Reactorfighter visszatér 5. - Állítsátok meg Reactorfightert!

5. fejezet: Állítsátok meg Reactorfightert!!!

Nincs új üzenet.

A város olyan volt, mint egyetlen megfestett tájkép. A felülről szemlélődő számára nem tűnt fel a készülő baj, ami lassanként beférkőzött egész Miskolcba. Az emberek nagy része aludt, egész éjjel nyitva tartó szórakozóhelyeken bulizott, vagy csoportba verődött a haverokkal, és bandázott, a csordaszellemnek megfelelően. Egyedül Miskolc aprócska darker közössége érezte, hogy nagy baj készül.

A baj pedig nemcsak készült, hanem ahogy az már szokott lenni, dagadt egyre nagyobbra. Egy negyvenéves, hazafelé igyekvő férfi a Meggyesalja utca és a Reményi utca sarkán találkozott egy járó motorú, gazdátlan teherautóval. Mikor fekete diplomatatáskáját lóbálva, nagyokat szuszogva odalépett a nyitott jobb oldali ajtóhoz, egy fehér, véres kéz ragadta meg a lábikráját. A férfi nagyot kiáltott, és kiszabadította magát, ám ekkor a szomszédos óvoda kerítése mögül ragadta meg két kéz. A teherautó alól lassan egy festékfoltos szürke nadrágot, és szakadozott, kék felsőt viselő hamisítatlan élőhalott mászott elő. Szájából vér és nyál keveréke csöpögött az útburkolatra, szemei fehéren izzottak, akár a biciklilámpa. A férfi elejtette a diplomatatáskáját, és leroskadt az óvoda kerítésének betontalapzatához. Képtelen volt megmozdulni, teljesen bénultan nézte a horrorfilmbe illő jelenetet, ahogy az élőhalott előmászott a teherautó alól, ahol mindvégig feküdt, és a férfi testének kipárolgása csalta elő. A teherautó sofőrje, és a két másik kőműves nyögve, és gurgulázó hangokat kiadva átmásztak az óvoda alacsony kerítésén, és körbevették a leroskadt férfit, akinek mindössze egy ordításra maradt ideje, mielőtt a fehér kezek elérték volna.

A Miskolci hadkiegészítő parancsnokságon szintén eluralkodott lassanként a káosz. Miután egy öttagú, fegyveres különítményt küldtek ki Diósgyőrbe, ahol – Garami József alezredes szerint „terroristák foglaltak el két bérháztömböt, és a rendőrség nem bír velük” – mindössze egy ember tért vissza, hányingerre, rosszullétre, szédülésre, és hallucinációkra panaszkodott. Elmondta, hogy mikor a helyszínre értek, a rendőrautók mind ott voltak, de rendőrt egyet sem lehetett látni. Behatoltak az egyik érintett bérháztömbbe – az Árpád utca 39-be – és sokkolta őket a látvány. A falakat ráfröccsent vér szennyezte be, a lépcsőházban és a folyosókon emberi hullák hevertek brutálisan összeharapdálva, megcsonkítva, zúzódásokkal a testükön. Egy macskatetemet is találtak az alagsorban, a fejét egyszerűen lecsavarták a testéről, majd a falon lévő hosszú vérfolt tanulsága szerint mindkettőt a falhoz vágták. Mialatt egyre beljebb mentek a lépcsőházba, a hetedik emelet egyik ablaka kitört, és egy élettelen embertest repült ki rajta az üvegszilánkok viharával és a törött ablakkeretekkel együtt, majd hangos puffanással a háztömb mellett húzódó úttestre esett. A katonák még sosem láttak ehhez hasonló borzalmas mészárlást. Hatalmas, félig alvadt vértócsák a földön, egymáson heverő holttestek, amik valamikor családos emberek, anyukák, apukák voltak. Ám akkor kerítette őket hatalmába az iszonyú félelem, mikor a véráztatta folyosók ajtajai felpattantak, és krétafehér bőrű, szakadozott rongyokat viselő, fehéren izzó szemű, torz teremtmények másztak elő a szétvert lakásokból. Halott lények, mégis élők. Valamikor emberek lehettek, de mikor a halálra rémült katonák rájuk néztek, csupán szörnyetegeket láttak.

- Állj, vagy lövök! – emelte fel a szakaszparancsnok a gépkarabélyát, de semmi hatása nem volt. A feléjük közelítő élőhalottak képtelenek voltak a beszédre. Nyögve, horkantva, állathangokat kiadva botorkáltak-futottak prédájuk felé. Végső kétségbeesésükben a katonák tüzet nyitottak.
- Ezek nem emberek! – üvöltötte a szakaszparancsnok a rádió adó-vevőjébe a bázisnak. – Tiszta vér mindegyikük, a szemük fehéren világít! Ezek szörnyetegek!
A katonák minden erejüket beleadva igyekeztek vissza a lépcsőház felé, közben mindenre lőttek, ami megmozdult. A becsapódó lövedékek lyukakat robbantottak az élőhalottak testébe. Egy vállas, kopasz katona szó szerint szitává lőtte egy harmincöt éves, vérszennyes kombinét viselő kövérkés fiatalasszony fejét, mire az még tétován tett két lépést, majd összeroskadt. Az élőhalottak felhorkantak, valahányszor egy-egy lövedék eltalálta őket, sötétvörös, szürke csomókkal teli vér spriccelt elő a golyó ütötte lyukakból, ahogy egyikük a másik után összeesett, ám mindez kevés volt. Egyikük fojtottan felsikoltott, mikor egyszerre három két fonódott a nyakára.

A társai hiába igyekeztek a lépcső felé, az alsó szintről, sőt, még felülről is jöttek egymás hegyén-hátán tolongva a hörgő, véres emberroncsok. Mikor a lőszerük elfogyott, a katonák puskatussal próbáltak meg utat törni maguknak. Eddigre már egy újabb társuk hevert holtan a földön, a torka átharapva, mindkét szemét kikaparták a förtelmek, vér patakzott az üres szemgödrökből a lépcsőházi folyosó kopott linóleumára. Utolsó megoldásként a szakaszparancsnok, és a megmaradt két embere a liftbe menekült, miután hiába próbálták meg elhúzni a lépcsőházból a folyosóra vezető vaskaput. A szakaszparancsnok üvöltve, szolgálati pisztolyával lövöldözve próbálta leteríteni a feléjük közeledő élőhalott-hadsereget, ám mindössze egyiküket sikerült padlóra küldeni, mikor a lövedék pontosan a szemébe fúródott. A véres arcú, szakállas, sápadt élőhalott hihetetlen magas vonyítással vágódott végig a földön, a liftajtón átesve félig a fülkébe zuhant. A társai tudomást sem vettek róla, egyre közelebb jöttek. A szakaszparancsnok hiába próbálta elindítani a liftet…

A rádióüzenet, amit küldött, elenyészett az éterben anélkül, hogy bárki is meghallotta volna. A hadkiegészítő parancsnokságon addigra már nem maradt élő ember. Garami alezredes törött nyakkal, hatalmas vértócsában feküdt felfordított íróasztala alatt. A szomszédos szobában Thury százados hevert a földön, fejetlenül. Mellette hatalmas húsvágó bárd volt a kis szobaszekrénybe állítva. Iratok hevertek szétszórva mindenfelé az irodában, a fejetlen testből fröcskölő vér áztatta el őket. Az őrszemélyzet többi része ordítozva, lövöldözve próbált kijutni a bázisról, ám az ajtók zárva voltak. Egyikük sem látta, hogy mi pusztítja őket. Az a titokzatos valami hihetetlen erővel rontott neki az egyik, a kerítés mellett álló, rémült tekintetű katonának, és szó szerint felkente a betonkerítésre.

Négy társa, akik sündisznóalakzatot felvéve, összevissza lődözve próbáltak életben maradni, csak annyit látott, hogy a társuk hihetetlen sebességgel nekivágódik a kerítésnek, a mellkasa hirtelen beszakad, és szájából szinte félszilárd vérsugár spriccel elő. Alig-alig észlelték, hogy a halott katona szájából előtörő vérsugár megtörik valamin, mielőtt beborítaná a talajt. És ekkor látták meg Maledict-et egy pillanatra. A szintén fehér, kissé zöldes bőrt, a széles, gyilkos vigyort, a Frankenstein-frizurát, a fekete öltözéket. Mielőtt azonban bármelyikük is rálőhetett volna, Maledict hangosan felkacagott, és szó szerint eltűnt a levegőben. Úgy érezték, még sosem láttak ilyen rettenetes teremtményt. A vészjelző szirénák folyamatosan sikoltottak, felébresztve a környéken élő lakókat, akik rettegve szemlélték az ablakból, mi történik, majd szinte egyszerre tárcsázták a rendőrséget.

Valami nagyon rossz dolog történik, gondolta egyikük, egy hatvanéves nyugdíjas öregember, mikor félig a függöny mögé bújva, elszörnyedve nézte, ahogy egy katona kettőbe tépett holtteste repült rá a betonkerítés tetején végighúzódó szögesdrótra, ami a pluszsúlytól leszakadt, és a vértől ázó fél test nagyot loccsanva, szögesdróttal betekerve zuhant a járdára. A bázison eluralkodott a káosz, az életben maradt katonák folyamatosan lőttek a láthatatlan ellenségre. Kétségbeesett, rémülettől terhes sikoltozások vágták át újra meg újra az éjjel csendjét. A puskaropogás fokozatosan halkult, ahogy egyre több katona esett el. Mikor végül kiérkezett egy rendőrmikrobusz, hangosan szirénázva, a kommandósok csak a kiképzésüknek köszönhették, hogy nem omlottak össze. A bázis udvarán széttépett, szétmarcangolt katonák holttestei hevertek, eldobált, összetört fegyverek, szétszórt hordók, letört keresőlámpák, és szabadon folydogáló vérpatakok között. Az elesett harcosok arcára ráfagyott a halál előtti rémület. Az épületekben szintén katonák holttestei hevertek, a berendezés mindenütt szétverve, egy nehéz páncélszekrényt valaki egész egyszerűen rádobott egy katonára, a falhoz préselve a szerencsétlent. A bázis teljesen be volt zárva, a vaskapuk is, a kapuőr csontig lerágott holtteste a felborult forgós szék alatt hevert. Egyetlen túlélő sem maradt.

Miskolc összes hadra fogható járőre talpon volt, és harcolt a semmiből rájuk támadt iszonyat ellen. A város polgármestere reszketve ült az ágyán, számolatlanul itta a kávékat, miközben folyamatosan érkeztek hozzá a rettenetes hírek. Ajtaja előtt négy, állig felfegyverzett kommandós őrködött. Nem tudta elképzelni, hogy történhetett ez meg, ki támadta meg Miskolcot, és hogyan. A bekapcsolt televízióban a bemondó drámai hangon adott tájékoztatást a Miskolcon pusztító különös „járványnak”, ahogy ő nevezte. Az emberek egész egyszerűen élőhalottakká váltak, másokat egy láthatatlan valaki ölt meg brutálisan.
Ült az ágyon, és rettegett.

A Hősök tere közelében szabályos tűzharc bontakozott ki egy élőhalott, és egy élő rendőrcsoport között. A Földes Ferenc gimnázium riasztója bekapcsolt, miután egy csapat, embernek alig nevezhető rémség betörte az ajtaját. A rendőrök hamarosan megérkeztek, ám alig léptek be az épület ajtaján, ugyanazt érezték, mint Alíz és Karesz, csak fordítva. A világ először vörössé vált, majd narancssárgává, citromsárgává, végül fehérré. A fehér fény egyre nőtt, dagadt, és egész egyszerűen szétroncsolta az agyukat. A vérkeringésük leállt, a látómezejük fehérré és világoskékké vált, melyet időnként szakítottak meg erőteljes vörös felvillanások. Egész testüket fájdalom kezdte gyötörni. Úgy haltak meg, hogy azt sem tudták, mi történt velük, és a titokzatos valami hatalmába kerítette őket. Új létezésük fogságában vergődve, a fehér halál markának szorításában egyre éreztek csak vágyat: az ölésre, hogy más is érezze ezt a kíméletlen szenvedést.

Mikor a második rendőrkocsi megérkezett, a benne ülő négy járőr tisztában volt a helyzet mivoltával az eddig beérkezett jelentésekből. A rádióból folyamatosan érkeztek a segélykérő, figyelmeztető üzenetek, hogy újabb „zombi embercsoportokat” jeleztek a város különböző pontjain. Mikor az Opel Frontera megállt a még járó motorú, villogó szirénájú, elhagyott másik rendőrautó mellett, lövésre kész fegyverrel vártak a gimnázium hatalmas vörös épülete előtt. Alig akartak ráismerni a társaikra, mikor azok bukdácsoló futással kiszaladtak a nyitott kapuból. Szájukból, és szemük sarkából vér szivárgott, a bőrük teljesen fehér volt, szemeik gyilkos fehér tűzzel világítottak. Az élőhalott rendőrök azonnal taktikai alakzatba fejlődtek, féltérdre ereszkedtek, és mindenféle célzás nélkül, tétován lövöldözni kezdtek társaikra. Ők nem találták el egyiküket sem, ám a még élő, és viruló rendőrök éppen elég tájékoztatást kaptak. Miskolc rendőrfőnöke – az áldozatok növekvő számára való tekintettel – elrendelte, hogy az összes „zombi embert” a helyszínen lőjék le. A rendőrök így is tettek, szolgálati pisztolyukból tüzet nyitottak élőhalott társaikra. Szinte az egész tárat beléjük lőtték, mire az utolsó rendőr-zombi is keresztüllőtt fejjel bukott arccal a lépcsőkre, és csúszott le a járdára, vörös vércsíkot húzva maga után.

Aznap éjjel sem a rendőrfőnök, sem a beosztottjai nem aludtak. Hallgatták a beérkező jelentéseket, és minden elérhető rendőrt (sokakat az ágyukból ugrasztották ki) a „zombi emberek” megfékezésére küldtek. Harmincöt nehézkommandósnak sikerült felszámolniuk a diósgyőri Árpád utcában a kialakult katasztrófát. Szabályos vérfürdőt voltak kénytelenek rendezni, hogy az összes, feléjük botorkáló emberi szörnyeteggel végezni tudjanak. Számos lakásban rettenetes látvány tárult eléjük. Széttépett emberi maradványok, csontig lecsupaszított holttestek. A legszomorúbb egy aranyszőke hajú, ötéves kislány holttestének a felfedezése volt. Mikor a kommandós, puskáját mindvégig előretartva megfordította őt, egy vonások nélküli, alaktalan masszát látott csak az arca helyén, mintha valaki samukalapáccsal ütötte volna fél óráig. A padlástérben, ahová utoljára jutottak fel, szintén találtak két, mindössze alsónadrágot viselő élőhalottat, egyikük egy törött seprűnyéllel, a másikuk egy letépett tévéantennával támadt rájuk, artikulátlanul ordítva. Öt saját ember elvesztése árán sikerült valamennyi élőhalottat megölniük. Szinte az összes lőszerüket elhasználták.

Az avasi lakótelepen, és a tapolcai üdülőkörzetben szintén több véres esemény történt. Összesen huszonhat élő halottat lőttek agyon a kivonuló rendőrök. Egy motoros járőrpárost – miközben egy szétrombolt üdülőbe próbáltak behatolni – szintén elkapott Maledict, és egy tíz perccel később már ők is a korábbi társaikra támadtak. Egy rendőr meghalt, mikor az egyik élőhalott kollégája pont úgy sütötte el sörétes puskáját, hogy el is találta őt; a lövés leszakította az oldalát, és három helyen is kilyukasztotta a máját. A szélsebesen érkező mentőben hiába próbálták megmenteni az életét, két perc múlva meghalt a vérveszteség miatt fellépő sokk következtében. Az egyik élőhalottá vált rendőrjárőrnek a tulajdon bátyja eresztett öt lövedéket a fejébe. Bármennyire is kegyetlen dolog volt, meg kellett tennie, tudta jól. A másik élőhalottat a kommandósok lőtték szitává, miután a kiürült sörétes puskájával hadonászva, és állati üvöltéseket hallatva közeledett feléjük. Bármennyire is szörnyű volt, amit tenniük kellett, tudták, hogy nincs más választásuk. Fogalmuk sem volt róla, honnan bújnak elő az élőhalottak, de eddig úgy tűnt, bárkiből az válhat. Rettenetesen féltek, és nem is alaptalanul. Miskolc felbolydult, az utcákon szirénázó rendőr- és mentőkocsik száguldoztak, és bár az emberek nem értették, mi történt, érezték, hogy történik valami.

A lelőtt élőhalottak végállomása természetesen a kórházak és a boncasztalok lettek. Az ügyeletes orvosok álmatlanul vizsgálták az immár teljes bizonyossággal holt tetemeket, magyarázatot keresve a különös betegségre. Miközben a rend őrei véres csatákat vívtak az élőholtakkal, a megyei kórházban, a Semmelweis kórházban, sőt, még a Szent Ferenc kórházban is egyre vizsgálták a tetemeket.
- Leginkább a Gullain-Barré szindrómára emlékeztetnek a tünetek, de iszonyú gyors lefolyású a betegség, és nem tudni, kin üt ki. – jelentette ki Radó István halottkém a megyei kórházban a körülötte álló, aggódó orvosoknak a boncteremben, ahol egy körszakállas, harminckilenc éves, valaha Berki Tamás névre hallgató ember teteme hevert az erős fényű lámpák alatt a boncasztalon. – Az idegek, és az agy jó része elpusztul, az önfenntartási ösztön megszűnik. A pupilla, és a szivárványhártya egy ismeretlen szerkezetű világító anyaggal telítődik, amelynek elektromos töltése is van. A szabad levegőnek kitett bőrfelületeken megrepednek a vénák és az artériák. Soha életemben nem láttam még ehhez hasonlót.

- És mi okozza? – kérdezte István mögött egy nagy termetű, ősz hajú orvos.
- Nem tudni – rázta a fejét István. – Valamilyen külső esemény hatására egész egyszerűen klinikai halottak lesznek. A vérükben nem találtunk sem baktériumot, sem vírust, sem más kórokozót. Viszont sikerült egy hormont elkülönítenünk a szervezetükből, ami kiugróan magas értéket vesz fel az ő esetükben. Szerkezetét tekintve hasonló egy kicsit az amyloid nevű fehérjéhez, de teljesen más a molekuláris struktúrája. – minél tovább vizsgálódott, annál inkább mélyült a rejtély. – Egy biztos, nem maguktól lettek ilyenek. Valami történt velük, amitől a testükben kihaltak az idegek, az agyi idegeket is beleértve, és minden belső elválasztású mirigyük termelni kezdi ezt az idegen hormont. Egész egyszerűen nem tudom, mi okozhatja, ilyennel még nem találkoztunk.
- És mit tehetnénk ellene? – tette fel valaki mögötte a kényes kérdést. Ettől félt az egész orvoscsoport most a legjobban.

István összeráncolt homlokkal hajolt a boncasztalon fekvő, halottsápadt bőrű halott fölé, és válaszok után kutatva nézte végig a holttestet.
- Semmit – jelentette ki lemondóan. – Aki már…hogy is mondjam…megbetegedett, azért már nem tehetünk semmit. Nézzék meg – mutatott a tetemre. – Leáll a vérkeringés, a test azonnal bomlásnak indul, de mégis él. Az agya elpusztul, ám az az idegen hormon továbbra is életben tartja valamilyen módon. A mozgatóidegekhez, a látó-, halló-, és szalgó idegpályákhoz hozzá sem ér.
- Ez hogy lehet? – kérdezte ismét az ősz hajú orvos, és mindannyian közelebb jöttek a vizsgálóasztalhoz.
- Nem tudom biztosan, de úgy tűnik, az a különös hatás, ami az áldozatot éri, elég erős ahhoz, hogy néhány másodpercen belül kiirtsa az agynak azon területeit, amelyek a gondolkodásért, az érzetekért, a beszédért, és minden ilyen jellegű agytevékenységért felelősek. Ha nem emelkedne ilyen gyorsan az esetek száma, azt hihetnénk, hogy autoimmun betegség.

- Kizárt dolog, hogy egy ember szervezete ilyen gyorsan termeljen a saját idegei ellen ellenanyagot. – rázta meg a fejét az ősz doktor. Az elmúlt órák őrá is nagyon hatással voltak, és őneki még eszébe sem jutott, hogy akár ő is lehet a következő.
- Igen, éppen ezért nem betegség. Valamilyen nagyon erős külső hatás a felelős ezért. És úgy néz ki, bárki lehet a következő.
A hallgatóság tagjai ijedten néztek össze.
- Mégcsak nem is valamilyen drog, gáz, vagy ilyesmi anyag. – folytatta István. – Nem tudom, mi lehet ez. Ehhez foghatót sem én, sem más nem látott. Hajlamos vagyok természetfölötti dolgokra gondolni.
- Na, várjunk csak! – szólalt meg az idős doktor. – Maga hivatását tekintve orvos. Ne bocsátkozzon ilyen jellegű feltételezésekbe.
Radó István arca elsötétült.
- Semmi másra nem tudok gondolni jelenleg. Ez a kór olyasmi, ami ellentmond a biológia összes törvényszerűségének.
- ???

- Higgye el, magam sem véletlenül mondtam ezt. – emelte fel egyik kezét István. – Az áldozat összes belső elválasztású mirigye ezt a különös vegyületet termeli, és úgy tűnik, ez a vegyület tartja…khm…”életben” azok után, hogy gyakorlatilag az agya meghalt.
- Az összes? – hitetlenkedett egy vézna, kissé mókusarcú orvos hátul. – Az agyalapi mirigytől kezdve a mellékvesékig minden?
István olyan mozdulatot tett a kezével, mintha egy legyet akarna elhessegetni. – Minden. A testben bekövetkező változások kihatnak az endrokin rendszerre is. A sejtek összefolynak, megváltoznak, és mindegyik ugyanazt a vegyületet termeli. És onnantól fogva ez a vegyület az ura a testnek. Mint a medúzák hálózati idegrendszere. Az áldozat agykérge is elpusztult, így fájdalmat sem érez, viszont vadállati erővel rendelkezik. Ezek az emberek szó szerint élő halottak.

A félelmet idéző bizonyossággal egy időben a kórházat is elérte a rejtélyes „kór”. Az ideggyógyászaton egy szkizofréniával kezelt férfi volt az első áldozat. Az éjszakai ügyeletes éppen a legnagyobb lelki nyugalommal gépelte a jelentését a kissé régifajta számítógépen, és műanyag pohárból kávét iszogatott, mikor hirtelen kivágódott a kórterem ajtaja, a békésen alvó férfi szeme felpattant, üvölteni kezdett, az ágyneműt kezdte tépkedni maga körül, és leszaggatta magáról a pizsamafelsőjét is. A teste recsegett-ropogott, mintha az összes csontja, ínszalagja, és izma önálló életre kelt volna. Mikor újra felemelte a fejét, pontosan úgy nézett ki, mint a többi élőhalott. A kórteremben fekvő többi ember azonnal az ágyak alá mászott (a leghátsót kivéve, akit le kellett nyugtatózni, mert mindenáron öngyilkos akart lenni). Hullasápadt bőr, fehéren izzó szemek, bevérzések a testén. Az ügyeletes felsikoltott, mikor a férfi teljes sebességgel fejjel nekirontott az ügyeleti szoba ablakának. Széles vérfolt fröccsent szét, majd a férfi összecsuklott. Mire a rendészek kiérkeztek, már a teste is meghalt.

A második eset a baleseti sebészeten történt. Egy huszonöt éves fiú motorozás közben három helyen is eltörte a bal kezét, és már lassan egy napja feküdt a kórházban. Egy négyszemélyes kórteremben feküdt, felkötött kézzel. Az ügyeleti szobában az újságot olvasgató színesbőrű nővér – aki a rádióból már értesült a katasztrófáról – azonnal tudta, mi történt, mikor a fiú felriadt álmából, nyögni kezdett, elfojtott kiáltást hallatott, majd dobálni kezdte magát az ágyon. Végül leesett róla, elszakítva a kezét tartó kötést, és felborítva az éjjeliszekrényét. A többi beteg, akik felriadtak a nagy hacacáréra, rémülten nézte a fiút, amint vértől csepegő orral, világító fehér szemekkel. Kezeivel össze-vissza csapkodott maga körül, horkantásokat, gurgulázó hangokat kiadva közben. A nővér, miután túlesett első rémületén, azonnal értesítette a rendfenntartókat, majd berohant a kórterembe, és kétségbeesetten próbált meg beszélni a hörögve közeledő rémséggel, közben kétségbeesetten kiáltotta a kórteremben fekvő másik betegnek, hogy hagyja el a szobát.

A fiatal nőnek azonban mindkét lába el volt törve (egy létráról esett le), így a nővérnek kellett segítenie neki. Kiragadta az éjjeliszekrényből a fiókot, és azt vágta hozzá az élőhalotthoz, majd rögtön utána követte az éjjeli lámpa is, mire a korábbi emberi lény megtántorodott, és levegő után kapkodott. A nővérnek végül sikerült kihúznia az ágyból betegét, aki a kezein csúszva mászott ki a folyosóra. Mikor azonban a nővér is követte volna, az élőhalott gyorsan előrelendült, és teljes súlyával ráugrott. Mire a rendfenntartók megérkeztek, a nővér tarkóján, karján, és hátán számos harapás- és karmolásnyom éktelenkedett. Mozdulatlanul feküdt a földön, miközben az élőhalott fiú mindkét kezével a nyakát szorította. A rendfenntartók is hallották a rendőrfőnök döntéséről, így szó szerint szétkalapálták a fejét a teremtménynek. Még így is két percbe került, amíg végleg meghalt, mint a légycsapóval lecsapott darázs. A nővér, bár számos helyen megsebesült, életben maradt.

A harmadik eset a kazánházban történt. Az egyik fűtőt akkor kerítette hatalmába az élőhalottság, mikor éppen az egyik gőzkieresztő szelepet próbálta meg megnyitni. A kezei megfeszültek, a nyaka lilává, majd fehérré változott, ahogy hátravetette a fejét. Senki nem volt a közelében, aki láthatta volna a szűk kis szervizfolyosón az ijesztő átváltozást. A fűtő – vagy ami maradt belőle – felkapta a közelben heverő franciakulcsot, amit két perccel ezelőtt tett le, mikor az italautomatától visszatért – és csapkodni kezdett vele, eszét vesztve (szó szerint) verte a fémfalat, a csöveket, a kazán hatalmas tömbjét, sikoltozott kínjában. Valami érzékenyre azonban ráüthetett, mert hangos robbanás kíséretében narancsvörös tűzgolyó borította őt be. A nagy zajra két másik kollégája, akik egy fentebb elhelyezkedő szerelőállásnál hallgatták a rádiót, berontott, és azonnal futásnak eredtek. A kazán körül minden lángokban állt, egy repedt cső pedig folyamatosan lövellte a tüzet.

A lángok közül egy félig szénné égett testű, artikulátlanul, tátott szájjal kiáltozó kísértet botladozott elő, csontig égett bal lábával hangosan kopogva. Egyedül jobb testfele volt épnek nevezhető, bal oldala – a fejét is beleértve – élénken lángolt, parázslott a szénné égett hús. Rémületében üvöltözve szaladt ki a két másik fűtőmunkás a kórház külső területére, a sötét közlekedőutakra, a nyomukban lihegve, acsarogva a lángoló élőhalott, jobb kezeivel a levegőt markolászva. A szomszédos geriátriai épületből többen is látták, mi történt, így hamar kiérkeztek ide is a rendfenntartók. A két fegyveres őr meg is találta a lángoló, dühöngő emberi roncsot, amint a fül-orr-gégészet épületének az alagsorba vezető ajtaját veri ököllel, ahová a két fűtő menekült. Az őrök többször is elsütötték a fegyverüket, mire meg tudták ölni a szörnyeteget.

Mire hajnali fél négy elmúlt, a város jó része tisztában volt a vészhelyzettel. A polgármester szükségállapotot hirdetett ki. Rendőri és katonai erősítés érkezett az ország többi részéből. Félelem burkolta be a nagy települést, ahogy egyre több lett az élőhalott. Maledict mindent tűvé tett, hogy Bettit megtalálja, és kimondhatatlan düh mardosta sátáni énjét, mikor már ötödszörre járt a lakásán, mégsem volt ott senki. Dühében a háztömb összes többi lakóját megtámadta. Egész egyszerűen beléjük költözött egy pillanatra, majd mikor már meghaltak, azonnal továbbállt. Valaki túljárt az eszén. Az ő eszén!
Ha elkapom, szétszaggatom!, fogadkozott magában Maledict, ám őrjöngő dühe nem csillapodott. Az ő dühe. A gazdája dühe. A gazdájáé, aki a deszkatemplom melletti temetőben állt egy kripta tetején, és undorogva nézett le a városra.

Maledict ragyogó munkát végzett. Őt volt a legnehezebb előhívnom. Nagy árat fizettem érte. De sikerült. Hamarosan a másik lány is itt lesz. Az ő lelke is az enyém lesz. A Sötétség magába fogadja, gondolta magában a sátáni lány.
Megigazította fekete, bokáig érő szaténszoknyáját, és mindkét kezét a szívére tette. Hangosan felsóhajtott hullámzó, vágyakozó szenvedéllyel. Halvány fehéres-narancssárga fénykör gyúlt ki az ősöreg, omladozó kripta tetején. Fénypászmák szálldostak fel belőle, világító csóvákat húzva, mint a tűzből a szállongó pernye. Ahogy a gyűlölete lélegzethez jutott benne, úgy süvítettek fel egyre gyorsabban a fénykörből a szikrázó csóvák. A kripta körül tüzet fogott, és lángolni kezdett a talaj. Égett, égett a dühe.
Szánalmas, ostoba barmok!, nézett a városra a lány, és fehéren izzottak a szemei, ami kellemetlenül ismerősen hatott volna Reactorfighterre és Bettire. Mindannyian égni fogtok! Örökké égni fogtok!

Ám a város számos pontján mit sem tudtak az egyre súlyosbodó helyzetről. Bár Maledict szinte mindent bejárt Miskolcon, ezeken a helyeken nem jelezték élőhalott emberek a menete útját. Másféle tervei voltak a gazdájának, és Maledict nagyon jól tudta, mifélék.
Határozott, széles lépésekkel szelte a fekete ruhás férfi az éjszakát, töretlen tempóban igyekezett az Avasi kilátó felé, ahol – mint minden hétvégén – diszkó üzemelt a szórakozni vágyó tinédzsereknek, és mindenkinek, aki el akarta szórakozni az éjszakát. Miskolcon az utóbbi években lecsökkent a szórakozóhelyek száma. A Miskolctapolcán található East Side-ot valaki felgyújtotta egy számára ismeretes okból, a szintén miskolctapolcai Junót bezárták a tulajdonosok, a drótgyár közelében lévő Black Tracy-t pedig a rendőrség zárta be, miután kiderült, hogy a tulajdonosok közül jópáran arra használták a klubot, hogy fegyvert, kábítószert, és egyéb csupa jó dolgot rejtegessenek benne, és adják el ennek-annak.
Sötéten mosolygott, mikor a lapos aljú, magas torony elé érkezett. Az első áldozat…az első áldozat…kell nekem!

A dupla vaskaput egy mozdulattal belökte, és belépett a helységbe, megigazította sötétszürke szövetkabátját, fekete nadrágját, és határozott léptekkel a bárpulthoz ment. Az Avasi kilátó szórakozóhelye tele volt. A nagy, gyűrű alakú, parkettázott teremben legömbölyített székek, padok, és kerek asztalok voltak, mindegyik asztalnál ült három-négy divatosan öltözött srác, és kihívó ruhát viselő fiatal lány. A hangulat a tetőfokán volt ezen a késői órán, az elsötétített táncparketten párok táncoltak egymást átölelve meghittségben, vagy éppen egyedül, színes fénypontokat szórtak a díszes diszkólámpák a mennyezeten, a pultnál mindegyik magas, vörös bőrrel bevont bárszék foglalt volt, több huszonéves, márkás ruhába öltözött fiatal iszogatta ott az italát. Belépését többen is figyelemmel kísérték, főleg a diszkó lányközössége. Csakugyan szemrevaló fiatal volt ő is, nem hiába akadt meg rajta hamar Alíz szeme annak idején.
Mosolyogva körbenézett, gyorsan végiggondolta a lehetőségeit, majd odalépett az egyik, hullámos szőke hajú lány mellé, aki unottan dohányozgatott a pultnál, időnként meg-meghúzva a mellette lévő vodkáspohár tartalmát.
- Elnézést, kisasszony, idejöhetek? – kérdezte mély, kellemes hangján.

A lány odafordult, és hirtelen hevesen pirulni kezdett. Már első benyomásra szimpatikus volt neki a fiú. Sötét öltözéke kellemesen harmonizált sötétbarna hajával. Amikor ránézett, a pillantása szinte igéző volt a lány számára. Erről énekelt alighanem a V-Moto-Rock annak idején, gondolta, és nem bírta elfordítani a tekintetét a fiú arcáról. Szerelem első látásra. Még hogy nincs!
- Persze – nyögte ki végül, és remélte, hogy nem jön zavarba. Már húsz évet megért, de még sosem fordult el ilyen elő vele, hogy első alkalommal megtetszik neki valaki. – Mi a neved?
- Károly. A barátaimnak, vagyis neked csak Karesz. – felelte ismét a fiú ugyanazon kellemes hangon. Karesz, gondolta a lány, és melegség terjedt szét a mellkasában. Milyen szép név!
A fiú kényelmesen nekitámaszkodott a bárpultnak, és egyenesen a lány szemeibe nézett, akin furcsa érzések vettek erőt. Mintha vörös lenne a szeme, gondolta magában, majd kissé megdörzsölte a sajátjaiét. Semmi különöset nem látott Karesz szemeiben, kellemes barna színűk volt, mint a hajának. Biztos ezek a villogó fények teszik.
- Hadd hívjam meg valamire én is, kisasszony. – kérte a fiú, és odaszólt az egyik, a felakasztott italospalackok körül sürgölődő bárpincérnek. – Vodkanarancsot kérnék. Most.
- Azonnal – felelte gépiesen a srác, és fáradtan nekiállt tölteni. Már lassan négy órája tartott a csúcsforgalom, egyre csak jöttek a vendégek, ő meg pörgött, mint a ringlispíl.
- Köszönöm – felelte a lány. Nagyon imponált neki ez a szokásos udvariassági gesztus. Általában a barátnője, vagy a legjobb barátja szokta őt meghívni erre-arra, ilyenre még sosem volt példa, hogy egy ismeretlen fiú, aki ráadásul még tetszik is neki.
A pincér a vörös-fekete szemcsés pultra tette az italt. Karesz elegáns mozdulattal rámutatott.

A lány azonnal inni kezdte, de előtte ismét elkapta a fiú varázslatos pillantását.
- Merre laksz? – kérdezte, mikor letette a poharat.
- Pécsett – felelte Karesz, és tovább mosolygott. A lány ezen elcsodálkozott. Bár az italtól, és a fiú különleges kisugárzásától kissé kevésbé ment a gondolkodás, mégis furcsának tűnt, hogy ilyen messzire eljött. Biztos valami ismerősét látogatta meg. Végülis hétvége van…, gondolta összefüggéstelenül.
- És hogy kerülsz ide Miskolcra? – kérdezte kíváncsian.
- Van egy régi barátom, aki idejár az egyetemre. Őt látogattam meg. Csak sajnos az a baj, hogy nincs hol aludnom. – felelte Karesz szenvtelenül.
A lány gyomra összeszorult a hirtelen ötlettől, ami eszébe jutott. Észre sem vette, hogy a pultosfiú elvette előle a poharat, és hogy néhány másik lány irigykedve nézi őket.
- Ha akarod, elmehetünk hozzánk. Egy gyerekkori barátnőmmel lakok együtt jelenleg, de jutna neked is hely! – mosolygott csábosan.
- Köszönöm kisasszony, szívesen elfogadom. – ettől a mondattól a lány hihetetlenül boldognak érezte magát, a háta is lúdbőrözni kezdett. Ha ezt elmesélem majd Szilvinek!, gondolta katartikusan, és leplezni sem próbálta imádatát.
Karesz egy mozdulattal leugrott a székről. – Ha nincs ellene kifogása, akár indulhatnánk is. Nemde?

A lány megigézve követte őt az ajtóhoz, és mikor Karesz belekarolt, jóleső borzongás futott végig a testén. Pontosan tudta, mi fog történni, miután hazaérnek. Hogy lehet egy pasi ennyire szédítő, csodálkozott magában, miközben kisétáltak az Avasi kilátó diszkójából. A zene, és a beszélgetés zsivaja fokozatosan elhalt.
- Sajnos nincs kocsim – jegyezte meg Karesz.
- Semmi baj, nekem van. – mosolygott rá a lány, és a parkolóba mutatott, ahol a Wolkswagen Jettája állt. Mindketten beszálltak, és a lány már indított is.
Olyan furcsa, hogy csak így, az éjszaka közepén belebotlok egy ilyen iszonyat jóképű hapsiba, morfondírozott, miközben csendben hajtott át a néma kereszteződéseken, az alvó városon. Fel sem tűntek neki a szirénázó, száguldozó rendőrautók, hiába találkozott velük háromszor is.
- Hogy sietnek – jegyezte meg Karesz fanyarul, és sötét pillantással nézett mindig ki az ablakon, valahányszor rendőrkocsit látott. A lány azonban nem figyelt oda, csak hajtott, hajtott, és mikor Karesz a combjára tette a bal kezét, meglepetésében majdnem belehajtott egy lámpaoszlopba a járdán. Csak az lebegett a szeme előtt, amit éjjel átélhet vele.

Leérkeztek a hegyről, a külvárosi részbe. A terület kis házak, parkoló kocsik, és hangulatos utcácskák összessége lett. A Pingyomtető. Megálltak az egyik takaros, fehér háznál, aminek az alja terméskőből készült.
- Itt lakom – nyitotta ki a kaput a fiú előtt, mikor bementek a házba. A négyszobás lakásban takaros rend volt, a kicsi előszobából jobbra nyílt a konyha, majd az előszoba végén lakkozott fa lépcsősor vezetett fel az emeletre.
- Gyere – hívta mosolyogva a lány Kareszt, miután ő levette fekete cipőit. – Megmutatom az ágyad.
- Szép ház, nagyon szép. Illik a te szépségedhez. – nézett szét Karesz, és áthatóan nézett a lányra. Melegen elmosolyodott, és a lány karcsú alakját, szőke haját, égkék szemeit nézte.
- Na gyere már! – mosolygott incselkedően a lány, levette könnyű, mintás kardigánját, előtűnt fehér melltartója, és kerek, formás mellei, valamint sima, fehér hasa. Talán a bőre színének, és Karesz hihetetlen vonzerejének tudható be, hogy a lány fel sem figyelt rá, Karesz bőre sápadtabb az átlagosnál.

Felmentek az emeletre, a folyosó végén a bal oldali ajtó mögött volt a lány szobája. Mikor végre bezárult mögöttük ez a bizonyos ajtó, azonnal heves csókolózásba kezdtek. A lány szőke haja szétbomlott, vadítóan hullámzott, ahogy Karesz lefektette őt az ágyra, és vetkőztetni kezdte. Hihetetlen szenvedéllyel lettek egymáséi. A lány sosem hitte hogy ilyet lesz képes átélni, világoskék lepel borult a szemére, és mikor a fiú arca hirtelen vaddá, és szörnyűvé változott, extázisában sikoltva szorította a nyakához mégjobban a beléhasító két fogat, és gyönyörűséggel nézte, ahogy Karesz mohón lefetyeli a sötétvörös vért.
A vért…
Két órával később Karesz átment a barátnője szobájába is. Két hangos sikoly, majd halkuló nyögés verte föl a csendes házat. Mikor hajnaltájban hazaértek a szülők, csodálkozva vették észre, hogy sem a lányuk, sem a barátnője nincs az ágyban, az ágynemű és a padlószőnyeg, sőt még egy darabon a fehér fal is vérfoltokkal van tele. Egyikük sem vette észre a két árnyat a hajnali derengésben, ahogy mögéjük kúszik. És mikor meglátták, kik ugrottak rájuk, alig-alig védekeztek.

Súlyos hibát követtek el. Nem néztek tévét, és nem hallgatták a rádiót.
A város egy másik pontján, a Szinva patak parti Vászonfehérítő utcán magányosan bandukolt egy hosszú, egyenes hajú, szőke leányzó. Fehér, vállánál taréjszerű fodorral díszített kisestélyi ruhát viselt. Nem volt úticélja, nem voltak problémái sem, amik nyomaszthatták volna. Szüksége volt valakire nagyon. Kifejezéstelen, zöld szemei az utat pásztázták, csupán akkor nézett fel futólag, mikor egy-egy autó elhaladt mellette. Arra gondolt, meglátogatja Gábort, vagy Szalánczi Viktort a Szentpéteri kapuban, de ez még ráért. Ők nem mennek sehová, békésen alszanak az ágyban. Viszont kell valami…hogy is nevezik az emberek? Előétel. Vagy inkább élő étel?
Nyamm.
Mosolygott a lány.
Az utca csöndes volt, az egymás után sorakozó betonoszlopokon biztatóan égett a narancssárga utcai világítás. A közelből idehallatszott a Szinva patak csobogása. Diósgyőr felől rendőrautók szirénázása hallatszott, és nemsokára egy mentőkocsi húzott el elemi erejű sebességgel a túlsó parton lévő hosszú Kiss Ernő úton. A lány csak mosolygott. Kellemes virágillat lengte őt körül, csak nagyon halványan lehetett érezni egy kicsi, a nyers gombára emlékeztető bűzt.

Fény vetült a lány hátára, és közeledő kocsi hangja ütötte meg a fülét. Négykerék-meghajtású Mitsubishi Pajero fékezett le mellette. A négy reflektorfénye misztikus sziporkázással hintette meg a lány ruháját. Még mindig mosolyogva fordult a nyíló ajtó felé. Egy alig harminckét éves, szőkés hajú, fehér inget viselő férfi pillantásával találkozott a szeme.
- Helló, kislány! Mit csinálsz itt ilyen későn? – kérdezte vidáman.
- Haza szeretnék menni – felelte vékony, kedves hangján a lány. – De nincs pénzem buszra…
- Semmi baj, ülj csak be. – válaszolta a férfi, és nem tudta megállni, hogy végig ne nézzen a lány tökéletes alakján. Karcsú derék, kissé széles csípő, a két mell őrjítő kidudorodása a fehér kisestélyi ruhában.
A lány a hátsó ajtóhoz lépett, és kecses mozdulatokkal beszállt mögé. Ez a lány egyszerűen gyönyörű, gondolta az ember, és kikapcsolta a rádiót, amiben Britney Spears éppen az aktuális legújabb dalát énekelte. Mit nekem Britney Spears most!
- Mi a neved, szépségem? – kérdezte a férfi kissé kihívóbb hangnemben, mint ahogy szerette volna. Ő maga is meglepődött rajta, az éppen aktuális barátnőjénél szokta ezt a kedves fegyvert használni, mikor megkérdezi, hogy éppen milyen színű az alsóneműje a rajta lévő új nadrág alatt.

Az éjjeli angyal nem tétlenkedett. Átnyúlt a vezetőülés két oldalán, simogatni kezdte a férfi mellkasát, majd a nyakához hajolt. A férfi még jobban meglepődött, de nem volt ereje, és kedve sem ahhoz, hogy tiltakozzon. Biztos egy prosti…de hát itt nem is szoktak lenni. Akkor mi lehet ez a tüneményes lány?
Nem, még nem félt. Az ijedtség akkor hasított belé, mikor nem látta a lányt a kocsi visszapillantó tükrében.
- Alíz – suttogta a lány. – Birinyi Alíz.
És kinyitotta a száját…

Tizenöt perccel később Alíz rutinos tempóban vezette kölcsönjárgányát a Szentpéteri kapu felé. Alkalmi sofőrje a csomagtartóban hevert, egy új lét mezsgyéjén átlépve, a nyakán csúnya harapásnyom. Tetemvár közelében elhajtott néhány, az egyik buszmegállóban álldogáló véres, vészesen fakó bőrű, fehér csillagszemű ember mellett, egyikükön egy terepszínű egyenruha szakadozott maradványai voltak, kezében egy gépkarabélyt szorongatott, ám nem lőttek rá. Tudták jól, kihez tartozik. Az alma nem esett messze a fájától, valahogy így mondják. A kórházzal szemben álló toronyházak közötti emelt parkolóra kormányozta az autót, kiszállt, majd szinte súlytalan léptekkel odasétált a már ismerős bérkaszárnya bejáratához. A bezárt ajtó előtt egyszerűen elporladt, füstté vált, majd az ajtón belül újjáalakult. Megnyalta a száját, és végignézte a postaládákat.
Szalánczi. Kitűnő. Harmadik emelet.

Megtalálta a lakást, majd az ajtó előtt ismét lassan köddé vált. A házban mindenki aludt, senkinek nem tűnt fel a gomolygó, fehéres füst, ahogy csendben végighullámzik a lakáson, és eltűnik Viktor szobájának ajtaja alatt. Szalánczi Viktor, egy huszonkét éves, cingár, mégis jóvágású fiatalember vékony takaróját szétdobálva, háton fekve aludt az ágyában. Mikor Alíz könnyedén rátérdelt az ágyára, a fél szeme nyílt csak fel.
- Alíz… - kérdezte álomittas hangon. – Álmodom?
- Aludj csak. Éjszaka van. – suttogta Alíz, és ráfeküdt Viktorra. Csókolni kezdte meztelen hasát, felsőtestét, majd a nyakát is. Megtalálta, amit keresett.
- Jólesne egy kis csemege – suttogott csábítóan mosolyogva, és a szeme fehérje vérvörössé vált. Viktor már nem tudott semmit tenni…
Betti szülei, akik Reactorfighter távozása után három hónappal Budapestre költöztek, halálra váltan nézték a híreket, majd azonnal bekapcsolták az egyik híradós rádiócsatornát is. A következő pillanatban már vágtáztak is a telefonhoz, ám sem Betti lakásán, sem a mobiltelefonján nem tudták őt elérni. Azonnal tárcsázták a rendőrséget, ahol szinte izzottak a telefonvonalak.

Jól van, kedveseim!, gondolta a sátáni teremtmény a kripta tetején állva, mosolyogva, és élvezte, ahogy a felszálló fehér-narancs fénypászmák végigszántanak a testén is. Folytassátok! Folytassátok! Csináljátok, kedveseim! Csináljátok! Sokasodjatok! Szaporodjatok! Az a másik lány, meg az ostoba harcosa azt hiszik, elmenekülhetnek előlem! Hogy túljárhatnak az eszemen! A Gonosz eszén! A Gonosztól ered minden ördögi ravaszság. Kedveseim, kedveseim, kedveseim!
Szaporodjatok!
Éljetek!
Sokasodjatok!
Állítsátok meg...
Állítsátok meg őt!
Állítsátok meg Reactorfightert!
ÁLLÍTSÁTOK MEG REACTORFIGHTERT!
Állítsátok meg…állítsátok meg…állítsátok meg…

(Folytatjuk...)