Nem eshet örökké...

Esett az eső. A lány hazafelé ment a megszokott úton. A lehullott levelek most nem ropogtak a szaporán szedett lábak alatt. A lány megtorpant…
Meglátta azt a fiút, akire már régóta várt. Ő a padon ült, láthatóan gondolkozott valamin… Észre sem vette, hogy a lány köszönt neki. Pedig ismerték egymást, beszéltek már párszor. Továbbsétált a csaj, bús hangulatban, ami stimmelt az időjáráshoz. Gondolta, holnap is ugyanarra megy, hátha a fiú észreveszi…
Eljött egy új nap, a lány odaért a padhoz, de nem volt ott senki így leült, és várt. Az eső aznap is esett, de most sokkal viharosabban. Bea –mert így hívták- fázott, de úgy gondolta megéri elázni, ha láthatja Őt. De a fiú csaknem jött. Pedig a közelben volt. Beától nem messze, úgy tíz méterre állt. Túl bátortalan volt talán? Bár szívesen beszélt volna a lánnyal, de még nem tudott volna mit mondani. „Majd legközelebb!” gondolta.

Másnap az idő kellemesebbre fordult, az eső is épphogy csak csöpögött. Peti ott várta Beát a padnál, mondjuk még most sem tudta, hogy mit fog mondani mikor megpillantja. A lány nem jött… Megfázott, és otthon pihent. Bea úgy gondolta „nem ér annyit az a srác”. Feladta… Többet nem kereste a fiút. Petinek viszont hiányzott a lány. Sokat rágódott azon, hogy mikor utoljára látta Beát, miért nem ment oda. Azóta Peti minden nap a padnál ül, és vár…
…De minden hiába, mert a lány nem jön, és nem is fog soha többet. Ami itt maradt, az ugyan az, ami volt, a búsan, magányosan hulló esőcseppek.

„Nem eshet örökké…!”