Egy elveszett (kislány) naplója - Előétel

„Mi lesz, ha elveszek és senki sem talál meg?”
*
- Hunn vagy már te jány? Menné má a fészkes fenébe! Veled is csak a gond van!
A kislány ijedten rezzent össze.
Abbahagyta a hóember építését és beszaladt a mocskos kis konyhába.
- Nahát végre itt vagy! Mindig elkóvályogsz te… Emlékszel, mit mondtam? Minek tartalak el hallod-e?
- Hogy segítsek édesanyámnak - mondta fel a kislány a leckét.
Mezítláb volt a hideg télben, dereka köré egy kurta rongyot tekert, a szakadt ingecske öklömnyi lyukain bebújt a szél, hogy megmelegedjék.
- Tiszta szívű jeányka, csak kár, hogy az a banya szoptatta. Szerencse, hogy nem szítta be az anyatejjel együtt a rossz természetét.
Dezső bácsi ritkán szólt, ezért őt tartották a község bölcsének.
Pedig csak arról volt szó, hogy nem látta okát a beszédnek. Minek szólaljon meg?
Nincs neki különösebb mondanivalója.
De hát annyira szereti ezt a kis porontyot.
Mikor rájött, hogy ez a beszéd fölösleges volt elvörösödött, és visszatette szájába pipáját.

*

- Na mutassad a kezedet!
Az idős cigányasszony megszemlélte a két kis vörös kezet, ha ökölbe szorítja őket igazán olyan, mint két rózsabimbó.
- Takarodjá1, mossad meg a kezed!
- Hol édesanyám?
- Hol, hol? - forgatta a szemét - Hát künn, ottvan a szép tiszta hó!
A kicsi nem mert ellenkezni, mert olyat neki nem szabadott.
Csak az apja a mogorva vén cigány mondhatta meg a magáét, és ezt meg is tette minden este.
Mikor részegen hazaért máris nekiállt perlekedni asszonyával.
A gyerekek rendszerint az ajtónál ültek és hallgatóztak.
Megvolt az esti szórakozásuk.
Csak Sugárka nem.
Ő összegömbölyödött a sarokba és befogta a fülét.
Az ilyen mulatság csak a nagyoknak jár.
Ő volt a legkisebb és az egyetlen lány a négyből.
Nem is kapott nevet, csak a szomszéd, Dezső bátyja adott neki.
*
Sugárka szerette Dezső bácsit. Elüldögélt a lábánál, mikor az kint ült a tornácon, nézte ahogy pipázik és megpróbálta kitalálni mit néz a vizenyős szempár.
Egyszer aztán az öreg ráemelte tekintetét, és megszólalt:
- Mi a neved, hé?
- Nekem nincs nevem.
- Oszt mér nincs neved?
A kislány megvonta a vállát
- Ki a te édesanyád?
- Balóczné.
Az öreg tekintete elkomorult, szeme újból a távolt kutatta, és ritmikusan szívta a pipáját.
Sokáig üldögéltek így.
Aztán az öreg felkelt, és bement a konyhába.
Sugárka szomorúan nézett utána.
Megfordult, és sóhajtva hazaindult.
Egy hang azonban megállította:
- Hová mégy? Gyere bé!

Dezső bent a konyhában leültette a lócára.
Szelt neki egy nagy karéj kenyeret, hozzá szalonnát.
Ő kikerekedett szemmel nézte a sok ennivalót.
Mikor látta, hogy ez nem becsapás, érezte a kenyeret, tapintotta, ízlelte mohón gyömöszölte magába.
Ha mégis álom, és eltűnik, tűnjön el akkor, mikor tele van a hasa vele.
Az öreg vidáman csillogó szemmel nézte, és bíztatta.
- Egyél csak, egyél! Nem kapsz ilyet otthon, ugyi?
Mennyi, de mennyi üres hely volt a kicsi hasban!
De mégis megtelt.
Kapott egy pohár vizet, amit rögtön felhajtott.
Elégedetten nyalogatta meg a szája szélét, mint a jóllakott macska.
„Hisz úgy is, néz ki”- gondolta az öreg.
Eres kezét a kislány buksiján pihentette.
„Hajjaj! Mit csináltál te velem kicsike? Elloptad a szívemet.”

A Nap besütött, sugarai megfürödtek a fekete fürtökön, glóriát vontak köréje.
Mint egy angyal. „Ilyen lenne egy angyal?” - kérdezte az öreg magától.
„Ilyen kis piszkos, rongyos? Éjfélhajú, bogárszemű? Arca, mint egy kísérteté, olyan sápadt.
De ni! Két rózsa nyílik orcáján, szemében ott van a csecsemő ártatlansága. Szép ő. Kívül, belül tiszta, mint a víz” - állapította meg elégedetten. Büszke volt lányára.
Sugárka szeme csillog, szeretettel telik meg, végigsimítja a ráncos arcot, a munkától kérges tenyeret.
És az öreg tenyér válaszol.
Megsimogatja arcát, Sugárka a tenyérbe fekteti fejét.
Szeretlek.
Én is.
Szavak nélkül mondják, az érzések elegendők.
Sugárka már nem fázik.
A vén paraszt lenéz a kislányra szemével, megcirógatja, begyógyítja sebeit.
„Te vagy az én napom, amit a Jóisten küldött nekem. Vigyázni fogok rád kis fiatal napsugár.”
- Sugárka. Legyen ez a neved.

***
- Hunn vagy már te jány? Menné má a fészkes fenébe! Veled is csak a gond van!
A lány ijedten rezzent össze.
Abbahagyta a cirmos simogatását és beszaladt a mocskos kis konyhába.
- Nahát végre itt vagy! Mindig elkóvályogsz te…Minek tartalak el hallod-e?
- Hogy segítsek édesanyámnak - mondta fel a lány a leckét.
Sugárka épp ma lett tizenkettő éves.
Nagylány, akinek már be kell segítnie a munkába.
- Derék lány-sóhajt Dezső bácsi de a többit már csak gondolatban teszi hozzá.
Nagy nap ez a mai.
No nem a születésnap miatt, ajándékként csupán korholást kap.
A pofon elcsattan. A nyomában vér serken.
Sugárka a padlóra rogyik.

Egyre gyakrabban történik ilyen s hasonlók. A bátyjaitól keményebb verést is kap, sokszor a nehéz munkától és az ütlegektől sajgó testtel heveredik le szegényes priccsére.
Csak az öreg cigány nem bántja. Ő szereti a lányát, már amennyire az a kőszív szeretni tud.
Körülülik az asztalt, a gazdasszony ilyenkor kimérte az ételt, vigyázva, hogy a kicsi ne kapjon túl sokat. Hiába is, no, rendes asszony volt az. Fél, hogy lánya megbetegszik a sok ételtől és el is talál hízni.
Mindig is így volt ez, csak ma nem.
Ma ünnepi ebéd volt.
Rakott krumpli.
Most az egyszer nem figyelmesen vizsgálódva lehetett csak szalonnadarabkákat találni benne és Balóczné asszonysága nem éppen csak fröcskölte rá a tejfelt, hanem bőségesen meglocsolta.

A gyerekek eltátották a szájukat, Sugárka szíve ujjongott és hitetlenkedett egyszerre.
Nem e sok finomság létezése olt kétséges, hanem, hogy tényleg emlékeznek a születésnapjára.
Hisz miért másért készített volna édesanyja ilyen lakomát?
Mert ez csakugyan lakoma volt, egy héttagú cigánycsaládnak, akik Románia egy kis eldugott zugában találtak csak egy vackot, ahová befészkelték magukat a többi rokonukkal együtt, megzavarva a már ott élő csendes parasztnépséget.
Mint a patkányok, kik elbújnak a csatornában, mert félnek a napfénytől, mert az emberek megvetik őket bűzös, mocskos mivoltuk miatt.
De mi jogon?
Ki próbálta őket megszelídíteni, hogy a szennyen rágódó féreg lehetne-e kebelbarát?
Senki.

Sugárka nem volt tisztában ezzel. Ő azt hitte ilyen a világ. És számára ez volt a világ. A családja, Dezső bácsi, pár sor kalyiba és a kis fenyves.
Így érthető a meglepetése, mikor kiderült milyen alkalomból telik meg a hasuk emberhez illő étellel.
- Figyeljetek porontyok! Jóapátok megcsináta a szerencséjét. Főmegyünk Pöstre. Vissza az édes anyafődre. Onnan gyüttünk mink. Biztos hallottátok má apátoktó.
Egy pisszenés sem hallatszott, aztán a fejek szapora bólogatásba kezdtek.
Ha édesanyám azt mondja, biztosan úgy is van!
De honnan is tudhatnák ők, hisz az öreg cigány sose mesélt nekik erről.
Annál többet az ő cudar testvérbátyjáról, "aki összeállt egy kis pösti szajhával, mert nem vót neki jó itt az élet. Hogy menne a kénköves tüzes pokolba! Kényeskedő vót, tisztára, mint egy úrihölgy, nem munkára termett."
Legalábbis az öreg így szokta mondani.
Nahát emiatt a testvér miatt költözhettek fel Pestre.

Miközben a többiek falták az ételt, a legkisebb köztük lehajtott fejjel ült, lassan rágott.
Sugárka legszívesebben kiköpte volna az ételt. Minden falat kínszenvedés volt számára.
Ha most elmehetne, elbújhatna és sírhatna!
Az étel olyan volt, mint a keserű epe, a fejében egy gondolat dobolt.
Nem értem van. Nem nekem .Nem érdekli őket. Nem szeretnek.
Egyre hangosabban és hangosabban ütötte a tamtamot, legszívesebben sikított volna.
Szökni. Menekülni. Otthont keresni.
Soha nem érzett vágyakozást. Szeretetet akart.
Ezelőtt soha.
Nem tudta milyen az a másik, hogy egyátalán létezik ilyen.
Van. Mostmár biztosan tudja. Ott csak jobb lehet.
Végre. Több mint tíz éve mindennap kényszerítik, most jutott csak a felismerésre, szinte megrészegült tőle.
Nem!
Ő fog dönteni, nem fogják bántani, nem bánthatják!
Már nem is tudta mire gondol, hol van és mikor.

Zavar. Él-e? Meghalt? Hol van? Ki ő? Nem értett semmit, megrémült a tudatlanságától.
Nem látta az arcokat, minden és mindenki megszűnt létezni. Végre. Most csak ő van. Egyedül. Hát erre vágyott. Ezért menekült csendes zugokba, ezért a pihenésért. De a feje sosem pihent, sosem tudott magára gondolni. Mindig mások és mások. Mért kell nekem másokért dolgoznom? -jajdult fel az elnyomott lélek.
A test edzett volt, a lélek szinte védtelen. Most dől el mi lesz a sorsa. Elbukik, vagy megkeményedik.
Összefüggéstelen, zaklatott kavalkád. Érezte ezt mindenki csak másként, érzi ezt most is néha, érezte mikor felnőtté válás küszöbén állt.
De ezt el lehet fojtani, de elnyomni soha. Most kitör.
Szegény kicsi lány.

Sugárka nem tudta mit érez, nem tudta szavakba önteni. Csak, hogy valami olyan felfedezést tett, ami meghaladja bárki értelmét a közelében. Erősebbnek, nagyobbnak érezte magát.
Feljebbvalónak, aki csak mosolyog kínzóin, kékvérű rabnak, akit bár kerékbe törhetnek lelke meg nem törik, arcára odafagy a mosoly.
Azt élő ember le nem törli soha.
Elméje, nem volt képes ezt a rengeteg újdonságot befogadni. De az érzéseknek volt hely a szívében. Bár nem tudta mit érez, de tudta, hogy érez, és ez megnyugvással töltötte el. Biztonságérzettel.
A szökés gondolata megint előbukkant, de most már nem olyan vadító erővel, nem olyan sokkolóan. A szüntelen dobogás lelassult, halkabban szólt, a lélek lélegzetvisszafojtva várta, hogy mikor ül el teljesen a vihar.

Elmúlt. A lélek fáradtan sóhajtott, homlokáról letörölte a verejtékcseppeket. Leült pihenni.
Felkészült következő csatájára, mert tudta, hogy ezzel még közel sincs vége.
Sugárka lehiggadt. A vér, ami előbb még őrült sebességgel száguldott ereiben megnyugodni látszott.
Hisz itt a családja.
Itt kell maradnia.
De megszökhet.
Ott van a lehetőség.
Újra hallotta a hangokat, érezte a szagokat és látta apját, anyját és testvéreit.
Eddig csak a teste volt béna, a szelleme viszont annál többet dolgozott.
Megvívta élete első csatáját.
Hogy mi történt volna, ha elveszti?
Jobb nem is beszélni róla.
Valószínűleg megbolondul.
Nem lesz képes feldolgozni mindezt.

Szerencse, hogy ezek az óriási gondolatok kimondatlanok maradtak, s nem támadtak rontottak rá teljes erejükkel, csak az árnyékukat érzékelte.
Sebesek voltak, még nem emésztette őket meg.
Majd később, mikor leszállt az est, mennyit fog forgolódni szegényke, hogy fog félni, fázni, reszketni a gondolatok súlyától.
Most még nyugodtan eszik, tölti meg a korgó hasat az előbb elátkozott étellel.
Csendesen rág, nem gondolkozik, de egy különös érzés vesz erőt rajta.
Jóleső borzongás a belsejében.
Valami készül.
Valami történni fog.
***