A heroinista

A fürdőkádban ébredt fel, de nem tudta, hogyan került oda. Már reggel volt – vagy délután? Fogalma sem volt, igazából nem is érdekelte. A testén végigrohanó fájdalom lekötötte minden figyelmét. Próbált a kád peremébe kapaszkodva kikecmeregni, de nagyon nehezen ment.
„Mint egy hulla a sírjából” – gondolta, és nem tévedett sokat. Annyira sovány volt, hogy sárgásszürke bőrén átkéklettek már a hajszálerek is, a csontok, inak minden apró hajlata kidudorodott. Könyökhajlata tele volt gennyes és gyulladt szúrásnyomokkal, véraláfutásokkal. A heroin megtette hatását.

Nem volt semmi izom a testén, sokkal inkább az akarat mozgatta, ahogy kimászott a kádból és lázas sietséggel a szoba felé indult. Úgy emlékezett, maradt egy adag a fiókban.
Oldalra pillantott, mert mozgást vett észre. Megrettent a látványtól: a mocskos, homályos tükörben önmagát ismerte fel. Mosolyogni próbált – de az a torz vicsor, amivé sikerült, felfedte vértelen ínyét. Alig volt foga. Csak a mély üregben ülő szemek kékje emlékeztetett régi énjére, de eltűnt belőle az értelem csillogása, helyette zavart, vizenyős, véreres, tompa fényű golyók maradtak csak.
„Ez lesz az utolsó. Csak most az egyszer még, hogy erőt gyűjtsek. Aztán vége.” – Komolyan is gondolta, hogy szakít a heroinnal, úgy hitte, ereje is lesz hozzá.
Bebotorkált a szobába, előkereste a kis zacskóba csomagolt port és előkészítette. Időbe telt, amíg talált magán egy használható eret, amelybe mohó vággyal döfte a tűt.
„Tiszta leszek és úgy élek majd, ahogy akárki más.” – Ezekkel a gondolatokkal erősítette meg elhatározását.

Hanyatt feküdt a piszkos padlón és a plafon számtalan repedését nézte, amikor úgy érezte, az hirtelen zuhanni kezd és mindjárt agyonnyomja. Mielőtt elérte volna, atomjaira bomlott, minden kitágult és szivárványszínűvé vált, ő pedig lebegett ebben a sziporkázó, végtelen űrben.
Boldog volt.
A fekete semmi úgy zuhant rá, mint egy szikla. Tényleg ez volt az utolsó belövés.