Reactorfighter visszatér 2. - Tervezet

2. fejezet: Tervezet

Rutin üzenet Lambda főhadiszállásról:
ÜZENET ÉRKEZETT
Most kaptunk vizuális megerősítést, hogy az ellenséges jelenlét erősödik. A Gonosznak sikerült a hatalmába kerítenie a célpontjait. Azonnal keresd meg az ellenség tartózkodási helyét, és pusztíts el mindenkit, aki vitathatóan ellenséges szándékú, majd semmisítsd meg a bázist. Sok szerencsét.
ÜZENET VÉGE

Teát adtak neki, bekötötték a sebeit, amiket a „lakáscsata” alkalmával szerzett, és többé-kevésbé megnyugtatták. Ám hiába kérdezgették, nem volt hajlandó elmondani semmit Maledict-ről, a feketébe öltözött lányról, semmiről. Ám hogy az emberek érdeklődését elaltassa, mesélt Reactorfighterről, és arról, hogy ő ott volt, mikor Reactorfighter eltávozott. Az emberek alig akartak hinni a fülüknek, mikor végighallgatták a történetét. Természetesen hallottak Reactorfighter esetéről, és a tóvidék fölött lebegő kavics formájú űrhajó fotói igen sokfelé szétáradtak azóta (részben az Internetnek, a nyolcadik világcsodának köszönhetően).

Az emberek így – részben – elfelejtettek a lakásban dúlt harc részleteiről faggatni őt. Betti mindössze annyit mondott, hogy lehetséges, hogy Reactorfighter tért vissza, hogy bosszút álljon őrajtuk. Ezek után egyik lakó sem tett fel fölösleges kérdést. Felajánlották, hogy rendőrt hívnak, de Betti csak szomorúan legyintett. Hogyan magyarázhatná el nekik, hogy egy ismeretlen helyről érkezett gonosz démon – jobb szó nem jutott eszébe – támadta meg Kareszt, és Alízt, és minderről egy okkult erők birtokában lévő lány a felelős, aki csak azért tette ezt, mert Karesz nem volt hajlandó összejönni vele. Ez enyhén szólva hihetetlen.
- Hát, te tudod… - engedte útjára a szemüveges férfi, Barczi Károly. – Ha arról a Reactorfighterről van szó, ők sem tudnak segíteni…

Betti nagyon hálás volt, hogy útjára engedték. Sajgó fejének fájdalma eltörpült hatalmas lelki szenvedései mögött. Alíz és szerelmese eltűntek. Talán már nem is élnek. Fogalma sincs arról, hogy hol lehetnek, de azt tudta, hogy örök életében gyűlölni fog minden fekete ruhás lányt…és el fogja kapni azt a lányt, aki ezt művelte velük.
Természetesen nagyon jól tudta, hogy aligha lehet szó Reactorfighter újabb támadásáról. Ez nagyon nem az ő stílusa volt. Elképzelhetőnek tartotta azt is, hogy Reactorfighter egyik barátja tette ezt vele – és ez még többé-kevésbé hihetőnek is tűnt, figyelembe véve, hogy ő nem látta Maledict-et, de ott volt, és ami történt, megtörtént, Alíz és Karesz egész egyszerűen eltűntek. Ez is a földönkívüliekre vallana, hiszen nekik egy csettintés a teleportáció, a térugrás, és minden olyan dolog, amiről a Földön szépen hangzó esszéket, regényeket, és vitaszövegeket írnak

Most mi a jó francot csináljak, töprengett magában, miközben az árnyas gesztenyefák alatt sétált végig a Madarász Viktor utcán. A távolból rendőrautók szirénája hallatszott, ám ez – egy másik szituációból adódóan – már ismerős volt számára. Fel sem nézett, lehajtott fejjel, sután lépdelt, szemeiből megállás nélkül patakzott a könny.

Nekitámaszkodott egy alacsony, sárga ház falának, és a retiküljébe nyúlt. Megtalálta a cigarettáját, és lilás színű öngyújtóját. Ahogy felemelte a Pall Mall-os dobozt, feltűnt a fehér embléma mellől a mobiltelefonja. Egy pillanating meredten állt, és nézte. Eszébe jutott, hogy Alíznál még mindig ott a telefonja, ha ugyan működik még. Valószínűbb, hogy az (is) meghalt, de jobb ötlete nem volt. Rágyújtott, kivette a telefonját, és nyomkodni kezdte. Belépett a telefonkönyvébe, és elégedettséggel nyugtázta a megjelenő neveket. Majd hirtelen kikerekedett a szeme, és kis híján elejtette a készüléket.
- Mi a… - csak ennyit tudott kinyögni.
A névlista legtetején, az „A”-betűs nevek fölött az évekkel korábban eltűnt bejegyzés volt olvasható.
REACTORFIGHTER
Tehát ő volt az! Tudtam! Tudtam!
Azonnal tárcsázott, és a füléhez illesztette a telefont. Idegességében négy slukkal kivégezte a cigarettáját.

A telefon kicsöngött, majd egy csöppet sem ismerős hang szólalt meg benne.
- Ki keresi Reactorfightert? – kérdezte durván.
- Én…eh… - kezdte Betti ijedten, majd ismét eszébe jutott az égett padló a szétdúlt lakásban, és megemberelte magát. – Egy régi ismerőse vagyok, azonnal beszélnem kell vele.
- Ott találhatod meg őt, ahol nem keresnéd. – érkezett a rövid, tömör válasz, majd megszakadt a vonal. Betti egy ideig bénultan állt, majd megpróbálkozott visszahívni a telefonszámot. De nem találta meg. Sem a telefonkönyvben, sem a híváslistában nem volt megtalálható.
Na tessék…már megint eltűnt. De kivel beszéltem akkor?
Ott találhatod meg őt, ahol nem keresnéd. Mit akar ez jelenteni?
Betti egy csöppet sem érezte magát jobban. Itt van Reactorfighter, de nem ő tette, legalábbis úgy érezte, hogy nem ő volt. Az a lány tette ezt vele. Reactorfighter nem volt okkultista, és Betti tudta, hogy ő sosem keresi a lányok társaságát. Ez egyből kizárta annak lehetőségét, hogy Reactorfighter, feladva korábbi elveit, szövetkezett egy sátánistával, hogy eltehesse őket láb alól. Nem valószínű, hogy ő volt. De akkor hogyhogy ismét megjelent a telefonszáma?
Reactorfighter itt van. Visszatért.
Jó, de merre van?
Ott találhatod meg őt, ahol nem keresnéd.
Hol az az „ott”? Lássuk csak…

Betti visszaemlékezett a hajszára, onnantól pörgetve vissza elméjében az eseményeket, hogy Reactorfighter eltűnt a hajó kéklő testében. Szirmabesenyőben lakott, a Pázsit utcai házban. Oda Pestről költözött, a…milyen utcából? Dandár utca, igen. Oda pedig Miskolcról…ahol megtalálta a fegyvert Alíz. Igen, úgy vélte, megtalálta a helyet.
Megfordult, és azonnal elindult Reactorfighter pincéje felé. Emlékezett még a portásra, akinek még fizettek is, hogy megtalálják a társait pusztító szörnyeteget, akinek annyira telítve van a teste sugárzással, hogy akit megérint, az ott helyben meghal. Emlékezett arra is, amit Alíz mesélt neki…hogy mit álmodott a vonaton. Betti úgy gondolta, Reactorfighter talán érzett valamit Alíz iránt, talán még mindig érez, és ettől kissé féltékeny lett. Miért nem én kellek neki?, gondolkozott, ahogy haladt a járdán, egyre közelebb a Szent István utcához. Elhagyta a Fazekas utcai általános iskolát, végigment a Dayka Gábor utcán is, kijutott a Szinva patakhoz, ami csendesen csobogott betonágyában, visszatükrözte a szürke égbolt felhőköpenyét. A távolban már látta a csíkos házat.

Senki más nem hinne nekem. Ez az egyetlen lehetőségem.
- Őtőle fogok segítséget kérni – mondta félhangosan magának, ahogy a kapu felé vette az irányt. Az eltelt négy évben mit sem változott a kapu, ám ezúttal nem volt kaputelefon, leszerelték. Az ajtóból eltávolították a mágneszárat, szimplán, kézzel nyílt. A szokásos lépcsőházi szag csapta meg Betti orrát, ahogy belépett.
- Hát itt vagyok – suttogta, és a már ismert útvonalon a pincébe ment. A pince világítása azóta csak még rosszabb lett. Két izzó kiégett, csupán egyetlen, homályos körte világított a kőbe vájt járatban. A legutolsó ajtón a szokásos szimbólum fehéren világított a szinte teljes sötétségben. Az ajtón még látszottak a négy évvel ezelőtti ütések nyomai, helyenként be volt horpadva a vasajtó, ám lakat ezúttal nem volt rajta.

Reactorfighter odabent van, remélhetőleg. Most Bettinek valahogy nagyon nem volt kedve megint fogócskát játszani vele. Ha Reactorfighter újra eltökélte, hogy rejtőzködni fog, akkor nem tudta, miféle segítséget szerezhetne. De erről ráér később is meditálni.
Na most légy okos, Domokos, gondolta zavarosan, ahogy megállt az ajtóval szemben. Ha nem lő agyon rögtön, akkor talán fog segíteni.
Vett két mély levegőt, és bekopogott.
- Tessék – szólt ki egy tompa, nagyon ismerős hang.
- Én vagyok az, Koren Bernadett. – felelte Betti kissé ijedten. A gyomra összehúzódott, annyira félt Reactorfightertől.
- Gyere be.
Betti egy pillanatig tétovázott, majd benyomta a vasajtót. A pinceodúban ezúttal volt világítás, sárga fény borította be a kis előszobát a fotelokkal, és hátul a másik helységet.
Az ajtóban Reactorfighter állt.

Betti megdermedt. A vasajtó nagy dörrenéssel becsapódott. Valami kattant, és az ajtó bezáródott. Hiába hátrált neki a lány, nem nyílt ki. Rettegve nézett Reactorfighterre.
A fiú az elmúlt négy év alatt szinte semmit nem változott. Az arca szikárabb lett, ám a testalkata semmit nem változott. Talán egy kicsivel magasabb lett. A kezében pedig ott tartotta azt a hatalmas, idegen fegyvert, ami akkor volt nála, mikor utoljára látták…az idegen hajó alatt. A csöve a vége felé kiszélesedett, futurisztikus külsőt kölcsönözve neki. A négy, trapéz alakú csőnyílás kör alakban helyezkedett el a fegyver elején, egyeként akkorák lehettek, mint egy szelet mézes zserbó. És a fegyvercső egyenesen az ő hasára irányult.
- Itt az egyik kémkölyök, a társa nélkül. Miért jöttél? – kérdezte Reactorfighter, csöppet sem dühösen. A fegyver csöve egy pillanatra sem mozdult el Betti hasáról.

Betti lassan felemelte a kezeit, a retikülje az oldalának ütődött, de ezt észre sem vette félelmében. Reactorfighter most agyon fogja lőni őt.
- Én nem felejtek. – folytatta Reactorfighter, és a fegyverével az egyik bőrfotelre bökött. – Ülj le.
Betti lassan, oldalazva a fotelhoz ment, és beleült. Kényelmes volt, nagyon kényelmes, de ebből ő nem vett észre semmit.
- Miért tetted? – kérdezte hirtelen Betti, arra gondolva, hogy jelenlegi helyzetén ez nem sokat ronthat.
- Kellett nekik az utamba állniuk… - felelte könnyedén Reactorfighter, és bejött ő is, a hatalmas fegyvert még mindig Bettin tartva. Nagy fegyver volt, a fiú mégis csupán egy kézzel fogta. – Nekem feladataim vannak, küldetéseim vannak. Ne álljon az utamba egyetlen pondró sem.

Betti nagyjából azt a választ kapta, amire számított.
- Elnézést kérek a két rendőrért – ingatta a fejét Reactorfighter. Katonai zubbony volt rajta, hadnagyi rangjelzéssel, terepszínű nadrág, és az elmaradhatatlan fekete bakancs. Betti elcsodálkozott, hogy Reactorfighter még mindig ugyanazt a nadrágot viseli, mint akkor, gimnáziumban.
Azóta ezt hordja. Nagyon vigyáz rá…de érthető.
- Engedd le a fegyvert, kérlek. – nézett rá Betti a legesdeklőbb pillantásával. – Nagyon nagy baj történt, ne tetézzük már még ezzel is. Könyörgök neked, Reactorfighter! Ne ölj meg!

Reactorfighter egy hosszú percig még szótlanul nézte Bettit, majd a hátára dobta a fegyvert, ami tompán csörrent egyet. Sötét szíja átlósan húzódott végig a fiú makulátlan katonai zubbonyán.
- Baj? Miért nem ezzel kezdted? – kérdezte kissé meglepetten. – Kaptam üzenetet, hogy valami szörnyűség készül megint. A barátaim visszaküldtek, hogy csináljak rendet. Ejj-ejj, Betti, te mindig kifogod a legcsúnyább eseteket ebben a városban. – A tekintete komor volt még mindig, de egy kicsit már mosolygott. Betti leírhatatlanul megkönnyebbült, mikor a hatalmas fegyver Reactorfighter hátára került.
- Ők a barátaid? Az idegenek? – kérdezte Betti meglepetten.
- Igen. - felelte magától értetődően Reactorfighter. – Már régóta kapcsolatban állok velük. Arra a napra egész addigi életemben készültem. Nem kockáztathattam meg, hogy két rendőr elfogjon, megértheted.
- Rendben, értem! – emelte fel a kezét Betti, igyekezett elterelni a beszélgetést a négy évvel ezelőtt történtekről. Semmi szükség nem volt rá, hogy felhúzza Reactorfightert. – Nem hibáztatlak, hiszen nem tehettél mást.
- Na ugye – érkezett a válasz Reactorfightertől, mindenféle káröröm nélkül. – Figyelj, tegyél meg nekem egy szívességet, és ne nosztalgiázzunk most. Egyikőtöket sem akartam bántani, és megmondtam nekik is, hogy ne szórjanak meg titeket. Rendben van?
- Igen – felelte hálásan Betti.
- Jó. Ezt megbeszéltük. Akkor hát meséld el, hogy mi ez az egész. – ült le Reactorfighter, cigarettát vett elő a zsebéből, valamint egy apró,tollszerű tárgyat. Ránézett az ezüstös rúdra, és a cigaretta vége azonnal lángra lobbant. Betti szájtátva nézte.

- Mi ez? – kérdezte.
- Ó, csak egy kis játékszer – legyintett Reactorfighter. – A barátaim először nem tolerálták, hogy dohányzom, mondták hogy nem jó ez így, telefüstölöm a hajót, és a többi. Felajánlották, hogy leszoktatnak, de elutasítottam, ráér később is. Inkább kértem, hogy ha van olyan fölösleges alkatrészük, amiből valami öngyújtó-szerűséget tudnak összedobni nekem, akkor tegyék meg. Tessék, nézd.
Reactorfighter odanyújtotta Bettinek az eszközt. Betti óvatosan elvette, és megnézte. Tényleg egy golyóstollra hasonlított, ezüstszürke fémből készült, a közepe táján egy halványabb színű fémgyűrű.
- Hogy működik? – kérdezte.
- Ez voltaképpen egy apró részecskegyorsító. - magyarázta Reactorfighter, és odanyújtotta a cigarettás dobozát. – Tessék, vegyél, vedd a szádba, és figyelj.

Betti kíváncsian elvett egy szál cigarettát, és megnézte. Moon Lights, Reactorfighter kedvenc márkája. Tétován a szájába vette, és kissé odatartotta a fémpálcikát, ahogy őtőle látta.
- Most szívd – szólalt meg Reactorfighter, és Betti cigarettája meggyulladt.
- Hűha! – nézett rá Betti hitetlenkedve a füstölő cigarettájára. – Hogy csináltad?
- Úgy működik, hogy először a „gyújtóra” gondolsz, aztán pedig a tárgyra, amit lángba akarsz borítani vele. Mintha háromszöget rajzolnál.
Betti nagyjából megértette. Elgondolkodva nézegette a fémpálcikát, majd visszaadta.
- Nagyon jó! – hüledezett. – Bármit fel lehet vele gyújtani?
- Nem – rázta meg a fejét Reactorfighter. – Kicsi tárgyakat. Mint egy gyufásdoboz, vagy üveggolyó, vagy láncszem.
- Remek! Nagyon ügyes kis szerkezet! – mosolygott Betti.
- Örülök, hogy tetszik – mosolygott vissza Reactorfighter, és Betti ebben a pillanatban nagyon megnyerőnek találta őt. Nem gonosz, gondolta elégedetten.

Reactorfighter a kis asztal aljába nyúlt, és elővett egy üvegtéglát, amiben két-három elnyomott cigarettacsikk, és hamu volt.
- Tessék, majd ebbe. – mondta, és Betti szemébe nézett. – Szóval utasítást kaptam tőlük, hogy térjek vissza, mert baj támadt. És visszatértem, mert ez a dolgom.
- Tehát te azért „vagy”, hogy ilyen Don Quijote módjára segíts a rászorulóknak?
- Próbálom az embereket visszatéríteni a helyes irányra, akármilyen kellemetlen néha ez. – vont vállat Reactorfighter. A nagy fegyver megcsörrent a hátán. – A bokrot is nyesni kell, nem csak öntözni.
Igaz, gondolta Betti.

- Nem sokat változtál, mióta leérettségiztél – állapította meg futólag. – Még mindig militarista vagy?
- Igen. És az is maradok. – érkezett a válasz. – Te sem sokat változtál. Még mindig ugyanolyan csinos vagy.
Betti kissé elpirult, és mosolygott.
- Köszönöm.
- Csak az igazat mondom, mint mindig. – viszonozta a mosolyt Reactorfighter. – A militarista nem szokott hazudni a barátainak.
- Tehát barátunk vagyunk? – kérdezte meglepve Betti. Nem létezik, hogy Reactorfighter egyáltalán nem haragszik azért, hogy végigkergettük fél Magyarországon!, csodálkozott.
- Ha megígéred, hogy nem támadsz rám, és nem küldesz rám senkit, akkor igen. – felelte. – Tudod, nagyon zokon vennék, ha engem valami baj érne. Ne akard, hogy ők jöjjenek ide rendet csinálni.
- Megértettem – bólintott Betti. Az valóban nem lenne jó, ha Reactorfighternek bármi baja esne. Könnyen meglehet, hogy kétszáz-háromszázezer olyan űrhajó jönne akkor, és semmi nem állíthatná meg őket. – Amúgy ők szeretik az embereket?
- Ha nem szeretnék, most nem lennék itt. Ők segítik a mi fajunkat, de nem örülnének neki, ha lekapcsolnának engem.
- Értem – bólintott Betti.
- De ne beszéljünk ilyenről – mondta gyorsan Reactorfighter. – Nem akarok galaktikus háborút kirobbantani itt, van enélkül is elég baj. Ők sem akarnak.

Betti kissé elmosolyodott.
- Azt hittem, a militaristák szeretik a háborúzást.
- Nono! – rázta a fejét Reactorfighter. – Nem minden háborút, hanem ami a jót szolgálja. Ami nemes cél érdekében van. Abból senkinek nem származna semmi előnye, ha engem elfognának, vagy megölnének, aztán idejönne egy űrflotta, és porig rombolná Miskolcot. Nem igaz?
- De… - ismerte el Betti.
- Na látod. Rossz háborút, fölösleges háborút minek kirobbantani? Jobb a békesség. A barátaim nem az emberek ellensége. És én sem.
- Segíteni próbálsz a magad módján – mondta Betti. Kezdte érteni, mi Reactorfighter szerepe. Nem eszköz, hanem barát. Egyenértékű az idegenekkel.
- Mondhatni – bólintott Reactorfighter, és ismét az asztal alá nyúlt. Csilingelést lehetett hallani, ahogy elővett két poharat, majd rögtön utána előkerült az Ice teás flakon is.
- Ne haragudj, nem iszom alkoholt. De ez biztos jól fog esni. – kinyitotta a flakont, és mindkettőjüknek töltött.
- Köszönöm, Reactorfighter. – emelte fel Betti a kissé szögletes poharat, és nagy kortyokkal kiitta. Valóban jólesett neki a citromos tea.

Reactorfighter is megitta gyorsan a magáét, készségesen újra töltötte mindkét poharat, és végignézett Bettin.
- Úgy nézel ki, mint akit jó alaposan összevertek. – morogta sejtelmesen, és jó mélyet szívott a cigarettájából. Kissé furcsán nézett, mikor látta, hogy Betti alig oltotta el a magáét, máris új szálat vesz elő a sajátjából. – Ki tette ezt veled?
És Betti mesélni kezdett. Elmondta Karesz esetét a sátánista lánnyal, elmesélte Maledict-et, és hogy mi történt Karesz lakásában. Nem hagyta ki azt sem, hogy eredendően őt gyanúsította az elkövetéssel.
- …aztán idejöttem Hozzád, és most itt vagyok. – fejezte be Betti. – Segítened kell, Reactorfighter. Bármit megadok, ha segítesz.
- Óh – legyintett a fiú, és kiitta a pohara tartalmát. – Nem vagyok én zsoldos. Ez a feladatom. Amúgy sem tudnék mit kezdeni a pénzzel. De segítek Neked.
- Köszönöm… - mondta hálásan Betti, és legszívesebben Reactorfighter nyakába borult volna, megcsókolta volna, és szeretgette volna.

- Még ne köszönj semmit. Majd ha itt lesz Alíz is, Karesz is. Egyelőre az sem biztos, hogy élnek még.
- Én is ettől félek – felelte Betti. – Eltűntek, és nem tudom, merre vannak, ha élnek még egyáltalán.
Reactorfighter borús ábrázattal elnyomta a cigarettáját, és felállt.
- Egyvalamit rögtön az elején megmondok. Nem fog egyik pillanatról a másikra sikerülni. Először is meg kell találnunk őket, méghozzá gyorsan.
- Felhívhatom őt a mobilon… - javasolta bátortalanul Betti, de Reactorfighter leintette.
- Még ne – mondta elutasítólag. – Ha valóban foglyok, nem hiszem, hogy felveszik a telefont. Csak annyit érnénk el vele, hogy összetörnék, vagy ilyesmi. Gyere velem. – intett, és bement a másik szobába. Betti követte.

A tágasabb szoba azóta nem sokat változott, csupán a vaspolcok lettek feltöltve a már ismerős fém- és faládákkal, az íróasztalon pedig egy számítógép volt. Mögötte egy szék, a falon a pinceablak.
- Hm…hát szerintem az ablakon könnyebb lett volna bejönnötök… - nézett fel futólag a polcokra Reactorfighter, majd beült a számítógép elé. Betti zavarba jött, de Reactorfighter csak legyintett, hogy szóra sem érdemes.
- Hogy találjuk meg őket? – kérdezte Betti, és Reactorfighter mögé lépett. A képernyőn a jól ismert Windows XP háttér látszódott, két furcsa, fekete hátterű ablakban pedig angol nyelvű szövegek.

- Nos – tette le maga mellé a fegyvert Reactorfighter. – Az érkezett üzenetek szerint ez a lány embereket keres, hogy…hogy is mondjam…megváltoztasson egy másik világot. Hogy uralkodjon rajta. Egy olyan világról van szó, ami nem a miénk, és mint olyan, nem létezik. A darkervilágot. Tudod, kik azok a darkerek?
- Nem… - felelte Betti. Voltak sejtései, de csupán sejtések voltak, semmi több.
- Elmagyarázom. A darker stílus hasonló a militarizmushoz, de mégis más. Ők is hozzánk hasonló emberek, akik, ha önmagukban vannak, vagy csoportosan, úgymond eltávoznak ebből a világból egy olyanba, ami sötét, szent, és sérthetetlen. Ők is magányosak, mint mi. Melankólikus, rendkívül kifinomult, mély érzésű emberek, akik szintén megundorodtak ettől az elkorcsosult világtól, és egy közös, másikat hoztak létre, valahol máshol. Tudsz követni?
- Azt hiszem… - mondta Betti.

- Ők a kín, a szenvedés, a szomorúság, és a fájdalom szépségéhez vonzódnak, valamint a szent dolgokhoz. Az olyan szent dolgokhoz, ami igazán szent, és nem szól bele sem a hatalom, sem a pénz, sem a politika. Ők a sötét szépséget követik, a lelki tisztaságot, és önmagukban próbálják megtalálni a vigaszt egy olyan helyen, ahová csak ők léphetnek be…mert az az ő világuk, a darkervilág.
- Értem – bólogatott Betti. Reactorfighter ránézett, és utálkozva fintorodott el.
- Sajnos ez a mai világ előszeretettel farag belőlük elmebeteget, mint belőlünk, militaristákból. Arról van szó csupán, hogy ők hozzánk hasonlóan szabadok, tiszták, és sosem fognak behódolni annak, ami a mai léttel jár együtt. Ők is a múltnak élnek részben, és ennek megfelelőek a szokásaik, a stílusuk is. Nem divatból teszik, ahogy én sem. Milyen szomorú, hogy manapság a melegeket jobban elfogadják, mint a darkereket.
- Egyetértek! – vágta rá Betti. Ismét elcsodálkozott, hogy Reactorfighternek milyen éles a látása ilyen dolgokban.

- A darkerek és a militaristák egymás barátai és szövetségesei. Bár különbözünk, mégis egyek vagyunk sok helyütt. Ez a sátánista lány pedig arra készül, hogy a darkervilágot valahogy megváltoztassa. Ami most van, az valahogy mássá változna…és ez valószínűleg kihatással lenne erre a világra is, amiben élünk.
- Jézusom… - suttogta Betti. Megdöbbentette, hogy olyan erők léphetnek működésbe, amikről a legtöbb embernek fogalma sincs. A darkervilágot a darkereken és néhány kivételes emberen kívül más nem ismeri, így az számukra nem létezik. Ám ez a lány tud róla, hogy ott van. Tud róla, és arra készül, hogy leigázza.

- Amilyen információkat kaptam, ez a valaki arra készül, hogy a darkervilágot a maga szája íze szerint – vagy a „megbízói” szája íze szerint – formálja át, és alakítsa. – folytatta Reactorfighter. – Ennek valószínűleg az lesz a vége, hogy a darkervilág valahogyan ütközésbe kerül azzal a világgal, amiben most vagyunk. Kicsit olyan,mint a Mátrix. Láttad azt a filmet?
- Igen, láttam. – felelte Betti. Valóban, ez a dolog egyre inkább hasonlított holmi fantasztikus filmre. És őneki eddig fogalma sem volt ezekről. Egyedül ezt képtelen lettem volna megállítani. Reactorfighter fog segíteni…de nem biztos, hogy sikerülhet neki.
Reactorfighter a képernyőre mutatott.

- Tessék, eddig ennyi üzenetet kaptam. Nemcsak a barátaidat fenyegeti veszély. Ez a Maledict valahogy „terjeszkedik”, vagy fertőz. Nem tudom, mi lehet ő, nem vagyok pap. Igazából nem biztos, hogy tudok valamit is tenni ellene, főleg ha nem látom őt. Bár ha a harci vizor kijelzi, akkor valamennyivel könnyebb lesz a dolgom…
Betti kérdőn nézett Reactorfigherre. – Vizor?
- A sisakon a szemüveg. Ha az a valami meleget bocsájt ki, akkor látni fogom vele. De én most nem a Maledict-től félek leginkább, hanem attól a lánytól. Ha képes volt életre hívni egy ilyen démont, szörnyet, akármit… - legyintett egyet, és valamit beírt a billentyűzeten, mire egy újabb fekete ablak ugrott elő a képernyőre. - …akkor még gonoszabb dolgokra is képes lehet. Nem tudom, ki ő, és honnan a hatalma, és azt sem tudom, mi a végső célja.
A fekete ablakon különféle mezők voltak. Reactorfighter beírt pár látszólag értelmetlen szót, majd lenyomta az ENTER billentyűt. Újabb fekete színű ablak. Reactor ujjai villámsebesen jártak a billentyűzeten. Betti csendesen föléhajolt, és nézte mit ír.

ÜZENET REACTORFIGHTERTŐL AKTÍV
MINDKÉT ÜZENETET VETTEM. EGY AZONOSÍTATLAN FIATAL NŐNEMŰ EGYED ÁLLHAT A TERVEZET MÖGÖTT. EGY „MALEDICT” NEVŰ, ISMERETLEN ÉLETFORMÁT KÜLDÖTT RÁ A FÉRFIRE, ÉS MIKOR KÉT BARÁTNŐJE MEGLÁTOGATTA ŐT, ELRAGADTA ŐT IS, ÉS EGYIK NŐNEMŰ EGYEDET IS. MÁSIK NŐNEMŰ EGYED LAMBDA BÁZISON ŐRZÖTT. NYOMOZÁS MEGKEZDVE. SZÜKSÉGES MOBILTELEFON RÁDIÓHULLÁMOK BEMÉRÉSÉRE ALKALMAS ESZKÖZ. KEVÉS IDŐ VAN, 24 FÖLDI ÓRÁN BELÜL LESZÁLLÍTANDÓ. DARKERVILÁGOT TÁMADÁS ÉRI, AZONOSÍTATLAN FIATAL NŐNEMŰ EGYET ÉS „MALEDICT” ISMERETLEN ÉLETFORMA, AZONNAL MEG KELL AKADÁLYOZNI.
ÜZENET VÉGE

Reactorfighter befejezte a gépelést. Kihúzta az íróasztal egyik fiókját, csavarhúzót vett ki belőle, felkelt a székből, és lecsavarozta a számítógép házát. A komputer belsejéből színes huzalok, nyomtatott áramkörök, tápegység, és különféle számítógépes kártyák tűntek elő. És még valami…egy szintén ezüstszürke fémből készült, antennaszerű tárgy, ami leginkább egy kisméretű rádiótoronyhoz volt hasonló. Mint valami makett, amit egy rendkívül ügyes kezű gyerek szerkesztett. Fehér vezetékkel volt a tápegységhez csatlakoztatva.
- Rendben, most fognak válaszolni. – felelte Reactorfighter. Betti meg sem mukkant, annyira lenyűgözte az idegen civilizációval való kommunikálás.
Reactorfighter kivette az antennát, rátette a tápegység tetejére, majd visszaült, lezongorázott újabb értelmetlen karaktereket a billentyűzeten, és kétszer lenyomta az ENTER gombot. A fekete ablak még pár másodpercig látható volt, majd eltűnt. Hamarosan azonban felvisított a számítógép, és egy hasonló fekete ablak jelent meg.

ÜZENET LAMBDA FŐHADISZÁLLÁSRÓL AKTÍV
ÜZENETÉT VETTÜK, 24 ÓRÁN BELÜL KÍVÁNT SZERKEZET MEGÉRKEZIK, KÉSZEN FOGADNI. NŐNEMŰ EGYEDET ŐRIZNI, „MALEDICT” KERESNI FOGJA ŐT. DARKERVILÁG ELLENI TÁMADÁST MEGAKADÁLYOZNI, DARKER EMBERT KERESS ÉS KÉRD SEGÍTSÉGÉT. RENDELKEZÉSEDRE BOCSÁTUNK 2 IMPULZUS FEGYVER TÁRAT. MIUTÁN SZERKEZET MEGÉRKEZETT, KERESD MEG ELLENSÉG FŐHADISZÁLLÁSÁT, ÉS PUSZTÍTSD EL MINDET. NAGYON FIGYELJ, MERT KEVÉS AZ IDŐ, ELLENSÉGEK MEGSZÖKHETNEK DARKERVILÁGBA, VILÁGOT NYITVA HAGYJÁK, ÚJ AJTÓKAT NYITNAK, KÉT VILÁG ÜTKÖZÉSE, KIPUSZTULÁS. ŐRZÖTT NŐNEMŰNEK FEGYVERT ADNI, „MALEDICT” TÁMADÁSA ESETÉN ELPUSZTÍTANI.
ÜZENET VÉGE

- Micsoda? – Betti alig akart hinni a szemének.
- Látom, jó a szemed. – felelte oda sem nézve Reactorfighter. – Arra készülnek, hogy a darkervilágot bemocskolják, beszennyezzék a maguk…világával. Ezután az lesz a következő, hogy teljesen nyílt helyeken hoznak létre átjárókat a darkervilágba. – Lehunyta egy pillanatra a szemét, hogy elképzelje a katasztrófát.
- El tudod képzelni, mi lenne? – fordult Betti felé hirtelen. – Egyszerűen csak fogja magát, és kinyílik egy ilyen „kapu” valahol Miskolcon, vagy máshol. Kijönnének belőle azok a valamik, amikkel ez a sátánista lány benépesítette a darkervilágot. Addigra valószínűleg maga köré gyűjteni az összes többi…khm…hittestvérét is. És ha képesek voltak egy gyakorlatilag nem létező világot manifesztálni…akkor sokkal többre is képesek.
- Mire gondolsz? – kérdezte Betti, egyre inkább rettegve a lehetséges apokaliptikus végkifejelettől.
- Még nem tudunk róluk semmit, addig nem tudhatjuk, mivel rendelkeznek. Mindenesetre, ha Maledict-et létrehozta egyetlen sátánitsa, többen valószínűleg több, vagy nagyobb démonokat is létre tudnának hozni, és ehhez maga a darkervilág adná a táptalajt. Más szavakkal: atom szívás lenne.

Betti valahogy nem tudott elmosolyodni ezen. Újra csak Alíz és Karesz lebegett a szeme előtt, és az eljövendő katasztrófa. De mi szükség lenne ehhez Alízra és Kareszre?
- Ezt meg kell akadályoznunk – mondta végül Betti. – Ha jól olvastam az üzenetet, mobiltelefon alapján akarod megtalálni őket.
Reactorfighter elmosolyodott.
- Úgy van. Megvan Alíz száma, a jelenlegi. Ha jól tudom, neked is megvan. A készülék pedig, amit egy napon belül meghoznak, majd kijelzi egy körülbelül 20 kilométeres körzetben, hová tartanak a telefon által kibocsájtott hullámok.
- És ha tönkrement a telefon? – kérdezte Betti. Leginkább ettől tartott, ez ugyanis nagyon valószínű. Ha Alíz él is még, a telefonját lehetséges, hogy tönkretették.
- Amiatt ne aggódj, Betti. – legyintett Reactorfighter, és ezzel jókora megkönnyebülést szerzett neki. – Az a szerkezet lesz annyira kifinomult, hogy megtalálja a telefont akkor is, ha a pokol fenekére vitték, és rádobtak egy sziklát. Akkor viszont bukás van, ha elvesztette a telefonját Alíz, vagy elvették tőle.

Betti azon volt, hogy megkérdezi, hogy fogják úgy megtalálni őt, ám egészen más csúszott ki a száján.
- Haragszol rá? – kérdezte, majd gyorsan befogta a száját. Ez volt az a kérdés, amit négy éven keresztül meg akart volna kérdezni őtőle, de egészen eddig nem jutott eszébe. És fogalma sem volt róla, miért éppen most, amikor a legkevésbé számít az ilyesmi. Reactorfighter különben is megkérte, hogy ne hánytorgassa fel a múltat.
- Nem – felelte tömören Reactorfighter, miközben visszarakta az antennát a tápegység alá, és gondos mozdulatokkal a helyére illesztette a gépházat. – Nem tudott volna megölni.
- A páncél miatt? – kérdezte Betti.
- Egyrészt amiatt. Másrészt meg mert ha a barátaim úgy látták volna, hogy elsüti a pisztolyt, abban a pillanatban szenesítették volna.
Rosszallóan csóválta meg a fejét, és magában azt gondolta, lám-lám, ilyenek a lányok, képesek még ennyi idő elteltével is azon filózni, mi lett volna, ha másképp történt volna.

Reactorfightert félreismertük mindannyian. Ő nem gonosz. Betti azóta bűntudatot érzett, hogy ő közölte vele, nem azért „van”, hogy Doom 2-t játsszon élőben.
Bűntudatának tárgya felkelt a székből, és mikor Betti utat engedett neki, a polchoz ment.
- Figyelj rám jól. Azt az utasítást kaptam, hogy őrizzelek itt, és adjak fegyvert neked. Addig maradj itt, amíg be nem fejezzük a feladatot. Olvastad, mit írtak, Maledict valószínűleg vadászni fog rád.
Betti ettől nagyjából halálra rémült. Mintha nem lenne elég bajom!, gondolta dühösen.
- Ez evidens – fordult Reactrofighter Betti felé egy pillanatra, majd újból a polcokat kezdte tanulmányozni. – Te láttad egyedül, hogy pontosan mi történt, méghozzá tudod is, hogy ki a felelős érte végső soron. Az a lány nem ostoba, rád fogja küldeni Maledict-et, ha másért nem, hogy ne járjon el a szád.
Betti reszketni kezdett.
- De ne félj, kedves. Itt sosem fog megtalálni minket, hacsak nem képes a gondolatolvasásra. Azt pedig erősen kétlem. Maledict gonosz, és valószínűleg jókora adag ravaszság is van benne, de nem különösebben intelligens. Leginkább csak a véletlenen múlik, hogy megtalál-e minket, már ha egyáltalán nekiáll keresgélni Magyarország harmadik legnagyobb városában. Ha pedig mégis idejön…akkor őróla el is feledkezhetsz.

Ettől kissé megnyugodott Betti, főleg, mikor Reactorfighter magabiztosan elvigyorodott. Maledict-nek méltó ellenfele lehetne Reactorfighter. Nem hiszem, hogy le tudná győzni. Reactorfighternek más fegyvere is van, nem csak az a böszmenagy puska.
- El tudod intézni? – kérdezte félénken Betti.
- El – érkezett a kurta válasz. – Az impulzusfegyverrel bármit megsütök neked. Olyan fegyvert kértem tőlük, aminek a Földön gyakorlatilag nincs ellenfele.

Betti csodálkozva nézte a tömzsi, vaskos, gépkarabélyra hasonlító idegen fegyvert, ami az íróasztalnak támasztva feküdt. A puskaagy meglepően kicsi volt, éppen csak akkora, hogy egy ember keze meg tudja ragadni, viszont az előtte lévő tár majdnem a kétszerese volt neki. A fegyver felülete rovátkolt volt, ismeretlen rendeltetésű, hosszanti kiemelkedések, vájatok, és utólag rátett lemezek borították. A tetején – ahol a tokfedélnek kellett volna lennie – szintén sok kisebb-nagyobb kiemelkedés, csavar és gomb volt. A fegyver oldalán néhol apró zöld, piros, és kék fények világítottak. A tártól egy kicsit odébb kezdődött a hengeres alakú puskacső. Nagyságát és átmérőjét tekintve alig volt kisebb egy kályhacsőnél. A vége felé négyzetes alakban szélesedett ki, majd hirtelen, egyenes vonalban szakadt vége. A négy csőnyílás körül volt ugyan egy kis kiemelkedés, középen pedig egy szintén négyzet alakú púp, de alig volt valami, ami alapján földi fegyverekhez lehetett volna hasonlítani őket. Otromba, nagy darab fegyvert volt, mégis vonzó.
- Hogy bírod ezt el? Akkora ez az akármi… - csodálkozott. Reactorfighter sosem volt izompacsirta, átlagos testi erővel rendelkezett csupán.
- Próbáld meg felemelni, és rájössz! – felelte Reactorfighter, és tovább keresgélt a polcon.

Betti vegyes érzelmekkel lépett oda a puskához. Óvatosan félretolta a széket, és futó pillantást vetett közben a számítógép képernyőjére. A bal oldalon szépen sorakoztak egymás mellett az ikonok a zöld mezőben. LAMBDA GÉP, ADATTÁR, LAMBDANET CSATLAKOZÁS, LOMTÁR, LAMBDA ANTIVIRUS RENDSZER, KOMMUNIKÁCIÓ, HALF-LIFE 1, HALF-LIFE 2, JÁTÉKOK MAPPA.
Reactorfighter játszani is szeret, gondolta, ahogy lehajolt, és a puskaagynál fogva felemelte a fegyvert. Elképesztően könnyű volt, a hatalmas méretéhez képest, körülbelül mint egy közönséges AK-63 gépkarabély.
- Hogy a francba lehet ilyen könnyű? – kérdezte Betti kíváncsian, és próbaképpen meglengette párszor óvatosan a fegyvert, amennyire tőle tellett. Volt súlya természetesen, de a méretéhez képest elenyésző.

Reactorfighter levett a polcról egy hosszú, zöld fémládát, amit jókora vaskapcsok zártak le, a tetején sárga színű, festett lambda-jel volt. Felnézett, és elmosolyodott.
- Idegen fémek, kedves. Tudod, a 120-as rendszám környékén ismét kezdenek szilárddá válni az elemek a periódusos rendszerben. Ilyen elem a doonium is. Az olvadáspontja 1200 fok körüli, nagyon kemény, földi eszközökkel nem munkálható meg. Viszont kicsi nagyon a súlya. Egy dooniumból készült kisasztal körülbelül olyan nehéz, mint egy kosárlabda. Tartalmaz még mást is a fegyver persze. Áramköröket, miniatűr számítógépeket, amik a tűzgyorsaságért, az energiaátvitelért felelősek, és persze sok magas olvadáspontú alkatrészt, amik a tárban lévő energiát felszívják, összesűrítik, és aztán kilövik. Elég nehéz elmagyarázni, én sem igazán értem a működését, de hála Istennek, ezek az eszközök ritkán hibásodnak meg. Nem kell vonat alá rakni, meg falhoz csapkodni, ennyi a titok.
- Elektronikus fegyver? – hüledezett Betti, és csodálkozva nézegette az impulzusfegyvert.
- Az – mosolygott Reactorfighter. – Ezek nagy precizitású és hihetetlenül pontos számítógépek, amik gyakorlatilag 100%-os hatásfokkal működnek. Az idegenek mindig is a tökéletességre törekedtek. A földi számítógépek között nincs hozzájuk fogható.
- Azt elhiszem! – mondta Betti, és visszahelyezte a fegyvert az asztalnak döntve.

- Gyere – intett Reactorfighter, mire Betti kíváncsian odament. Újabb idegen szerkezetre számított, és mit ad Isten, fején találta a szöget. Egy ezüst színű, hosszú fémcsőre hasonlító szerkezet volt, amiből oldalt egy félig nyitott rekesz állt ki. A rekesz üreges volt, vájatok voltak az oldalain, a fegyver testében pedig újabb, ismeretlen rendeltetésű mozgó alkatrészek voltak. Egy gyűrű alakú vörösen világító tárgyat látott benne Betti, ahogy Reactorfighter kiemelte, valamint egy dugattyúra hasonlító alkatrészt. Elsütőbillentyűje, vagy ilyesmije nem volt, egy előre-hátra húzható marokelsütője volt a fegyvernek a kör alakú cső alján.
- Ismerkedj meg az egyik kedves barátommal – nyújtotta át neki a fegyvert. Betti hidegnek érezte, mikor megmarkolta a csövet. Hideg volt, de nagyon könnyű, mintha csak vattából lenne az egész.
- Ez, kérlek szépen, a Devastator-2 Ultimate Missile launcher! – jelentette be Reactorfighter büszkén. – Nagy lőtávú, és még nagyobb erejű rakétakilövő. És, amint látod, nagyon könnyű, akár az impulzusfegyver. Mivel más ilyen jellegű főfegyverem nincs, kénytelen leszel ezt használni.

- Én? Fegyvert? – csodálkozott el Betti, és idegenkedve méregette a rakétakilövőt. Még soha életében nem volt a kezében semmi ilyen eszköz, legutoljára kicsi korában vízipisztoly. Reactorfighter pedig egyből egy irtózatos erejű idegen fegyvert akar neki adni. Hogy a fenébe fogok ezzel boldogulni?
Reactorfighter sajnálkozva széttárta a kezét, majd visszafordult a polchoz, és keresgélni kezdett a dobozok között újra. Egy fehér, SUGÁRVESZÉLY! feliratú dobozt vett le, megnézte, majd visszatette.
- Sajnálom, kedves. Nem kockáztathajuk meg, hogy Maledict kihasználja fegyvertelenséged, és megtámadjon. Még így is megtámadhat, de fegyver nélkül kevesebb az esélyed. Mellesleg…sem Maledict, sem az a lány nem tudja használni ezt a fegyvert, még ha megkaparintja sem. Ne félj, ez aránylag kis rakétákat lő ki, így nem rombol széles sugárban. Viszont amit eltalálsz vele…abból nem sok marad.

Végre megtalálta, amit keresett. Egy hasonló zöld fémdobozt, szintén kapcsos zárral. A tetején ennek is a szokásos jel volt felrajzolva, valószínűleg lakkfilccel. Alatta pedig a MISSILES felirat szerepelt. Kinyitotta. Belül fejjel lefelé tíz darab kis rakéta volt, mindegyik körülbelül akkora, mint egy baromfivirsli.
- Itt egy rakéta – vett ki egyet Reactorfighter a dobozból. – Természetesen akadnak ennél bonyolultabb fegyverek is náluk, de én egy viszonylag egyszerű szerkezetet kértem.

A kis rakéta – formáját tekintve – egy henger alakú, csúcsos toronyra hasonlított, és egyetlen részből állt. A kúp alakú ezüstfehér elvékonyodást tekintve az egész robbanótest fekete volt. A rakéta alján volt egy aprólékosan megszerkesztett turbina, jelenleg három zsebes fémbillentyű zárta le a végét. A rakéta alján négy kicsi fémlap volt, ezek csatlakoztatták a rakétát a kilövőhöz, miután a tárrészlegből a kilövőrészlegbe.

Természetesen ez a fegyver is számítógép-vezérlésű volt.
- Nézd meg itt – mutatott Reactorfighter a rakétakilövő tetejére, ahonnan egy apró számítógép-képernyő emelkedett ki. Nem lehetett nagyobb öt és fél centiméternél. – Ha megnyomod az oldalán a gombot, kirajzolja a fegyvercső előtt lévő dolgokat, és a célpontokat. Ne várj szép színes, háromdimenziós képet, de megteszi.
Betti megnyomta a gombot, és körbeforgatta a fegyvert a szűk kis pinceszobában. Zöld vonalakból hajszálpontosan kirajzolódott a szoba összes fala, tárgya, és Reactorfighter alakja, vörös színnel.
- Bámulatos – sóhajtott, mikor kikapcsolta. – Gondolod, hogy tudom majd használni?
- Mint mondtam, nem kell félned. – nyugtatta meg Reactorfighter, és látszott rajta, örül, hogy Betti vonzónak találja a fegyvert. Annál kevesebb baj lesz, mikor használni kell majd. És biztos, hogy kell. – Kis területen pusztít nagy erővel. Szóval, ha egy embert eltalálsz vele, akkor egy fél méterrel odébb a másiknak már nem esne baja. Meleget érezne, és persze megütné a lökéshullám, de nem sérülne meg.

- Értem – bólintott Betti. A kis rakéták valóban nem tűntek első pillantásra túl félelmetesnek, de Bettinek volt sejtése róla, micsoda pusztítóerő van bennük. Kifejezetten egy-egy valami leszedésére készítették ezt a fegyvert.
- A kijelzőn látni fogod, hogy a célpont mikor van pontosan előtte. Azt javaslom, ha gyors mozgású célponta kell lőnöd, mindig elé célozz. Tudod, amerre megy. Maledict minden bizonnyal megpróbál majd félreugrani. Próbálj meg ráijeszteni először…teszem azt, kicsit előreböksz a fegyverrel, ahogy a válladon van, és mikor elugrik, gyorsan rántsd oda, és lőj. Nem muszáj a kijelzőt használnod, bőven elég, ha a szemedre hagyatkozol. Na, most nézzük meg a ki-be tárazást.

Átvette Bettitől a fegyvert, lenyomott két kiemelkedést a félig nyitott tár alján és tetején, hátrahúzta a tárat, és kivette.
- Így ni. Felülről rakd be a rakétákat, méghozzá úgy, hogy az aljukon a sínfogók pontosan illeszkedjenek a sínre. – megmutatta háromszor, hogy lehet az egész tárat gyorsan feltölteni, majd kiüríteni. Ezután Betti próbálta meg. Egy félóra-háromnegyed óra elteltével már csaknem olyan jól tárazott, mint Reactorfighter.
- Szükség van a gyakorlásra, kedves. – magyarázta közben Reactorfighter, bal kezében cigaretta füstölgött. – Ha használni fogod, reflexszerűen kell tenned, nincs idő gondolkodásra.
Betti helyeslően bólintott, és újra ki-be tárazta a fegyvert. Záróakkordként Reactorfighter megmutatta, hogyan kell elsütni az alján lévő marokravasz erős meghúzásával, és mire kell vigyázni.

- Túl közeli célra ne lőj, mert a rakéta nem ismer kegyelmet, ha becsapódik. – oktatta Reactorfighter, mikor Betti az üres rakétakilövő elsütését gyakorolta. Reactorfighter kinyitotta a pinceablakot, és bekapcsolta a szobaventilátort, amit szintén a polcról vett le.
Betti letette a fegyvert, és kinézett az ablakon. A sötétség leszállt a városra, közeledett az este. Fáradtságot érzett. A barátnője, és a barátja eltűnése, valamint a hosszas gyakorlatozás megviselte őt kellőképpen. Megdörgölte a szemeit, és leült a számítógép elé.
- Tudod… - mondta álmosan. – ha ezek valóban ördögi lények, akkor többre mennénk mindenféle szent cuccokkal ellenük, mint fegyverekkel. Szerintem legalábbis jobb lenne.

Reactorfighter, aki még mindig a polcokat pakolta, odafordult.
- Ezért van szükségünk egy darkerre. Egy igazi darkerre. Ő segítene ebben a részben. Való igaz, nem lehet mindent elpusztítani rakétakilövővel, impulzusfegyverrel, meg ilyesmikkel. Mindennek megvan a maga ellenszere. Izomgyengeségre nem szedhetsz antibiotikumot, mert nem lesz hatása.
- Igen, értem. – mondta Betti, és ezt valóban jobban megértette, mint a darkervilág, és a „valódi” világ kapcsolatát. – Figyelj, megértem, hogy itt kell maradnom, amíg tele nem nyomod Maledict-et plazmával, vagy akármivel, de nem hozhatnám el a cuccomat otthonról?
- Túl veszélyes – rázta meg a fejét Reactorfighter. – Maledict szerintem máris téged keres. Ha kiteszed innen a lábad, csak idő kérdése, és elkaphat. Éppen elég, ha Alíz és Karesz vele vannak, nem hiányzik, hogy most még téged is szabadítsalak ki.

Betti elszontyolodott. Arcára szomorúság ült ki, rettenetesen aggódott a barátnője, és Karesz miatt. Elképzelhető, hogy már halottak. És nem tehetünk még semmit.
Reactorfighter fejcsóválva nézett Bettire. Látta, hogy mennyire aggódik, és nem sok kell hozzá, hogy lelkileg összeomoljon. Érzelem nélküli arca olyan volt, mint egy rosszul sikerült festmény. A szemeiből újból könnyek buggyantak ki.
- Rendben van. De veled megyek. – adta be a derekát végül.
Betti arca egy árnyalatnyit vidámabb lett.

(Folytatjuk...)