Mélyen

Fáradt vagy már… Már nem tudsz mihez kezdeni. Gyűlölöd, ami történik Veled. Nem bírod tovább, érzed, hogy belül Benned, ordít a fájdalom, ami egy könnycseppet szül szemedre, majd abból az egyből egész folyó lesz, ami csak folyik, és úgy érzed, sosem apad el, csak gyűlik bele a hatalmas tengerbe, eddigi életed könnyeinek tengerébe, ami már egy egész világot elmoshatna, a Te világodat, az álmaidat, a reményt, a boldogságot.
Fáradt vagy már, sírsz, és egyre csak sírsz, vagy talán már azt sem. Csak bambán, megsemmisülten bámulsz Magad elé, keserű fájdalmat hordozva Magadban. Mindennap csak remélsz, de már azt is tudod, hogy hiába, tudod jól, hogy nincs remény, de Te nem vagy képes feladni, úgy, ahogy egyetlen emberi lény sem, akiben van egy csöppnyi emberi is. Az emberek harcolnak minduntalan, és a legtöbbször olyanért, amit nem kaphatnak soha meg.

Fáradt vagy már. Ezt kapod cserébe a szerelmedért. Nyomorba döntő fájdalmat, az érzést, mikor már minden hiábavaló, az érzést, hogy reménytelenül szeretsz, és hogy akaratlanul is a nem létező reménybe kapaszkodsz, hogy valami nem létező dologért harcolsz, az érzést, amikor elveszett minden, amiben hittél. Rájössz, hogy hiába szeretsz, és hiába szenvedsz, mert Ő nem szeret, nem érdekled, néha úgy tesz, mintha tudomást sem venne Rólad, de ugyanakkor látod, hogy titkon Rád néz, szíved mélyére hatoló tekintetével, és hiába látod ezt, mert érzed, hiába néz, tudod, hogy nem számít, semmi értelme már. De Te is legbelül várod a pillanatot, hogy Hozzád szóljon, a pillanatot, ami nem jön el ezen a napon. Otthon pedig csak sírsz, mert nem érted, és már nem is akarod, leülsz egy papír felé, és leírod, amit érzel. Legalábbis megpróbálod.