A vízöntő gyermekei

Roger Lemons sikeres ember volt. Élete szerencsésen alakult, és boldognak mondhatta magát. Ingatlanügynökként rövid idő alatt kisebb vagyonra tett szert, időben megnősült és gyermekei születtek. Volt egy takaros, kertes háza távol a városközponttól, két éve pedig megvásárolta élete álomautóját, egy vadonatúj Mercedest.

A sikeres emberek azonban könnyen felejtenek – 45 éves korára Roger is elfeledte is elfeledte saját fiatalkorát. De régi mese, hogy a Leopárd nem veszíti el pöttyeit, hanem magán viseli azt egy életen keresztül. És bár Roger esetében ezek a pöttyök igencsak megfakultak, egy nyári délutánon, szobája magányában neki is szembesülnie kellett a múltból előlépett fantommal, tulajdon elveszett fiatalságával.

Roger ezen a napon épp a munkából tért haza. Beállt Mercedesével háza kanyargós kocsifelhajtójára, és leállította a motort. Kiszállt, megkerülte az autót, majd az anyósülésről kiemelt egy nagy halom dossziét. Amivel a csomag meglehetősen nehéz volt, ölébe kapta, és karjával megtámasztotta. A kocsiajtót a sarkával lökte be.
Bizonytalan léptekkel indult el a kikövezett sétányon, mely keresztülszelte a nagy, szépen gondozott és gyönyörű virágokkal beültetett kertet. Felsétált a verandára, és addig ügyeskedett, míg nagy nehezen sikerült kinyitnia a tágas nappaliba vezető ajtót. Ezután felment a felső emeletre vezető lépcsőn, s a dolgozószobájába is sikerült bejutnia. Letette az iratokat az íróasztalára, melyen példás rend és tisztaság uralkodott. Végül lehuppant a forgószékébe, hogy kicsit kifújja magát.

Eddig tehát megvolnánk, gondolta magában. Elővette a golyóstollát, és szórakozottan babrálni kezdte. Úgy tervezte, e délutánon kitakarítja íróasztalának egyik fiókját, hogy helyet csináljon új okmányainak, melyekre feltétlenül szüksége volt munkájához. Eldöntötte azt is, melyik lesz a szerencsés. A hatalmas mahagóni asztal egyik részében csupa olyan dolgot tárolt, amikre már régen nem volt szüksége; kizárólag azért voltak még mindig ott, mert soha nem volt ideje vagy kedve alapos leltározást elvégezni. A hely nem jelentett tehát problémát, mégis volt egy bökkenő. Azon felül, hogy utált takarítani, kissé nyugtalanította, hogy olyasféle holmikat kelljen kidobálnia, amikhez hozzá sem nyúlt már vagy tíz éve. Tán egy kicsit még ideges is lett tőle – tudta persze, hogy ez ostobaság, de nem tehetett ellene semmit.
- A védekezés legjobb módja a támadás – motyogta magában, és felállt a székéből. Nem ér rá sokáig. Még be kell fejeznie egy fontos ingatlanértékelést, és este fontos találkozója lesz a belvárosban. Legcélszerűbb tehát, ha mihamarabb túlesik rajta. Leghatékonyabb, ahogy mostanság mondanák.

Leguggolt, és megpróbálta kihúzni az íróasztal legalsó fiókját. Nem ment. Egy kicsit erősebben próbálta, de az akkor sem engedett. Beragadt. A férfi kezdte elveszíteni a türelmét. Megmarkolta a fiók fogantyúját, és teljes erejéből rántott rajta egyet. Hatalmas reccsenés hallatszott, és a fiók kiszakadt a helyéről. Roger hanyatt esett, magára rántva a temérdek limlomot.
A rohadt életbe – a férfi feltápászkodott, és dühében hatalmasat csapott az íróasztal lapjára. Ez meggondolatlan cselekedet volt: az asztalon álló tintatartó kiömlött, szétfolyt, s átitatta a mellette tornyosuló borítékhalmazt.

Roger ökölbe szorította sajgó kezét, lehunyta a szemét, és elszámolt magában tízig. Tapasztalatból tudta, ez mindig lecsillapítja a benne munkáló feszültséget. Így is történt. Ezután úgy döntött, hagyja a fenébe a kiömlött tintát, figyelmét a szétszóródott tömérdek kacatnak szentelte.
És akkor megpillantott valamit, amitől elszállt a dühe. Egy megfakult, fekete-fehér fénykép volt, amin egy húsz év körüli, meglehetősen züllött külsejű fiatalember vigyorgott a kamera lencséjébe.
Jéé… - Roger szeme tágra nyílt a csodálkozásról. Bár először nem ismerte fel a képen látható arcot, határozottan ismerősnek tűnt… aztán egyszer csak rádöbbent, kit is ábrázol a felvétel: évtizedekkel ezelőtti önmagát.

Óvatosan felemelte a képet, és értetlen tekintettel végigmérte a különös figura ruházatát: szakadt bőrnadrág, a fakó farmermellény alatt meztelen felsőtest, ápolatlan, borostás arc, és seggig érő, csatakos haj. A háttérben egy lerobbant külsejű, pszichedelikus színekkel bemázolt Ford furgon vesztegelt; tetején marihuánás cigarettát szívó, hasonlóan rozzant külsejű hippik ücsörögtek.
Roger hagyta, hogy a fénykép lassan kicsússzon ujjai közül, és visszahulljon a többi limlom közé. Lepillantott rájuk, és elszoruló szívvel egyenként a kezébe vette őket.
Fényképek tucatjai… love and peace jelvények… autogrammok a Jefferson Airplane-től… belépőjegy a Monterey-fesztiválra… a Vietnam ellen buzdító plakátok és röplapok tömkelege… belépőjegy Woodstockba…

Megannyi emlék, a múlt darabkái, melyek manapság már legfeljebb a régiségekkel foglalkozók körében váltanak ki némi csekély érdeklődést. Egy letűnt korszak maradványai, amely hosszú évtizedekkel ezelőtt véget ért, s amelyet már el is felejtett mindenki. A diáklázadások, a hippik békés felvonulásai, egy jobb világért való küzdelem időszaka, melynek hitvallói a béke, a szeretet és a zene erejével akarták elérni céljaikat. Egy generáció, amely tiszta alapokra épített naiv álomvilágot, s amelynek éppen ezért csalódás és kiábrándultság jutott osztályrészül. A Vízöntő korszakának gyermekei, akik virággal a kezükben emelték fel szavukat az esztelen háborúskodás és a túlfejlődött jóléti társadalom ellen.

És Roger, 25 év után, végre mindent megértett. És mindenre emlékezett. Fehéren izzó pengeként hasított agyába a felismerés: valamiben, annyi évvel ezelőtt, végzetesen tévedett. Most, olyan hosszú idő óta először, a szíve mondta ki az igazságot: megbocsájthatatlan bűnt követett el, elárulta nemzedékét, és végül olyanná lett, akihez hasonlókat fiatalkori önmaga mindig is gyűlölt.
Nem volt más választásom – suttogta halkan a tudatában megszólaló, könyörtelen hangnak. – A fenébe is, nem tehettem mást!

Ez igaz. Ő is ott volt az összes, háborúellenes tiltakozáson, ő is azt hirdette Haigh Ashbury-ben, hogy „élj mozgalmasan, szeress forrón, halj meg fiatalon”. Ő sem bízott meg egyetlen harmincon felüliben sem… és tanúja volt a mozgalom elsorvadásának, az álmok lassú szertefoszlásának is. A körülmények idővel megváltoztak, és ő nem tehetett mást, mint alkalmazkodott hozzájuk. De a baj nem is ez. A hibát ott követte el, hogy elfeledte múltját, és soha nem gondolt vissza rá, miközben beleolvadt a társadalom gigantikus, szürke gépezetébe.

Ahogyan peregtek az évek, mindinkább mélyült a szakadék jelen és múlt között, ő attól fogva már tudatosan menekült egy szebbnek vélt jövőbe, ami elfeledtette vele a múlt nagy kiábrándulását és a jelen hétköznapjainak fárasztó monotóniáját. És amint betöltötte harmincadik életévét, s megkezdte menetelését az élet nem túl hosszú, de annál egyhangúbb országútján, az elmúlt régi szép napok emléke egyre kevésbé tűnt valóságosnak. Az idő elszaladt, s a hajdani fiatalság eszméi, reményei illúziókká, megmosolyogtató vágyálmokká váltak.

S most itt ül, tisztes középosztálybeli állampolgárhoz méltó hajlékának fényesre suvickolt padlóján, újra meglelt múltjával eltelten, s siratja önmagát, egy másfajta élet lehetőségét. A kép szánalmas, ugyanakkor szimbolikus jelentőségű. Fekete és fehér, negyed évszázad háborgó tengerével elválasztva egymástól. Áthidalhatatlan szakadékok, meghasonlott élet, a sors fátumaként megtalált múlt irracionalitása.
A váltót átállították, a vonat kisiklott.
Rogerből kitört a zokogás. A felhalmozódott gyötrelem, egy döbbenetes felismerés minden kínja utat nyitott most magának. De hirtelen eszébe villant valami, amivel talán még megmentheti a menthetőt, és lecsillapíthatja lelkiismeretének jajongó hangjait.
Lassan kezébe vette Janis Joplin egyik lemezét, és könnyei prizmáján keresztül elmosódottan felsejlett előtte az énekesnő arca és lángvörös haja, amint a mikrofonba üvölti a szabadság himnuszait, azokat a dalokat, melyeket már soha többé nem énekelhet el.
De vajon ő, Jim Morrison, Jimi Hendrix vagy a többiek helyesen cselekedtek-e? Egyáltalán ők cselekedtek? A hatvanas évek generációjának, akik a zenével a zenében nőttek föl, el kellett volna temetnie magát a haldokló rockkal együtt? Eszébe ötlöttek Pete Townsend szavai: „Remélem meghalok mielőtt megöregszem.” De hát ő is csak megöregedett.

Nem, nyilván nem ez volt a megoldás. De mert hősökre szükség volt, áldozatot kellett hozni. Meg kellett váltani egy nemzedék bűneit, mulasztásait. Ők, akik ezt megtették, hallhatatlanokká váltak, nevük, emlékük nem veszett el az időben, hanem él ma is egy korosztály szívében. Ők voltak azok, akik a rockkal születtek, a rockkal éltek és a rockkal is pusztultak el.

De, ahogyan Bob Dylan is megénekelte, az idők megváltoztak, végérvényesen, visszavonhatatlanul. Az új generációk kezdték eldobni maguktól azokat az értékeket, melyeket apáik megtaláltak egyszer. Ők nem lázadtak már a rendszer ellen, nem akartak újat alkotni, hidegen hagyták őket azok az álmok, melyek a régebbi nemzedéket fűtötték.
Az idő sikamlós valami – megfogni lehetetlen…

Roger tudta, már késő. Felnőtté lett – csavarrá egy gépezetben. Ördögi kor volt az egész, melyből lehetetlen kiszállni. Ő már elveszett, ahogyan a kortársak legtöbbje is. Kihunyt a láng, szertefoszlott az ábránd. Neki már az a sorsa, hogy öregen, néhány évtized múlva meghaljon, s halálos ágyán mindent bevalljon önmagának, s bocsánatot kérjen fiaitól. Mert ők – ők talán még tehetnek valamit. Helyrehozhatják apáik tévedéseit, jóvátehetik vétkeiket. S ha csak néhány röpke pillanatra is, a földre álmodhatják a paradicsomot, már megérte. Sőt, nekik sikerülhet az is, ami apáiknak és nagyapáiknak sosem sikerült.
Szembeszállhatnak az idővel.