudhatták, hogy sok igazság volt abban, amit mondtak.
Valami valóban van *****ban. És nem csak a földben. Én már tudom.


Ami polgári életemet illeti, szánok rá némi időt, hogy ecseteljem: munkámból élek, ez kéményseprést jelent. Kocsondon, ami *****-tól tíz kilométerre van, még szükség van e szép és nemes foglalatosságra. Ha bevezetik a gázt, gondban leszek. Akkor irány Ulánbátor. Hosszú, hosszú ideje költözködöm már egyik helyről a másikra, igazán nem gond számomra.
De azért szeretek itt élni. Somogy fölött mintha sohasem akarna véget érni az ég… szeretem a pusztaságot, a zakatoló BZMOT-ok távoli hangját és az itteni nőket… de erről majd később.
Nézzük csak: havi 56000 ezer forintot keresek. Ez nem sok, ám élelemre nem nagyon kell költenem (táplálékomat lehetetlen beszerezni az aprófalvak üzleteiben, egy Honi vagy Coop vagy CBA szerű helyen), mint ahogyan másra sem. Talán a zacskós leves az, amit különösképp előszeretettel fogyasztok, alkonyatkor és pirkadatkor. Számomra hagymás vérrel és lecsóval az igazi, s bár a hagymára a magamfajta általában allergiás, én befalom, és jót böfögök utána. Talán a vér az, ami semlegesíti a mérgező hatását, nem tudom.
Tehát, az életem elég egyhangú. Szar dolog nappal dolgoznom, de korántsem annyira, mint gondolnák. Mindent meg lehet szokni, ezzel még egy magamfajta is hamar tisztába jön.

De elkalandoztam: *****-ról kell beszélnem kicsinyég. Egy nagy romhalmaz az egész. Omladozó parasztházak, mindent felver a gyom, és egy régi szemétdomb rohad a határban. Szeretem azt a helyet: mindig találok arrafelé valami érdekeset. Én nagyjából kipofoztam a házat, amiben lakom, főleg az alvóhelyem. Kibéleltem filccel és gyolccsal, hogy kényelmes legyen feküdni benne.
Szeretek a teraszon üldögélni, amikor lemegy a nap. Figyelem a távoli horizontot, melyen mintha mindig vihar készülődne. Az én szememben többnyire vörös a világ, s csak az ég ragyog a bíbor mély, idegenszerű színeiben. A kormot csak akkor törlöm le magamról, amikor megjön valamelyik szeretőm. Csak akkor jönnek, ha kitör az égzengés. Csak olyankor közösülök, partnereim legnagyobb megelégedésére.

Kedvenc szeretőmet úgy hívták: Irma. Harmincöt éves volt, özvegy, és iszonyú szexigénnyel bírt. Amikor fél éve először megláttam, tudtam, hogy ő lesz az, akire szükségem van életerőm fellendítéséhez. A kocsondi méterestől jött kifele, és szeme úgy ragyogott, mint a hajnalcsillag. Mozgatta a fenekét, és láttam a járásán, hogy faszra van szüksége. Igen! Sok éve élek már ezen a sárgolyón, és millió lányt, s asszonyt láttam jönni és menni, felnőni és meghalni, de alapvetően az a helyzet, hogy egy szűz lány más, mint egy érett nő. De mennyire! A mozgásukon látszik. A lányok izgágán pipiskednek, a nők pedig… szóval… ÚSZNAK. Úgy egy kicsi risza, kicsi pucsi…. Cserbenhagytak a szavak! A lényeg, hogy amikor egy nő kiéhezett a szerelmi lázra, akkor azt a nőt én észreveszem, megszerzem, és feldolgozom.

, Azon a napon este már nálam volt Irma. Jó alakja volt, bár a melle kicsit megereszkedett már. Nem volt neki gond a szopás. Számomra nincs izgatóbb, mint egy özvegyasszonyt szopatni, megdugni. Végül is, valaha férje volt, az szoktatta rá a farokra, azután eltávozott az öröklétbe, kefélni az angyalokkal. Angyalok persze nincsenek: mint annyi mindent, tudom ezt is.
Irma pucéran térdelt előttem, és olyan mohón nyelte be a farkam, hogy azt hittem mentem megfullad. Közben a saját punciját ujjazta. Folyt a nyála, és nyögött mint egy állat. A melle, amely korábban ráncosnak tűnt, most sima lett, a mellbimbók pedig keményen ágaskodtak. Tudják, ha egy nő igazán beindul, lehetetlen leállítani. Vonaglik, liheg, és folyton a farkad után nyúlkál. Ez mindig BEDÜHÍT, és elharapom a nyelvem, és saját vérem íze képes csak megadni a lökést, hogy folytassam… mert a nő addigra már csupa lucsok, és tátog a puncija, és be kell tömni, különben nem lehet feldolgozni. Irma ez esetben szélsőségesen bekattant, de nem csak a vágytól: odakinn kezdett sötétedni, és villámok hasították a szénfekete eget. A vihar ereje belénk költözött, szememben pedig felvillantak a reflektorok.
- Mire vágysz? – kérdeztem Irmától, és hajába markoltam. Bután nézett, ajka fénylett a nyáltól, a faszom a nyakát csiklandozta.
- Kúrj meg – mondta.
- Miért?
- Mert viszket.
- Miért viszket?
- Mert ezer éve nem basztak meg - sikoltotta a nő, és hátraborult, és szétdobta a lábait. Láttam, milyen duzzadt a pinája, két méterről is éreztem perzselő hevét, a fák hajladoztak és a villám üvöltött, és ózonszag terjengett a mocsár felett.
És akkor hátradobtam láthatatlan csuklyám, és fölémagasodtam. Egy kígyót láttam, egy vak tehenet, veszett macskákat sisteregni egy üstben. Láttam a Kerkeh véres vize felett piramist, pestis sivatagát, s papok sirámának morajlását hallgattam évezredek fertőzött pusztáin át.
Remegni kezdtem, kezem ökölbeszorult és hánytam.
- Nyúlj fel!

Irma reszketett, mint a nyárfalevél, de azért engedelmeskedett. Feldugta két ujját, aztán kihúzta és megmutatta. Csillogott a nedvektől. Olyan iszamos volt az a muff, mint az utcák köve eső után.
- Az egészet!
A nő sóhajtott, tágította magát, és feldugta az egész öklét magának. Aztán összerándult, felsikoltott és elélvezett. Az ereszen varjú károgott, és mindent elöntött a létezés szinte hallható diszharmóniája.
- Most megkapod… gyere… - Letérdeltem, és amikor meglátta hatalmas falloszom, sírni kezdett. De azért megmarkolta, és odahúzta szeméremajkaihoz.
- Dugd be… dugd be… - a teste elfolyt és átalakult. Nem láttam már, mi is az. A hold csámcsogni kezdett.
- Áhhh – Mozgatni kezdtem a fenekem. Irma harapott apró zápfogaival. Kitapogattam fülén a pamacsokat. Ferde szemei sárgák voltak, mint a húgy.
- Lépj át velem – ennyit mondtam, erre emlékszem. Meg a feldolgozásra. A feldolgozó tevékenységre.

Éjféltájt meztelenül térdepeltem ***** elhagyott temetőjében, pislákoló mécses mellett, és szórtam szerte a gőzölgő húst. Hívtam a vadkanokat és a rétek összes állatait. A csillaggyarmatok szörnyei távolmaradtak. Erekcióm szűnni nem akaró gyötrelmét még elviseltem, de… a feldolgozás… a feldolgozási folyamat…
És most csak a szemek néznek rám az üvegből… a vére ellep, nyargalász bennem, feltölt, és megment. Új élet kezdődik. A csiklója is megvan. Levest főzök, és a aludni térek… kéményekről, sötét kürtőkről álmodok, és meglebbenő palástomról a szélesvásznú éjszakában.