Reactorfighter visszatér 3. - Kuplung, gáz, tűz!

3. fejezet: Kuplung, gáz, tüz!

Nincs új üzenet.

- Nem veszem fel a páncélom, csak a sisakot. – ígérte Reactorfighter, majd a zubbonya bal zsebébe nyújt. Valami csörgött, és mikor kihúzta a kezét, egy kis ezüst fémgolyóbis volt benne.
- Bocs, ez nem az. – visszatette, és végre kihúzta a zsebéből, amit keresett: egy slusszkulcsot. Megnézte, majd Bettihez fordult.
- Gyere, megyünk a járműhöz. És hozd a puskámat is.
Betti szó nélkül megragadta az impulzusfegyvert, felkelt a székből, és lassan megkerülte az asztalt. Majd hirtelen megállt.
- Várjunk csak! – nézett Reactorfighterre. – Ha az…idegenek ilyen erősek, miért nem ők jönnek, és pusztítják el ezt a lányt, meg a Maledict-et?

Reactorfighter sajnálkozva széttárta a kezeit.
- Először is, ők sem tudják, merre vannak. Ebből következik, hogy ők nem ismerik Miskolcot. Az egy dolog, hogy látják, milyen, de nem ismerik. Még kevésbé a darkervilágot. Az embereknek hála tudnak a létezéséről, de nem tudják, milyen. Ami azt illeti, én sem. Nem vagyok darker, csak a szövetségesük. És végül: nem lenne jó megoldás, ha az idegenek úgy ahogy vannak, idejönnének, és elkezdenék csészealjból lövöldözni az embereket.
- Oké, értem. – felelte Betti, és kissé bután érezte magát, hogy ez nem jutott eszébe, bármilyen kézenfekvő is volt. Az idegeneknek valóban szükségük volt emberekre, akik zavartalanul működhetnek a Földön az ő céljaiknak megfelelően. Innentől fogva lehetett eldönteni, hogy az adott ember gonosz-e. Ha egy rossz szándékú idegen fajnak dolgozik – éppenséggel manipulálhatják is, az idegeneknek ez éppolyan egyszerű lenne, mint nekünk egy dobozos kóla kibontása – és akkor ő ellenséges. De Reactorfighter nem volt az. No persze, nem mindig az öldöklés a legjobb megoldás, gondolta, de akadnak, akik a szóból nem értenek.

- Gyere – intett Reactorfighter az ajtó felé. Betti engedelmesen követte, a nyakában
Reactorfighter puskája himbálózott. Együtt mentek vissza a lépcsőházba, majd végigmentek a földszinti folyosón. A végén egy dupla, drótozott üvegajtó volt, amin három-négy törésnyom díszelgett. Emögött egy hosszú, szürke betonfolyosó volt, vasajtókkal a jobb oldalán. Reactorfighter megállt az egyiknél. Szürke, kopott fémajtó, nagy kilinccsel, és semmi megkülönböztető jelzés nem volt rajta. Reactorfighter bedugta a slusszkulcsot a zárba, és elfordította.
- Így – mondta, miközben benyitott, és villanyt gyújtott. – Senki nem gondolná, hogy az ajtózárat a slusszkulcsom mintájára csináltattam.
A garázs alig volt nagyobb Reactorfighter pinceszobájánál. Baloldalt egy jókora páncélszekrény volt nekitámasztva a falnak, sárga festékkel a már ismert lambda-jellel rajta. Fehéres színű, és erőteljesen szögletes alakú volt, ajtaja úgy tűnt, nincs is, mindössze egy kis számítógép-kijelző volt a szekrény közepén. Mellette volt a falon egy polc, marmonkannákkal, olajos tégelyekkel, pótalkatrészeket tartalmazó dobozokkal, és szerszámokkal, gondosan egymás mellé helyezve. Az alatta lévő polcon három üveg nitrohígító, egy doboz sárga olajfesték, és jópár sárga színű festékszóró. A jobb oldali falon szintén sárga festékkel festett figyelmeztető felirat volt: VIGYÁZAT! SUGÁRVESZÉLY! IDEGENEKNEK TILOS A BEMENET! Alatta pedig vörös színű kiírás: FEGYVERREL ŐRZÖTT TERÜLET! Alatta néhány üresnek látszó faláda sorakozott egymás mellett a falnál, néhányon közülük fehér, nejlonnal bevont címke díszelgett.

A garázs közepén pedig ott állt Reactorfighter járműve, a Raider.
Nagyon csinos, éjfeketére festett, áramvonalas kis gépezet volt. Az első kereket egy teleszkópos, jókora rugókkal megerősített villa fogta. A jármű kicsúcsosodó elején négyzet alakú, fehér fényszóró, mellette kis kisebb, kör alakú irányjelző, kicsivel a kormány alatt. A jókora méretű motor a csomagtartó alatt volt, ezüst csövei kürtök módjára nyúltak ki a jármű jobb és bal oldalán. Betti még azt is elképzelte, hogy tüzet lövellnek. Az első kerék mögött jókora ventilátor gondoskodott a motor hűtéséről. A kormány elején kicsi üveglap, ami épp hogy csak imitálta az ablakot. Az ezüstfehér kormány mindkét végén visszapillantó tükör, a kormány elején különös kinézetű, lépcsős elrendezésű műszerfal. Fekete, támlás bőrülés helyezkedett el a kormánnyal szemben, bal oldalán a sebességváltó, jobb oldalán pedig a gázpedál volt. A jármű hátulja hosszúkás volt, a fekete karosszéria ellaposodott, és egy régimódi kocsi hátulját idézve ért véget. A Raider hátulján kétoldalt vörös négyzetlámpák, mellettük a tolatólámpa, és végül az irányjelző, közöttük tarajos formában tört ki a jármű alól az osztott dupla kipufogócső. A Raider hosszúkás hátulján volt két jókora hangfal is, valamint egy ragasztóval rögzített CD-lejátszó. Betti alaposan megfigyelte, hogy nem közönséges fémből készült a jármű, az átlagos lemeznek nincs ezüstfehér színe.

- Íme, a járgányom. – mutatta be Reactorfighter büszkén a Raidert. – 180 kilométer per óra a végsebessége, a karosszériája szintén dooniumból készült, félig-meddig számítógép-vezérelt, egyedül a motorját voltam kénytelen meghagyni, mert hát ugye nem akarjuk, hogy ha valaki meglovasítaná, akkor elkezdjen tanakodni, vajon kik és hol készítették a mocimat.
Betti elgondolkozva nézte a Raidert.
- Elférünk rajta ketten is? – kérdezte bizalmatlanul. Soha életében nem ült még motoron, háromkerekűn pedig főleg nem.
- Persze – mondta Reactorfighter, miközben a fehér szekrényhez lépett, és ujjával megérintette a kijelzőt. A sötét képernyőcske azonnal egy kilenc számjegyes kombinációs zárrá változott, akár a vasúti információs terminálok. Reactorfighter megérintette hatszor a képernyőt, és az ajtó egész egyszerűen felszívódott a levegőben, apró, zizegő hanggal kísérve.
A szekrényben volt Reactorfighter páncélja.

Három polcon gondosan elosztva ott volt az egész testpáncél. Alul volt a két lábpáncél, rajta a gömb formájú térdvédőkkel, valamint két, síbakancs-szerű páncél lábbelivel, a középső fehér polcon volt a törzsi része a páncélnak, az ágyékvédő, valamint a két karpáncél, és egy pár kesztyű, a legfelsőn pedig egy szintén fémből készült hátizsák, ami leginkább egy robogónak a csomagtartójára emlékeztetett, valamint a prémes sapkára hasonlító karimás sisak, az elején a harci vizorral.
Betti jó alaposan megnézte magának a páncélruhát, mikor Reactorfighter kivette a sisakot, és a földre tette. Felismerte, ez volt az a személyi páncél, amit távozása alkalmával viselt. Még mindig rendkívül idegenül festett. Bettinek kétsége sem volt afelől, hogy bármilyen nagy darab is, pehelykönnyű az egész, és védelmet biztosít viselőjének. Csodálkozva látta azonban, hogy Reactorfighter leveszi a bakancsát, és egyesével elkezdi kivenni a páncél többi részét is.
- Nem úgy volt, hogy csak a sisakot veszed fel? – kérdezte.
- Nem tudhatjuk, hogy mikor botlunk bele Maledict-be – mondta Reactorfighter, miközben öltözött. Alulról belebújt a törzspáncélba, ami úgy simult a testére, mintha gumiból lenne. Széles vállvértjei szétágaztak. Ezekhez húzta fel a két karpáncélt, majd a két széles vállvért alá csatlakoztatta őket. Utána következett a két kesztyű, ami szintén a kissé szürkébb, gumiszerű anyagból volt. Végül Reactorfighter leült, a törzspáncél kissé miniszoknya-szerű alsó részét félrehajtva felhúzta az ágyékvédő részét is, csatlakoztatta a rajta lévő apró négy nagy kapoccsal a törzspáncélhoz, majd felhúzta a két lábpáncélt is, a fémbakancsokat kivéve. Próbaképpen végzett pár láb-kar hajlítást, és megnézte a kar-láb vértrészek csatlakozásait a törzspáncélhoz. Hibátlan volt.

- Hogy tudsz ebben mozogni? – kérdezte Betti, mikor végignézett a páncélba öltözött Reactorfighteren. Valóban, a fiú inkább hasonlított robotra, mint emberre. A kissé egyenes törzspáncélja V betűhöz hasonlóan kiszélesedett a nyaka felé, és világosbarna volt, mint a gömb alakú könyök-térd csuklóalkatrészek. Az ágyékvédőt takaró hullámos lemez, a törzspáncél egy része, és a kar-láb vértek, és a nyakát védő szintén bordázott vért kissé szürkés színűek voltak, akárcsak a kesztyű.
- Egyszerű – felelte. – Egyedül a barna részek a merev részek. A többi olyan, mint a gumi, lehet mozgatni. Egy kicsit vékonyabbak, de ugyanolyan ellenállóak. Ezeknek más a molekulaszerkezetük egy kicsit, ezért hajlíthatóak. Továbbá nem vezetik az áramot, ez is vele járt. A társaim igyekeztek olyan páncélzatot csinálni, amiben szabadon mozoghatok, nem úgy, mint a középkori lovagpáncélok. Ja, és mivel ez is dooniumból van, ugyanolyan könnyű. A hajlékony részek tartalmaznak némi ródiumot is, de az nem számít. – Visszavette a katonai bakancsait, és felkelt a földről.
- Hmm – Betti idegesen nézegette a ruhát.

- Jó kis páncélruha – fűzött kommentárt Reactorfighter a páncélszekrényhez, mikor az tíz másodperc tétlenség után „bezárult”, azaz visszakerült az álcázott fehér ajtó a kijelzővel a szekrény nyílásába. – Bármilyen puskagolyóval szemben ellenálló, a legtöbb páncéltörő eszközzel szemben is, 1500 fokig tűzálló, nem nyomható össze, és hárítja bizonyos fokig a különféle energialövedékeket is, mint a lézer, a plazma, neutronsugarak, és egyéb. Ha akarod, készíttethetek egyet neked is, szerintem a társaim nem zárkóznak el ez elől, viszont le kellene vetkőznöd meztelenre, és hagynod kell, hogy végigsugarazzanak, és felvegyék a méreteid. – felhúzta a sisakot is.

Betti elpirult.
- Kösz, nem kell. – rázta meg a fejét mosolyogva. Inkább elvagyok így, minthogy egy csomó földönkívüli vizsgálgasson engem csupaszon, gondolta. – Mindenesetre nagyon hasznos ruházat.
- Az bizony – bólintott Reactorfighter, miközben futólag szétnézett a garázsban, majd a sisak oldalát megnyomva bekapcsolta a harci vizort. A külvilág kissé zöldesebb lett, Betti körül pedig élénkvörös aurát mutatott. – Megértem, hogy nem mutogatnád nekik magad, de tudod, ha az ember attól fél, hogy lelövik, megéri elgondolkozni, a szemérem, vagy az élet ér-e többet.
- Nem baj, nem kérek páncélt. – ismételte Betti.
- Nem gond – felelte Reactorfighter, és futólag megnézte a Raidert. A páncélruhából csupán az arca látszott ki az orra magasságában. Miután minden rendben lévőnek látszott, a szürke garázsajtóhoz ment, és megnyomott a falon egy gombot. A garázsajtó gépi zajjal azonnal emelkedni kezdett, ahogy a mennyezeten lévő láncok és fogaskerekek húzni kezdték. A kocsibejárón túl a Szent István utca, és a távolban a szökőkút szürke tömege rajzolódott ki a könnyű estében. Alig egy-két autó járt az úton, embert sehol sem lehetett látni.

- Zsebek vannak rajta? – nézte meg jobban a ruhát Betti.
- Akad – mutatott Reactorfighter az oldalára, ahol néhány kicsi, tártáskára emlékeztető kidudorodás volt, amik alul egyenes vonalban emelkedtek ki az ágyékvédő felső részétől, és kicsi, legömbölyített tetejük volt. Összesen hat darab. Kis dolgok fértek csak el bennük, például egy walkman, egy tőr, két doboz cigaretta…ha nagy dolgok tárolásáról volt szó, ott volt hozzá a hátizsák. Reactorfighter rágondolt a két szélső tárolózsebre, és a tetejük magától felcsapódott. Újra rájuk gondolt, mire bezáródtak.
- Íme – mondta. – A zsebeket csak akkor nyithatom ki, ha én akarom.
- Ez is nagyon jó! – bólogatott Betti, tetszett neki a gondolatra nyitódó-csukódó zseb. – Nem hagysz el semmit. – pillantása a Raiderre tévedt – Indulunk?
- Rendben van. Járműhöz, járműre! – mutatott Reactorfighter a Raiderre, és felpattant rá. Betti csak csodálkozott, hogy tud ez a páncélöltözet ilyen flexibilis lenni.
Reactorfighter hátranézett.
- Na, ülj fel mögém. Ne félj, nem fogok repeszteni. – kacsintott Bettire, aztán rájött, hogy a vizor miatt ez nem látható. Hiába, a feltétlen reflexek minden körülmények között működnek. Ha arcon fújnak egy élő embert, aki halottnak tetteti magát, azonnal hunyorogni kezd. Főleg, ha bele is lőnek egyet, gondolta mosolyogva. Én biztosra megyek.

Betti óvatosan felült a fekete bőrülésbe, a retiküljét a bal vállára vetette. Mivel nem talált más kapaszkodót, Reactorfighter derekát ölelte át, szinte már szeretettel.
- Köszönöm, hogy elkísérsz. – mondta hálásan.
- Ez a dolgom. – érkezett előlről a válasz. – Melyik utcán laksz?
- Most az Avason, a Sályi István utcában. Tudod, merre van?
- A Lambda Reaktor körzet… - suttogta Reactorfighter, és elkerekedett a szeme. – Igen, tudom.
- Milyen reaktor? – kérdezte Betti kíváncsian. Néha valóban nem értette Reactorfightert.
- A térképemen ez a neve annak a helynek – mondta kurtán Reactorfighter. – Indulhatunk?
- Igen – felelte Betti, és a Raider azonnal életre kelt. A várt hangos géppuskaszerű működési zaj helyett a Raider dorombolt, akár egy gépkocsi.
- A társaim használtak némi speciális anyagot, hogy a hang nagy részét elnyelessék. Nem szeretem, ha egész Miskolc visszhangzik attól, ha portyára indulok. Különben is, szeretném hallgatni a Heavy Troopers legújabb albumát közben.
Nyilván így volt, mert a Raider hangja még akkor sem vált erősebbé, mikor Reactorfighter gázt adott.
- Kapaszkodj! – mondta Reactorfighter, és a pedálra taposott. A Raider hanga megemelkedett, és a jármű elindult, rajta a két merész emberrel.
- A garázsajtó? – kérdezte Betti.
- Két perc múlva lezáródik magától.

Reactorfighter kikanyarodott a Szent István útra, és a Széchenyi úton vezette tovább a Raidert, megelőzve az éppen megállóba futó piros villamost. A várakozó emberek alaposan megnézték maguknak a doromboló, kecses háromkerekűt, a rajta ülő talpig páncélba öltözött harcost, és az ő derekát ölelő Bettit.
Jézusom, már megint akciófilmet forgatnak?, nézett felhúzott szemöldökkel a villamosvezető a sietősen távozó jármű után, és bezárta az ajtókat, közben fél szemmel nézte a felszálló utasokat, akik egymás után mutatták meg neki a bérletüket, vagy lyukasztották ki a jegyüket az ajtó melletti piros gépezettel. Az utolsónak felszálló utas azonban nem mutatott bérletet, és jegye sem volt, amit lyukaszthatott volna. Fényes, szőke haja kibontva lengett arca körül, ami meglepően sápadt volt.
- Kérnék egy jegyet – csak ennyit mondott, és kifejezéstelen tekintettel nézett a vezetőre. Egy kétszáz forintos bankjegyet tartott a kezében. A vezető – fél szemét a lányon tartva – letépett egy jegyet a kormány mellett lévő tömbből, és odanyújtotta a lánynak, aki pedig a pénzt adta át. A jegyet a markában szorongatva azonnal hátat fordított a sofőrnek, beljebb ment, és leroskadt az egyik üres, ablak melletti ülőhelyre.
- Várjon, a visszajáró! – szólt utána a vezető, ám a lány nem reagált rá. Mindegy, gondolta, és elindult.

Reactorfighter eközben a megengedett sebességet 10-zel túllépve kapaszkodott felfelé a Hidegsornak nevezett hegyi lakónegyed meredek utcáin. Betti már többször is azon volt, hogy megkérdezi, merre is mennek, aztán rájött, hogy Reactorfighter nyilván a hegyen át akarja megközelíteni az avasi lakótelepet, nyílván azért, hogy minél kisebb feltűnést keltsen. Okos, gondolta, miközben élvezte, hogy a langyos szeptemberi szellő borzolja sötétbarna haját. Ha a városon mentünk volna keresztül, az első rendőr megállítana minket, főleg így, hogy Reactorfighter ilyen hacukában van, az én nyakamban meg itt van ez a fegyver, amivel épületeket lehetne romba dönteni.
- Ruzsinszőlősön megyünk át – szólt hátra Reactorfighter. A Raider halk motorja miatt még kiabálnia sem kellett. – Itt nem kapunk társaságot. Szereted a Heavy Troopers-t?
- Nem ismerem – felelte Betti, és futólag hátranézett a mögötte lévő két hangfalra, és a középen lévő CD-lejátszóra.
- No, remélem tetszeni fog! – Reactorfighter lenyomott valamit a műszerfalon, és a hangfalak életre keltek, miközben a Raider befordult az utolsó kanyaron is, és a hegytető felé robogott. Felcsendült a Heavy Troopers Warfare 2005 című dala. Betti általában nem kedvelte a metal zenét, ám most kifejezetten örült. Elektromos gitárszóló, és hangos dobszó szállt messze a fiatal őszi estébe.
- A legeslegeslegújabb albumuk – kommentálta Reactorfighter. – Most érünk fel mindjárt a hegytetőre.

Az út baloldalán meredek, erdős emelkedő volt, néhol pusztulófélben lévő házak, afféle leromlott putrik, néhányhoz még elektromos kábel sem vezetett. Egy szétrombolt ház sebzetten mutogatta csupasz, tetőtlen belsejét az út túloldalának. A jobb oldalon az előbbivel ellentétesen lejtő húzódott, a már elhagyott kígyózó útszakasszal, és néhány meredeken lefelé vezető murvás úttal, ami a Hidegsor többi lakóházához hasonlóan harmadosztályú, egy-két szobás nyomortanya volt. Néhány ferde, sötétbarna lámpaoszlop árválkodott a koszos utakon, a terület többi részét bokros erdő borította. A Raider fényszórója halvány fénnyel pásztázta az utat. Egyetlen élő emberrel sem találkoztak, még csak egy autó sem jött velük szembe.
- Elég félelmetes hely – jegyezte meg Betti.

- Ki lehet bírni – érkezett előlről a válasz, majd a Raider még jobban felgyorsult. Egy kidöntött útjelző tábla után beértek a hegytetőn lévő hármas kereszteződésbe. Egy betonozott út az avasi temető cementkerítése mellett a lakótelepen átvezető dupla úttesthez, egy másik betonút pedig lefelé vezetett, az egyetem felé. Egy mészköves, poros út pedig jobb oldali irányban vezetett a távoli erdő felé. Valamikor gyümölcsös volt ott, ám a tulajdonos meghalt, a felesége Pécsre költözött, dolgozni senki nem akart rajta, a környékbeli lakosok ellopták azt, amit a kisállatok nem ettek meg, így aztán a gyümölcsös teljes egészében eltűnt. A drótkerítés maradékai, és néhány facölöp jelezte a helyét. Reactorfighter körülnézett, indexelt, majd befordult az avasi lakótelepre vezető útra, előtte alaposan szétnézve, nem jön-e valaki. Látott a régi gyümölcsösnél egy fehér színű autót állni, de nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget. Gázt adott, és a Raider vágtázva megindult az avasi lakótelep toronyházai felé. A kerekek remek rugózásának, és a teleszkópos villának köszönhetően alig-alig bukdácsolt a jármű az egyébként eléggé gödrös útszakaszon.

A Sályi István utcát könnyen megtalálta. Miután fekete nyílként lesüvítettek a dupla úttesten, elhagyva a jezsuita gimnázium téglaépülete előtt álló bámész emberkéket, a jól ismert, rózsaszínre festett ABC-nél befordultak (Reactorfighter eddigre már visszavett egy kicsit a sebességből), és miután kiengedtek egy fűzöld Suzuki Swiftet, a játszótér mellett haladva megálltak a betonozott tér kellős közepéből kimeredő 12-es számú bérház előtt.
- Itt vagyunk – állította le a motort Reactorfighter. – Gyerünk fel, és pakoljuk össze a cuccodat, aztán nyomás vissza. Nincs sok időnk, ott kell lennem, ha meghozzák a barátaim a műszereket.
Leszálltak a Raiderről, bementek a bérházba, és miközben Reactorfighter minden sarkot végigpásztázott a harci vizorral, Betti kinyitotta a lakását. A látványtól azonnal hátraugrott, mire Reactorfighter már ott is termett a bejáratnál.

A kicsi lakásban minden a feje tetején állt. Az előszobában szétdobálva hevertek a cipők, a kabátok, a konyhában a tányérok, edények, és evőeszközök voltak szétszórva. A kis fehér étkezőasztal felborulva, körülötte jónéhány fehér porcelánszilánk, egy összetört kólásüveg, pár pohár maradványai a konyhaszekrényből.
- Azt hiszem, már járt itt Maledict. – motyogta Reactorfighter, és lövésre kész fegyverrel, lassan sétált beljebb a lakásba, lehetőleg minél több szobát igyekezett szemügyre venni. A helyiségek teljesen üresek voltak, csak irdatlan rendetlenség jelezte azt, hogy valaki nagyon kutatott itt valami után. Milyen szerencse, hogy nem voltam itthon!, gondolta Betti némileg megkönnyebbülve.
- Nem látok senkit – mondta lassan Reactorfighter. – Mint mondtam, ezzel még a láthatatlan lényeket is látni tudom, de itt nincs senki.
- Biztos? – kérdezte az ajtóból Betti, aki még mindig nem mert belépni a lakásba.
- Igen – nézett be Reactorfighter a hálószobába is. Itt is szét voltak dobálva a berendezési tárgyak. A tévé a helyén volt ugyan, de a videokazetták mind szét voltak szórva, a két nagy szobanövény cserepe felborulva, a fehér bolyhos padlószőnyeget barnára színezte a virágföld. A hi-fi torony felborulva hevert a szőnyegen Betti CD-gyűjteményével együtt, az egyik hangfal leszakadt.
- Gyere be, és pakolj össze. – mondta végül Reactorfighter, miután a szoba közepéig gyalogolt, és körbefordult. – Addig, amíg ismét eszébe nem jut Maledict-nek, hogy itt keressen.

Betti kicsit tétovázott, majd végigszaladt a szobák közti rövid folyosón, majdnem felbotolva a szétdobált fehér szandáljában. Elszorult a szíve a pusztítást látva, de örült, hogy az élete legalább megmaradt. Megkereste fehér hátizsákját, és válogatni kezdett a szétdobált ruhái között. Közben sűrűn, idegesen körbenézett. Reactorfighter sziklamerev arccal, fegyverét a bejárati ajtón tartva, készenlétben várakozott a hálószoba ajtajában.
Összeszedte az összes otthon lévő pénzét (ez is Maledict-re vallott, hogy hozzá sem nyúlt a behatoló a pénzéhez), négy váltás ruhát, tisztálkodószereket a fürdőszobából, legvégül pedig összeszedett egy kevés élelmiszert a konyhából is. Reactorfighter türelmesen várakozott, ujját le sem vette az impulzusfegyver elsütőbillentyűjéről. Betti kissé nyugodtabb lett, mikor senki nem zavarta meg őket. Eszébe jutott, hogy esetleg gyorsan lezuhanyzik, de arra végképp nem lenne idejük, így beérte egy sima vécéhasználattal, és megmosta az arcát.
- Nem kellene olyan…szent dolgokat is vinnünk, amikkel ezeket a démonokat meg lehet állítani? – kérdezte Reactorfightertől.
- Fölösleges – intett ő. – Ha nem vagyunk hívők, egy teherautónyi Bibliát és feszületet is hozhatnánk, az sem állítaná meg Maledict-et, meg azt a lányt. Ezért van szükségünk darkerre.
- Értem – felelte Betti, futólag még szétnézett, majd gyorsan elcsomagolta még a törülközőjét, amin kék háttérben egy fehér, pálmafás sziget rajza volt látható. – Akkor mehetünk.

Reactorfighter még akkor sem biztosított vissza, mikor visszaértek a Raiderhez, ami engedelmesen várta őket a toronyház aljában. Mihelyt leértek, azonnal felszállt rá, indított, az impulzusfegyvert kissé az oldala felé húzta. Olyan természetesen mozgott, mintha nem is lenne rajta testpáncél. Betti szó nélkül felült mögé, mire a Raider elindult. A zene ismét megszólalt, és ahogy kihajtottak a Sályi István utcából a hegytetőre visszavezető dupla úttestre, felcsendült a Heavy Troopers (következő) legeslegújabb zeneszáma, a The leaders of the fight.
Az előbbi útvonalat követték, hogy minél kevesebb „avatatlan” ember vehesse szemügyre őket. A forgalom ezen az úton is igen gyér volt, Betti órája fél tízet mutatott. Reactorfighter komoran kormányozta a Raidert, mögötte Betti kapaszkodott a derekába. Magas dupla toronyházak, kicsi jelzőtáblák, és hórihorgas villanyoszlopok suhantak el mellettük. Mögöttük néhány gépkocsi haladt, aránylag messze.
- Bakker! – kiáltott fel Reactorfighter, és meghúzta a féket. Egy ember lépett az úttestre, szinte pontosan a Raider előtt. Betti még erősebben szorította Reactorfighter derekát, és igyekezett nem kiabálni. A Raider hosszú féknyomot hagyva megállt.
Egy huszonöt év körüli, terepszínű nadrágos, bőrdzsekis suhanc állt az úton. Kopasz feje csillogott a lámpa fehér fényében. Bőre színe krétafehér volt, az ujjai végét leszámítva. A körmei lilássá színeződtek. Az arca beesett volt, szintén halottsápadt, szemei mintha fehér fénnyel világítottak volna. Félig nyitott szájából hosszú nyálcsomó lógott.

Mi a fenét szívott ez az ipse?, néztek rá mindketten csodálkozva a srácra. Gondolta Reactorfighter, hogy a bőrfejűek népes tábora ugyanúgy lelkesedik a kábítószerekért, mint a zavaros világnézetekért. Ez a fiú azonban szemmel láthatólag a Szaturnuszig lőtte magát. Aranylövés, arany halál, jutott eszébe Bettinek az egyik régi osztálytárs örökös megjegyzése. Azé, aki két évvel később már a börtönben ült a ruhabolt kirablásáért.
- Meg akar halni, barátom? – kérdezte dühösen Reactorfighter, ám a srác csak nézett rá. Valami morgásszerű hangot adott ki, és tétován lépett egyet hátra. A következő pillanatban egyre sötétedő folt terjedt szét elől a terepnadrágján.
- Fúj, bakker! – rázta meg a fejét Reactorfighter. – Menj haza, pajtás, nagyon rosszul nézel ki. És ne ugrálj járművek elé, mert akkor kidobtad a pénzt az ablakon a cuccosra. – jót mosolygott saját viccén, gázt adott, és a Raider ismét megindult velük a hegytető felé.
Ráfordultak ismét a hegyi útra, és a temetőkerítés mentén haladva elérte hamarosan ismét a hármas kereszteződést. A Raider reflektorának fénye pontosan bevilágította az eltűnt gyümölcsösbe vezető utat, rajta még mindig ott állt a gépkocsi. A fényben könnyen kivehető volt az Opel Astra, és hogy füst száll a motorháztető alól.

- Az a kocsi – vette le egy pillanatra a kezét Reactorfighter a Raider kormányáról, és mutatott előre. – egy volt katonatársamé. Ő is hadnagy most, a könnyűgyalogságnál. De mit keres itt?
- Hm – Betti nem tudta a választ.
- Valami történt – mondta Reactorfighter, és a kereszteződésen túlrobogva, az autótól alig öt méterre megállt.
Bettinek roppant nem akaródzott most megállnia, de nem volt kedve vitába szállni Reactorfighterrel. Főleg nem most, mikor a legnagyobb szüksége volt rá.
- Igen, ez Rimóczi Ákos autója. A hivatali autója. – kibiztosította a fegyvert, és hajlított járással közelített a gépkocsi felé. Az anyósülés melletti ajtó nyitva volt, az ülésen pedig egy fekete, virsli formájú tárgy hevert. Az utastérben világító lámpa halvány fényénél látta, hogy egy gépkarabély tár az. Betti óvatosan, macskaléptekkel követte Reactorfightert.
- Mi történt? – kérdezte félénken.
- Nem tudom…mit keresett itt Ákos? – morfondírozott hangosan Reactorfighter. Ebben a pillanatban torz motyorgás hallatszott, és két fegyveres férfi lépett ki mögüle. Behajlított térddel, kissé döntött testtel. Arcukat gázálarc takarta, fejükön sisak. Mindketten sötét ruhát, és taktikai mellényt viseltek.
- Betti, hasra! – kiáltott Reactorfighter, és maga is oldalt lépett. Még hallotta a puffanást, ahogy Betti hasravágta magát a porban, majd egy AK-63 ropogása, és egy Remington sörétes puska dördülése szakította ketté a környék csendjét. Reactorfighter mellpáncéljáról szikrázva pattantak le a lövedékek. Egyikük az ágyékvédő lemezen kapott gellert, és kicsivel odébb az útba fúródott.

Reactorfighter lőtt. Az impulzusfegyver hangja kicsit hasonlított a gépkarabélyra, de jóval vastagabb, markológép motorjára emlékeztető, ugatásszerű volt. Fehér tűzív csapott ki a négy csőből egymás után, a gépkarabélyos férfi mellkasa szó szerint szétrobbant. Mindkét keze és lába leszakadt, a test úgy omlott össze, akár egy kártyavár. A társa megszólalt, de hangja teljesen érthetetlen volt a gázmaszk mögül. Nagyot lépett oldalra, és ismét elsütötte a sörétes puskáját, ám a nagy szemű sörét ártalmatlanul pattant le Reactorfighter testpáncéljának oldalrészéről. A társa halála csöppet sem rázta meg.
Reactorfighter újra elsütötte az impulzusfegyverét. Az ezüstös-fehér csillogó tűzsugár ezernyi apró húsdarabbá robbantotta szét a másik férfi puskát tartó kezét. A gázmaszk mögül tompa nyögés hallatszott, és a férfi megtántorodott. Reactorfighter azonnal rohanni kezdett feléje, és jókorát ütött az impulzusfegyverrel. Mivel nem volt nagy a súlya, nagy lendülettel lesújthatott vele. A férfi összeesett, kézcsonkjából fekete folyadék, és vér spriccelt a földre.
- Betti, told ide a Raidert! – szólt oda a földön fekvő, remegő lánynak. Az út melletti bozótosból hirtelen zajt hallott, és mire föleszmélt volna, egy pisztolylövedék pattant le a vállvértjéről. Egy harmadik rosszfiú.

És már ki is lépett az útra a bozótból. Őrajta is fekete nadrág, és taktikai mellény volt, ám sem sisak, sem gázálarc nem volt rajta. Az arca hihetetlenül fehér volt, a szemei körüli lilás elszíneződést leszámítva. Mindkét szeme fehéren izzott, mint a csillagok, csimbókos, fekete haja egyfolytában hullott, ahogy mozdult. Az arca teljesen üres volt, szája nyitva, mint a döglött halaknak. Meg sem próbált fedezékbe húzódni, ahogy Reactorfighter rácélzott. Terpeszben állt, karjait furcsán, csodálkozón széttárva, bal kezében szorongatta a pisztolyt, és tétován lövöldözött vele Reactorfighterre. A következő lövés Reactorfighter fülétől egy métere fütyült el az éjszakába. A harmadik lövés Reactorfighter lábát találta el. A negyedik és ötödik szintén elsüvített a levegőbe. Reactorfighter egy gyors szökelléssel odébb lépett, és várt. A férfi lassan, álmatag mozdulatokkal fordult feléje. A következő pillanatban a fehér tűzsugár elborította mindkét lábát. A férfi nyögött, és végigvágódott a földön, a pisztoly kiesett a kezéből.

Reactorfighter még várt egy darabig, nem bukkan-e fel újabb támadó, de a környék elcsendesedett. Betti lassan közeledett, a Raidert az Opel Astra mellé tolta.
- Mind meghaltak? – kérdezte rettegve. Reactorfighter szétnézett a környéken újra, és bólintott.
- Hogyhogy nem láttad őket? – folytatta Betti.
- Elbújtak – válaszolt kurtán Reactorfighter. – Sajnos bizonyos anyagokon nem láthatok át vele. Vastag betonon, fémen, satöbbi. Ami a harmadikat illeti, nem hittem volna, hogy ott rejtőzik a dzsindzsásban.
- Nem esett bajod? – kérdezte Betti aggódva. Bár Reactorfighter majdnem egész testét védte a páncél, nem árt időnként megkérdezni.
- Semmi – felelte Reactorfighter, és megnyomott valamit az impulzusfegyver tetején, mire a fegyver tetején egy kiemelkedésből éles, fehér fénysugár kapcsolt be. Reactorfighter közelebb ment a tetemhez, és megnézte. Lehajolt, kicsatolta a sisakot, és levette. Összeráncolta a vizor mögött szemöldökeit, és a gázálarcot is lehúzta nagy nehezen.

Rimóczi Ákos vérrel borított, fehéren világító szemei, és nyitott szája rettenetes látványt nyújtott. Betti erőlködve próbálta visszafojtani hányingerét, a halott arca annyira visszataszító látványt nyújtott.
- Ezzel meg mi a rák történt? – morgott Reactorfighter. – A legjobb barátom volt.
- Ő is pont úgy néz ki, mint az a skinhead srác… - nyögte Betti, és elfordította a tekintetét. – Látod a szemeit?
- Igen, ezen gondolkozom. – tette csípőre a kezeit Reactorfighter. – Ezek élőhalottak.
- Zombik? Mint a Kaptár-ban? – kérdezte Betti, és hátrébb lépett.
- Nem – felelte némi töprengés után Reactorfighter. – A zombik olyan teremtmények, akik már meghaltak teljesen, és valami varázslat által mozgásra bírták őket. Ezek még élnek, de értelem nélküliek…legalábbis a harmadik fószer nem tűnt túl értelmesnek. Meg sem próbált fedezékbe bújni. Mindegy, szóval a köznyelv zombinak nevezi őket, de van különbség a zombik meg az élőhalottak között.

Betti türelmesen végighallgatta Reactorfighert, de már alig várta, hogy elhúzhassanak innen. Egyre inkább érezte, hogy valami üldözi őket.
- Nyakam rá, hogy ennek is köze van Maledict-hez. – nézte tovább halott katonatársát Reactorfighter. – Nem tudom, hogy kerültek ők ide, de a fegyverekből látom, hogy egyenesen a laktanyából jöttek. Valaki kihívta őket ide, itt pedig megtámadták őket.
- Itt kapta el őket Maledict? – kérdezte Betti, miközben hátrált a Raiderhez. Akármi is történt, el akarok húzni innen a francba. Legközelebb rám fognak lőni, rettegett magában.
- Úgy néz ki – nézett töprengve Reactorfighter a maraványokra. Körüljárta az autót,megnézte a gépfegyveres férfi maradványait, de abból nem sok minden maradt a végtagjain kívül. A föld mohón itta be a szétfröcskölt vért, de jutott az autó hófehér oldalára is. Irtózatos dögszag terjengett a levegőben. Reactorfighter fintorogva lépett a kocsi hátuljához, és felnyitotta a csomagtartót. Újabb gépkarabély-tárat látott, és egy üres dobozt, amiben sörétes puskába való töltények voltak valamikor.
- Na jó, térjünk vissza a bázisra, ennyi elég is volt. – mondta végül Reactorfighter.

Na végre!, sóhajtott Betti megkönnyebbülten. Reactorfighter visszagyalogolt a Raiderhez, felkapaszkodott rá, és indított.
- Tudod, azért az érdekelne, hogy mi lett azzal a skinhead sráccal… - nézett Bettire, majd elindultak. A szétlőtt lábú halott fehér szemei üres ragyogással nézték, ahogy a Raider stoplámpája egyre kisebb lesz.

(Folytatjuk...)