A préda

A történet a Blizzard Diablo c. játékának világában játszódik. Andariel és ördögi hordája bevette a kolostorerődöt, és a Világtalan Szem nővérei visszavonultak a pusztákra. A csaták nyomán mindössze maroknyian maradtak életben.

A préda

Csak egy percen múlt. Legalábbis nem tűnt többnek. Kislánykorában, mikor a kolostor udvarában játszottak a hatalmas hófehéren csillogó márvány vízköpő árnyékában, az idő gyorsan telt. Emlékezett az enyhén dohos levegő hűvös érintésére, ahogy lekuporodva bebújt a bokrok takarásában megbújó törött csatornanyíláson. Mindig ő győzött a bújócskában. Mennyire izgatott volt! Szinte félt, hogy felfedezik féltékenyen őrzött titkos búvóhelyét. Néha különös hangokat hallott az üreg éjfekete mélyéről, ahogy ott kuporgott a fény és sötétség határán. Talán patkányok voltak, ő a halott nővérek nyughatatlan szellemeinek tartotta őket, és jól nevelt lányhoz illően mindig megköszönte, hogy nem bántották őt.

Itt is érezte a dohos bűzt, de a megváltó fény nagyon messze volt. A rozoga faládában nem talált semmit a koszos rongyok közt, csak egy kettéhasadt nyelű fémbunkót. Semmi misztikus, varázserővel felvértezett fegyver, semmi kincs. A sírás határán volt. A valóság nagyon kiábrándító néha. Az ember egy pillanat alatt elveszíti azt a hamis lelkesedést, ami képes meggondolatlan döntésekre késztetni. Nem marad más, csak a rettegés, és az érzés, hogy lehetett volna másképp is.

Hallgatódzott. Egy perce még itt voltak mindketten. Floria hangja még a fülében csengett. És most néma csend. Azt mondta, visszamennek, és kiviszik innen Liene holttestét. Liene. Miért nem tudott figyelmesebb lenni? Emlékezett mosolygós arcára, és cinkos kacsintására. Azt mondta, akár meg is gazdagodhatnak. Vagy ki tudja, még az eltűnt ereklyék valamelyikét is megtalálhatják. Persze minden másképp hangzott odafenn a csillagos ég alatt, a tábortűz meleg fényénél, a vacsora mellett, a többiekkel beszélgetve. Minden lehetségesnek tűnt. Mennyivel másak a tervek és ábrándok, mint a rideg valóság! A tervek formálhatók, más szemszögből is vizsgálhatók, a megtörtént dolgokat viszont nem lehet meg nem történtté tenni. Ugye Liene?

Valami tompa, elviselhetetlenül nehéz fájdalmat érzett a lelkében, miközben megtörölte könnyes szemét. Tudta, követnie kellene a többieket, de nem volt ereje hozzá. Már értelmét vesztette minden, ami eddig fontos volt. Üres tekintettel nézte a rideg falakat. A barlang egyetlen fényforrásai a különös kristályok voltak, amik beteg, bíborszínű fénnyel derengtek. A Gonosz lámpásai. A falakon különös, pogány jelképek, érthetetlen jelentéssel. Valahol, agyának mélyén zavaros, őrjítő suttogás kelt. A gonosz hangja. A nővéreket megtanították, hogyan kell figyelmen kívül hagyni. De vajon teljes üresség nem rosszabb-e bárminél?
A hang most szólongatta. Aliza! Nem volt benne erő, vagy értelem. Egyszerűen kihalászta a nevét lelkének háborgó tengeréből. Megcsikordult a talpa alatt egy kavics. A démonfattyú, amit lenyilazott, most is mozdulatlanul hevert a láda mellett. Kezében még mindig szorongatta a csorba tőrt. Mint egy püffedt gyermek. Ugyanaz az aránytalanul nagy fej, azok a pufók kezek, lábak. De az arca ráncos és öreg volt. Őrjítő még a látvány is. A félig nyílt szemekben mintha még mindig lenne élet, az arcon mintha még mindig lenne értelem. Illetve nem. Nem értelem volt az, hanem gyűlölet.

Aliza hallotta fejében a gonosz hangját. A hang nyugodt, és behízelgő volt, tele gyengédséggel. Nem figyelt rá. Valami nagyon furcsa volt, valami nem jó. A démonfattyúval kapcsolatban. Próbálta erőltetni a szemét, de a sötétbíbor ragyogásban csak káprázott. Leguggolt a mozdulatlan test mellé. Alig nyílvessző méretű volt kinyújtva. És akkor, egyetlen villanás, eszébe jutott, mi olyan különös. Hol a nyílvessző?
A démonfattyú nagyon gyors volt. Aliza dermedten, rémülettől elkerekedő szemmel hőkölt hátra, de elkésett. Nyúlós, ragacsos, bűzös, és forró anyag fröccsent arcára, ő pedig rémülten bukott hátra. Felsikoltott, remélte, hogy a többiek meghallják. A hang a fejében gyengéden felnevetett. Csupasz lábak dobogását hallotta, de nem tudta eldönteni, ezt most valóban hallja, vagy csak képzeli. A démonfattyú csapdába csalta. Könnyedén kijátszotta éberségét. De ez már úgysem számít. A nyál csípte a szemét. Eszeveszett igyekezettel próbálta kidörzsölni, aztán pislogva figyelt.

Bíbor és fekete. A valószínűtlen ragyogás teljesen elvette a tájékozódó képességét. Egyetlen gyertya fénye többet ért volna az összes beteg, sápadt derengésnél. Növendék korukban tanították őket bekötött szemmel is célba lőni, de az egészen más volt. Az ember a kendő mögött a sötétben is érezte, hogy a mezőn áll, a harsogóan zöld fűben, szikrázó napsütésben, hallotta a madarakat, és ha nagyon odafigyelt rá, még a kicsiny forrás üdítő csobogását is.
Idelenn viszont csak a visszhangok miatt meghatározhatatlan irányból jövő érthetetlen démoni vartyogás, és a futó lábak dobogó nesze hallatszott. A félelem árulóként lopódzott szívébe. A démonfattyú, ami az előbb egyszerűen leköpte, most jellegzetes imbolygó mozgásával felállni készült. De mást nem látott.

Olyan volt, mintha nem lenne teljesen ura önmagának. Mozdulatai komikusak, de mégis, van bennük valami erő, valami idegenség. Tébolyító. Csupasz testét egyetlen ágyékkötő takarta. Fejét a lány felé fordította. Azok az éjfekete szemek! Lehetett bármilyen kicsi, mégis, azok a szemek erőssé és hatalmassá tették. Végtelen idők bölcsessége és gonoszsága rejtőzött bennük.

Aliza némán hátrált, amíg a fal tövébe nem ért. Szemét folyamatosan a démonfattyún tartva hátranyúlt egy nyílvesszőért. Évek alatt elsajátított gyorsasággal célzott és lőtt. Elhibázta. A vessző éles pattanással a szemközti falnak csapódott. Aliza nyúlt volna a következőért, de a démonfattyú egy hangos rikoltással felé vetődött. Aliza rideg pontossággal mérte fel a helyzetet. A nyál még mindig csípte a szemét, és egy kicsit szédült is a bíbor ragyogástól, de azért józan maradt. A legfontosabb dolog a rövid tőr. Nyilván mérgezett, ezért fokozottan kell figyelnie rá.

Kivárt. A démonfattyú támadásában is volt egyfajta merev bizonytalanság. Ha nem lett volna ilyen visszataszítóan ocsmány, csak cselekedeteinek mélyen gyökerező gonoszságából lehetett volna megállapítani, hogy nem egy gyermek, ami a testben rejtőzik. Egyenes mozdulattal szúrt előre a lány fedetlen combja felé, de Aliza villámgyorsan megragadta, és megszorította a csuklót. Ó milyen kicsi volt! Kicsi és törékeny. Könnyedén ki tudta fejteni belőle a veszélyes pengét, ami tompa puffanással a porba esett. A démonfattyú válaszul előrelendítette a lábát, ami megcsúszott a lány mellkasát fedő bőrvérten, és az állcsúcsát találta el. Aliza megszédült egy pillanatra, és ez elég volt a démonfattyúnak, hogy mint egy kígyó odahajoljon, és közvetlen közelről újra a lány arcába köpjön.

Éles, égető fájdalom. Aliza riadtan hőkölt hátra, de azért annyi lélekjelenléte volt, hogy ne engedje el a démonfattyú csuklóját. Rikoltást hallott, és egy pillanatra odanézett. Nem sokat látott, a nyál teljesen elvakította, és pokolian égetett. Aliza a fogait csikorgatta. De egy pillanatra, könnyektől homályosan egy másik démonfattyút pillantott meg. A fájdalomtól megszédült, és oldalra zuhant. Közben a démonfattyú kiszabadult szorításából, és hátrébb ugrott.
Aliza próbált úrrá lenni a fájdalmán. Szédült. Valami lehetett a démon nyálában, valami méreg, ami elszédítette. Minél hamarabb ki kell jutnia innen! Jeges rémület kerítette hatalmába. Ha nem jut ki innen hamarosan, talán már nem lesz lehetősége. Kétségbeesetten próbálta szeméből kitörölni a ragacsos anyagot, közben másik kezében az íjjal szélesen végigsuhintott, amerre a démonfattyút sejtette. Nem talált el semmit.

A hang újra beszélni kezdett a fejében, ezúttal sokkal erőteljesebben, biztosabban. Aliza ezúttal némi kéjes sóvárgást is kiérzett belőle. Bár próbálta, nem tudta teljesen kirekeszteni a fejéből, és ez csak még elkeseredettebbé tette. Tompa, zsibbadó fájdalmat érzett a combjában. Aliza tudta, hogy itt az idő. El kell mennie innen.
Egy kissé kitisztult a látása is, és ahogy hirtelen felállt, meglepte két támadóját. Kettő, hajszálra ugyanolyan démonfattyú. Alig értek a combja közepéig, és most, mint két megszeppent gyerek, egyszerre léptek hátrébb. Talán sikerül, csak sietnie kell. Szédült, és zsibbadtak a tagjai, a szeme parázsként égetett, de talpon volt!

Aztán ahogy lépett egyet, lába erőtlenül rogyott össze. Négykézlábra zuhant, az íj kiesett a kezéből. A hang a fejében szinte üvöltött. Aliza! Képtelen volt józanul gondolkodni. Az újonnan jött szörny-gyerek magasba emelte a kezében szorongatott bunkót. Aliza rémülten hemperedett oldalra, és egészen összekuporodott. Nem látott szinte semmit, a szeme égetett, lábait, karjait valami ólomos zsibbadtság szállta meg. Karjai közé húzta a fejét, hogy valamennyire védje magát, aztán lábával arrafelé rúgott, ahol támadóját sejtette. És talált!
Érezte, ahogy a kis test hátraesik a sötétségbe, és meglepett rikoltást hallott. Már nem látott semmit, és azt sem érezte, szemei vajon nyitva vannak-e. Tehetetlenségében sírva fakadt. Nehezére esett a mozgás. Érezte, ahogy a lábát piszkálják, de már csak erőtlen legyintésre telt tőle. Hallotta a démonfattyak diadalmas rikoltásait. Aztán más hangokat. Mintha még lépések közelednének. Érezte, közel a vég, és nem értette, miért nem támadnak rá. Félelmében és tanácstalanságában tehetetlenül zokogott tovább. Teste teljesen elzsibbadt. Tapogatódzó érintéseket, matató kezeket érzett hátán, vállán, hajában. Meglazult a bőrvért, a hátán levő befűzött bőrszíjat kioldották, és most ráncigálták.

Minden erejével próbált ellenállni, amikor kivették a kezéből az íjat, de kezei mintha nem is hozzá tartoznának. Puhán ernyedten lógtak, a tömzsi ujjacskák könnyedén lehúzták róla még a mágikus erejű gyűrűjét is. Hátán szétvágták, szétfeszítették a bőrvértet, lábáról lehúzták rövid, bőr csizmáját. Sokan voltak, legalább heten. Halk, egykedvűen vartyogó hangjukon gügyögtek.

Húzták, ráncigálták a lemeztelenített, zokogó lányt. Aliza érezte, ahogy újra és újra leköpik az arcát, még szájában is érezte a démonnyál keserű ízét. Tehetetlenül hevert, szétterítve, akár egy elejtett vad büszke vadászai előtt. Kiszolgáltatva, megalázva, kicsavarodott tagokkal szétterítve feküdt, mellei puhán meredtek felfelé, ágyékán érezte a hűvös levegő érintését.
Sokáig feküdt mozgásra képtelenül, zokogva, kényszeredetten hallgatva a fejében suttogó, őrjítő hangot. Nem is vette észre, mikor mentek el a démonfattyak. Arra figyelt fel, hogy már a gonosz hangját sem hallja. Hideg csend vette körül. Nem látott semmit, teste sem engedelmeskedett, de gondolatai kitisztultak, hallott, és érzékelt.

Valami várta, hogy magához térjen, és most megindult feléje. Valami gonosz és félelmetes. Aliza csendesen feküdt a sötét, hideg barlangban, és várta, hogy ami érte jött, elérje.