Történetek

Edina vidáman felkacagott. A „változzak kolbásszá” monológ semmit nem vesztett mulatságosságából azalatt a másfél év alatt, mióta együtt vannak. A csapatból ő volt a legkevésbé izgatott, és már alig várta, hogy este ágyba bújhasson az ő rendőrével.
Több szó nem volt...

„Ez lesz az utolsó. Csak most az egyszer még, hogy erőt gyűjtsek. Aztán vége.” – Komolyan is gondolta, hogy szakít a heroinnal, úgy hitte, ereje is lesz hozzá.
Bebotorkált a szobába, előkereste a kis zacskóba csomagolt port és előkészítette. Időbe telt, amíg talált magán egy használható eret, amelybe mohó vággyal döfte a tűt...

Lehet, hogy nem is szeret? De akkor miért akar közel lenni hozzám? Én miért nem akarok? Félek a találkozástól… félek, hogy előkerülnek, a mélyen, a kis dobozba elásott érzéseim. Az érzéseim, amiket nem mutathatok, amiket palástolnom kell. Rejtegetnem kell, mert más embernek kell látszanom, mint aki vagyok. Nem is az vagyok, mint aki vagyok. Én sem tudom, hogy ki vagyok...

Rájött, hogy akárki is felelős ezért, hálával tartozik neki, hisz megmentette. Pár perc múlva meglátta megmentőjét, amint előlép a sötétből. Magas lehetet, úgy két méteres, szőke haja fehérebbnek látszott a holdfényben. De az arca félelmet keltettek a lányban, aki nem gondolta volna, hogy van ilyen. Hisz a szemei vörösek voltak, mint a vér és ajkai közül két hegyes szemfog villant ki...

Ez megtörtént, és mi részesei voltunk. Azóta is rengeteget gondolok rá, számtalanul eszembe jut az a sötét éjszaka, mikor a hatalmas ufó ott lebegett nem sokkal fölöttünk, és szemtől szemben álltunk Reactorfighterrel, aki valaha egyik osztálytársunk volt, és aki valamilyen úton-módon megtalálta a lehetőséget az idegen civilizációkkal való kapcsolatfelvételre. Szövetségre lépett az idegenekkel...

Jenifer csak rohant és rohant. Hallotta a félelmetes ragadozó súlyos lépteit a háta mögött. Hallotta a vérfagyasztó visítást és a fák recsegését a súlyos test alatt. Olyan gyorsan futott, ahogy csak bírt. Hosszú fekete haja belegabalyodott a kesze-kusza ágakba, de ő csak futott. Lába már tiszta vér volt a bozót tüskéinek vágásaitól, de ő nem lassított. Ekkor mintha távolodott volna a félelmetes lény lépteinek a zaja...

Ajánlom ezt az írást Hochspannung-nak, remélve, hogy jobban fog tetszeni neki, mint az előző történeteim, valamint Riának, és Tóth Alexandrának a gyönyörű szerelmes verseikért, továbbá mindenkinek, aki hozzám hasonlóan szereti szabadjára engedni a fantáziáját.
A helyszínek és helységek valódiak, ám a történet minden szereplője kitalált személy. A szereplők és valós személyek közötti mindennemű hasonlóság csakis a véletlen műve.

"Opo" fiatal, talán egy éves palackorrú delfinleányzó lehetett, amikor felbukkant New Zeland partjainál 1955 elején. Megjelenése előtt napokkal kaptak el egy fiatal suhancot, aki lelőtt egy felnőtt nőstényt. Sokan úgy gondolják, Opo akkor maradt árván...

A sereg már nem volt messze, mikor a földes úton fura lábnyomokat láttak meg. A király megrémült, első gondolata az volt, hogy az orkok megszállták a várost. A hadvezérek gyorsabb tempóba váltottak, s így hamarjában megérkeztek a városhoz. Blade furcsállta ezt a helyzetet, nem értette, hogy egy ilyen nagy sereg, mint ami a csarnokba volt, hogyan kerülhette el a figyelmüket?! A harcosok rémültek látták, hogy szeretett városuk telis tele van ork-kal. A házak ablakaiban, az utcákon mindenhol...

Egy kérdés azért még mindig benne maradt, mely inkább fogalomként élt Inopierben: remény. Van-e remény? Bármikor ezen gondolkodott, sose a szinte mindig „nemleges” válaszra jutott, sőt ellenkezőleg: igen, a remény mindig él, örökké élni fog...