Történetek

„Voltam néha bajban volt úgy, hogy én akartam és volt úgy, hogy más akarta, hogy én akarjam úgy…”
Ezt a számot énekeltük miközben gyalogoltunk be az erdőbe. A haverokkal úgy döntöttünk bemegyünk és szórakázunk, mint az Ideglelés című filmben. Felszerelésnek vittünk egy kamerát, sátrakat némi kaját, piát dögivel, na és még pár dolgot… Filmet próbáltunk forgatni, hiszen most nyár volt. „Szabadság és Anarchia”! ...

Aztán eljött a nap, ami lelkileg összetört akkor hosszú időre. Egy fennsíkon volt a csata, részletekbe nem bocsátkoznék, lényegtelen ilyen távlatokból... Tisztán emlékszem... szabályszerűen egymásnak rohantunk a napsütötte mezőn és összecsaptunk. Ellenfeleim sorra térdrehullottak és csak küzdöttem "gépiesen". Ekkor megláttam feleségem a csatatéren és felsikoltott a kérdés bennem, hogyan lehet itt...

Soha nem gondoltam volna, hogy ennyi év elteltével újra egy lovarda közelébe megyek, ráadásul a kislányommal. De hiába minden, félelmem miatt, nem akarom, hogy ne élvezhesse a lovaglás csodálatos érzését. Izgulok, csak le ne essen. Mégis szívem minden rettegése elszáll, és melegség tölti el, amikor látom, ahogy boldogan integet a póni hátáról . A tartása, a mosolygása, a lovak szeretete, egykori önmagamra emlékeztet, és újra érzem azt vágyat, mint egykor. Mintha minden emlék eltűnt volna...

Mennyire izgatott volt! Szinte félt, hogy felfedezik féltékenyen őrzött titkos búvóhelyét. Néha különös hangokat hallott az üreg éjfekete mélyéről, ahogy ott kuporgott a fény és sötétség határán. Talán patkányok voltak, ő a halott nővérek nyughatatlan szellemeinek tartotta őket, és jól nevelt lányhoz illően mindig megköszönte, hogy nem bántották őt...

Eljött egy új nap, a lány odaért a padhoz, de nem volt ott senki így leült, és várt. Az eső aznap is esett, de most sokkal viharosabban. Bea –mert így hívták- fázott, de úgy gondolta megéri elázni, ha láthatja Őt. De a fiú csaknem jött. Pedig a közelben volt. Beától nem messze, úgy tíz méterre állt. Túl bátortalan volt talán? Bár szívesen beszélt volna a lánnyal, de még nem tudott volna mit mondani. „Majd legközelebb!” gondolta...

És Roger, 25 év után, végre mindent megértett. És mindenre emlékezett. Fehéren izzó pengeként hasított agyába a felismerés: valamiben, annyi évvel ezelőtt, végzetesen tévedett. Most, olyan hosszú idő óta először, a szíve mondta ki az igazságot: megbocsájthatatlan bűnt követett el, elárulta nemzedékét, és végül olyanná lett, akihez hasonlókat fiatalkori önmaga mindig is gyűlölt. Nem volt más választásom – suttogta halkan a tudatában megszólaló, könyörtelen hangnak. – A fenébe is, nem tehettem...

- Na mutassad a kezedet!
Az idős cigányasszony megszemlélte a két kis vörös kezet, ha ökölbe szorítja őket igazán olyan, mint két rózsabimbó.
- Takarodjá1, mossad meg a kezed!
- Hol édesanyám?
- Hol, hol? - forgatta a szemét - Hát künn, ottvan a szép tiszta hó!
A kicsi nem mert ellenkezni, mert olyat neki nem szabadott...

A miértre ugyanis nincs válasz. Nincs kezdet és vég, nincs ok és cél, csak a létezés. Vajon miért lenne olyan az idő, amilyennek gondoljuk? Azt gondoljuk, előre halad, de mi van, ha visszafelé, sőt, lehet, hogy egyáltalán nem halad semerre. Mire támaszkodik időtudatunk? Az emlékre, amely a múltunk és a képzeletre, ami a jövőnk. És mi van, ha az emlék a jövő és a képzelet a múlt? Mi van, ha a jövő már megtörtént és a múlt még nem? ...

Az utcák kihaltak Ő újra felbukkan, és te bármit megtennél érte . A halandó életed, amit ő oly nagyra becsül neked értéktelenné válik. Úgy gondolod a halál nem a legvégső rossz, hanem valami új kezdete. Tested mozog, de lelked elvesztetted már. Te is ugyanolyan kárhozott lettél akár csak ő. Te miatta változtál át, ő miattad...

Fáradt vagy már… Már nem tudsz mihez kezdeni. Gyűlölöd, ami történik Veled. Nem bírod tovább, érzed, hogy belül Benned, ordít a fájdalom, ami egy könnycseppet szül szemedre, majd abból az egyből egész folyó lesz, ami csak folyik, és úgy érzed, sosem apad el, csak gyűlik bele a hatalmas tengerbe, eddigi életed könnyeinek tengerébe, ami már egy egész világot elmoshatna, a Te világodat, az álmaidat, a reményt, a boldogságot...