A Három Madár Fohásza

Egyszerű, kicsi, kivénhedt viskó volt a végtelen mező közepén. A megtett hatalmas út után nem volt túlságosan vonzó végcél. Valahogy nem ezt várták. Valami különlegesebbre, varázslatosabbra és titokzatosabbra számítottak, hiszen az ok, amiért elindultak, szintén különleges, varázslatos és titokzatos volt. Egy apró, négysoros vers egy cetlin, amit egy napon a postaládájukban találtak. Semmi több. Ez indította el az események és döntések azon láncolatát, amely végül ide vezette őket, egy kopár, világvégi faházhoz. Tudták az okot és már látták a célt, de az egész utazás értelméről még mindig fogalmuk sem volt. Csak megérkeztek. Egy férfi és egy nő. Azelőtt sohasem látták egymást, távol éltek egymástól, meg volt a maguk kis élete, családja, állása, macskája, kutyája, hobbija, kedvenc tévéműsora és mustármárkája.

Csak az ok, amiért elindultak, volt közös bennük. De vajon miért volt olyan jelentős az a versike, hogy erre a nagy utazásra csábítsa őket térben és időben? Nem tudták, mint ahogy a tó felszínén kacsázó kő sem tudja, miért kacsázik, de mégis teszi, mert eldobták. A vers döntésre késztette őket. Először nem értették az egészet. Miért van vers a postaládámban? Sosem voltam oda az irodalomért, nem ismerek költőt. Az értetlenség kíváncsiságot szült. Utánajártak az ügynek. Megtudták, hogy egy nagy költő műve, aki valamikor a múlt században élt. A kutatók ezerféleképpen elemezték a művet, de meglátásaik ellentmondásban voltak egymással, mindegyik csak sejtésnek, tippnek tűnt, senki nem merte kimondani, hogy fogalma sincs az egész vers értelméről. A kíváncsiság fokozódott. Úgy érezték, most ez a vers a legfontosabb az életükben, mintha csak erre születtek volna, hogy megtalálják az értelmét.

A költő életútját kezdték követni, így találkoztak annak egykori házában, ahol a különleges mű állítólag megszületett. A felismerés, hogy nem vagyunk teljesen őrültek, általában abból ered, találunk egy másik embert is, aki hozzánk hasonlóan őrült. Feladta életét, addigi céljai, mert minden más jelentéktelen dolognak tűnt a nyomozáshoz képest. Ezután együtt utaztak tovább, a nyomok révén, amiket a költő hagyott maga után, ám ezek nem tudatos nyomok voltak. Látszott, hogy magának a költőnek sem volt fogalma arról, hogy miért írta ezt a verset. Rájöttek, hogy nem a vers a lényeges. A vers csak elvezette őket a költő házához, hogy egymásra találjanak és továbbhaladjanak a költő által megsejtett úton, de a költő nem tudta, ez az út hová vezet. Láncszem volt az eseménysorban. Egész életében Istent kereste, úgy gondolta, Isten nem egy dicsőséges, nagyhatalmú és szuperképességű uralkodó, aminek hiszik, nem egy égi palotában éldegél, ahonnan cinikusan figyeli az általa teremtett lények szenvedését, hanem valahol köztünk van, bennünk, a döntéseinkben. Az emberiséget, sőt, az egész világot egy nagy, közös élőlénynek vélte, amelynek csupán szervei, sejtjei vagyunk. Tesszük a dolgunkat, bár fogalmunk sincs miért. Akár a szív vagy egy egyszerű sejt. Ez maga Isten. Szép gondolat volt.

Az események és véletlenek hálóját felesleges elmondani. Minden megtörténik, mert oka van. A férfi és a nő csak haladt tovább az útján, a világ körülöttük közben mintha visszafejlődött volna. Egyszer csak nem volt több autó, nem voltak telefonok Olyan emberekkel kezdtek találkozni, akiket addig csak történelemkönyvekben láttak. Álomnak tűnt az egész, időutazásnak, pedig nem kellett hozzá semmiféle gépezet vagy természetfeletti erő. Aztán ott volt a faház. Beléptek az ajtón. Bent nem volt más, csak egy asztal és három szék, az egyiken egy ősz, szakállas öregember ült. Mosolygott. – Örülök, hogy végre ideértetek! Üljetek le! –szólt és a két utazó némán leült.
-Hosszú utatok során lassan rájöhettetek, hogy minden kérdés felesleges. Miért? Hogyan? Ugyan, mit számít, hiszen itt vagytok. Erről szólt az egész. Semmi másról, minden más mellékes volt. A vers is. A Három Madár Fohásza. Gyönyörű mű, mégsem mond semmit senkinek. Csak létezik. Értelmetlen? Mégis ez hozott ide benneteket. Ok volt, én pedig cél, bár nem tudtatok rólam.

-Ki vagy te? – szólt a férfi.
-Egy ember, akárcsak ti. Nem vagyok csodabogár, sem varázsló. Csak tudok valamit, amit ti nem és más sem. Nem nagy dolog, egyszerű, bárki lehetne a helyemben, mégis én vagyok itt….ez a dolog a következő: eljött az ideje, hogy elfelejtsétek az a szót, hogy idő. Az idő csak egy érzés, egy gondolat, pont annyira létezik, mint az öröm, egy illat vagy szép vers. Valóság, de nem tőle függ a valóság. Hiszen az ember, az öntudat a valóságot abban állapítja meg, hogy az általa érzékelt, tudott létező, tehát egy tárgy, egy elmélet vagy egy érzés térben és időben kiterjedt. Van valahol és tart valahová. Van, aztán elmúlik. Látom, aztán nem. Érzem, aztán nem. Vagyis nem folyamatos. Ami folyamatos, azt nem érzékeljük, nem tudatosodik bennünk, nem láthatjuk. Csak a változást látjuk, mert magunk is változunk, változunk a világgal, születünk és meghalunk, döntünk és cselekszünk. Így aztán nem látjuk át a lényeget, mert létezésünket tértől és időtől tesszük függővé. Alkalmazkodunk, akár a zsiráf, aki hosszú nyakat növeszt, hogy elérje a leveleket, vagy a kaméleon, aki színt vált, hogy elrejtőzzön. Élni akar, de nem tudja, hogy miért.

A miértre ugyanis nincs válasz. Nincs kezdet és vég, nincs ok és cél, csak a létezés. Vajon miért lenne olyan az idő, amilyennek gondoljuk? Azt gondoljuk, előre halad, de mi van, ha visszafelé, sőt, lehet, hogy egyáltalán nem halad semerre. Mire támaszkodik időtudatunk? Az emlékre, amely a múltunk és a képzeletre, ami a jövőnk. És mi van, ha az emlék a jövő és a képzelet a múlt? Mi van, ha a jövő már megtörtént és a múlt még nem? Nehéz kérdések és nem is várom, hogy megértsétek. Pontosan arra akarok rámutatni, hogy minden, amit gondoltok vagy hisztek a világról, egyszerű kérdésekkel nyomban összeomlik. A jövő már valóban megtörtént. Azok a döntések, amelyek elvezetnek hozzá, már régen megszülettek. Minden háború és katasztrófa bekövetkezte már eldőlt százezer és milliárd évvel előtte, sőt már azelőtt is. Az események megállíthatatlan sora már elindult. Nem csak elindult, hanem folyamatosa halad és halad, sosem állt és sosem fog megállni. Örök körforgás ez, melynek ti most csak az egyik pontjában álltok. Ez a pont az, amit az emberiség a kezdetnek vél, ezt nevezi a teremtés pillanatának, pedig ez valójában a vég, ahonnan minden újrakezdődik.

Azonban ne tartsuk magunkat túl fontosnak. Ez a pillanat sem fontosabb, mint a vers megszületése, mely elhozott ide titeket. Hiszen az a vers nem születhetett volna meg, ha ti nem léteztek.
-Hogy érti ezt? –szólt ismét a férfi.
-Ti teszitek majd lehetővé, hogy megszülessen a költő és verse, ti hozzátok létre az emberiséget. Ez a feladatotok. Ti vagytok Ádám és Éva. Bejárjátok a néptelen világot és minden helyen, ahol jártok, gyermekeket nemzetek, akik aztán elindulnak, hogy megtalálják többi gyermeketek gyermekeit, hogy velük nemzenek új gyermekeket. A világ pedig lassan benépesül. Így lesz ez. Kérlek ne értetlenkedjetek. Felesleges. Egyszerűen ez az igazság. És most menjetek, hamarosan újra találkozunk, bár ti nem fogtok tudni róla, hogy már találkoztunk. Csak megérzitek majd, mint ahogy most is megéreztétek. Minden megtörtént már és minden meg fog történni újra.

A férfi és a nő kilépett az ajtón. Egymásra néztek, megfogták egymás kezét és elindultak. Nem tudták hová és nem tudták miért. Így alakult.