A halhatatlan - folytatás

Mezopotámia, Krisztus előtti 3. évezred

Életem következő állomása a folyóköz lett, említésre méltó színhelye a civilizációnak. Az évek során kialakult kíváncsiságom eredménye lett, hogy elkezdtem számolni a Holdtöltéket, így azt hiszem történetem e része valamikor ötezer évvel ezelőtt játszódik...

Uruk városában telepedtem le, s életem nagy hibáiból követtem el az egyiket, mikor is családot alapítottam, évről-évre elhitetve magammal hogy élhetek boldogan. Feleségem "törzsgyökeres" sumer volt, mikor közös házba költöztünk, pár éven bellül 2 egészséges gyermekünk született, sajnos (vagy szerencsére, ezt mai napig nem tudtam eldönteni) hamar világossá vált számomra, hogy nem örökölték tulajdonságomat. Ez több volt mint genetika, az én ajándékom az enyém maradt. Mint említettem, hazudtam magamnak, hazudtam mindenkinek, s nem akartam tudomásul venni hogy eljön a pillanat mikor ismét csak én maradok meg az összes engem körülvevő emberek közül.

Akkoriban más idők jártak. Bár nyugodtan éltünk, egyszerű házainkban egyszerű életet, eljárván templomainkba, be kellett következnie (mint mindig a történelemben) a rossz sorsnak is. Eljött a háború. Észak- és Dél-Mezopotámia között állandó harc alakult ki. Sokszor mentem sok hónap alatt értelmetlen ütközetekre, semmi másra nem figyelve, minthogy ezalatt családom legyen biztos helyen, hisz magamat természetesen nem féltettem. Titkoltam különcségemet, de nagyon nem kellett vigyáznom, ekkorra már több tíz harcmodort elsajátítottam, stílusom mások szerint kikezdhetetlen volt.

Aztán eljött a nap, ami lelkileg összetört akkor hosszú időre. Egy fennsíkon volt a csata, részletekbe nem bocsátkoznék, lényegtelen ilyen távlatokból... Tisztán emlékszem... szabályszerűen egymásnak rohantunk a napsütötte mezőn és összecsaptunk. Ellenfeleim sorra térdrehullottak és csak küzdöttem "gépiesen". Ekkor megláttam feleségem a csatatéren és felsikoltott a kérdés bennem, hogyan lehet itt. Jó 20 méterről kiáltottam a nevét, észre sem vettem a hátam mögé kerülő hústornyot. Hatalmas csapást kaptam a hátamba, egy bárddal. A csapás kissé lecsúszott, éreztem, ahogy a vesém tájékán szétszakít mindent.

Abban a pillanatban tédreestem, még nem is a fájdalomtól, hanem az óriás erejétől. Aztán jött a fájdalom. Elhomályosult előttem minden, a csata zaja eltompulni halatszott. Láttam életem asszonyát felém szaladni. Az óriás kitépte hátamból fegyverét, és a szemem elé került, ekkor láttam szemtől szemben. Jól megtermett, félvér férfi volt, kaján vigyorral a képén. Látszott hogy élvezi... A csata zajában leheletnyi puffanással eldőltem. Már nem láttam és nem hallottam semmit.

Hirtelen tértem magamhoz, fel is ültem. Sütött a nap, csend volt. Körbenéztem, mindenhol holtestek hevertek, a füvet vér áztatta. A nap állásából következtetve jó 4 óráig lehettem magamon kívül. Hátranyúltam a vesémhez, éreztem hogy már rendbejött. Felálltam, és szívem akkorát dobbant, majdnem hanyatt estem. Látszott hogy nem mi nyertünk, szinte csak ismerős arcokat láttam heverve a földön, majd megláttam a nőt, akit szerettem. Ott feküdt, mellkasán jókora sebbel, üveges tekintettel.

Ekkor rogytam térdre másodszor ma. Hullottak a könnyeim, rá a fűre, oldva az alvadt vért. Ezer és ezer év bánatát sírtam, látva hogy mindenki meghal és meg is fog halni, mindenki haldoklik körülöttem, mindegy hogy 30 perc vagy 30 év, mind ellhullnak csak én maradok... Aztán feleszméltem! A gyermekeim! Rohantam vissza Urukba, hogy figyelmeztessem őket a közelgő veszélyre. Mire odaértem, már a csatatérhez hasonlatos képet láttam, az egész város romokban, emberek a földön, Papnőnk kikötözve és agyonverve a templom oszlopára. Ők győztek. Mindenki halott volt. Ezt már nem tudtam ép ésszel feldolgozni, útnak indultam, mindegy hová csak el innen. Mentem mezőkön, erőben, dombokon, északra... menekültem a valóság elől.

Az éjszaka egy hegy tetején ért. Tábort vertem saját magamnak, majd hulló könnyekkel álltam a csillagos ég alatt. Telihold volt.