Reactorfighter visszatér 1. - Maledict

1. fejezet: Maledict

Üzenet érkezett Lambda főhadiszállásról:

ÜZENET ÉRKEZETT
Címzett: Reactorfighter
Tárgy: Tervezet „Darkerworld”
Dátum: 2004. 09. 13.
Idő: 17:09
Leírás: Tudomásunkra jutott, hogy új, fenyegető veszély fenyegeti a világ lakosságát. Egy szélsőséges miskolci ember sikeres kísérletet tett egy kihalófélben lévő faj feltámasztására, és elterjesztésére. Olyan embereket keres, akik valamilyen módon eltérnek az átlagostól, így felhasználhatóak egy távoli, elfelejtett világ – a darkervilág – megváltoztatásához, és átformáláshoz. Keresd meg őt, pusztítsd el, és semmisíts meg minden olyan tárgyat és helyszínt, amivel előidézhetővé válna a katasztrófa. A darkervilágnak érintetlennek kell maradnia, és a darkereknek életben kell maradniuk. Ez a küldetés.

Jóváhagyási kód: 1209-3356-79201
ÜZENET VÉGE

- Alíz? Alíz?
A lány lassan, álmatag mozdulatokkal kisimította haját a szemeiből, és megdörgölte szemhéjait. Mielőtt kinyitotta volna a szemét, tudta, Betti szólítja őt.
- Mmmmh. Tessék… - tápászkodott fel lila ágytakarójáról. Betti állt előtte, sötétkék felsőjében, és farmernadrágjában, aminek zsebei apró szívekkel voltak díszítve. Arckifejezéséből ítélve valami rossz dolog történhetett.
Betti maga alá húzott egy széket az ággyal szemben lévő csinos kis íróasztaltól, megfordította, és leült rá, kezeivel a támlán támaszkodva.
- Már megint őróla álmodtál, mi? – csóválta a fejét Betti.
- Kiről? – kérdezett vissza őszinte meglepődéssel Alíz, majd rögtön eszébejutott utána, hogy kire gondol Betti.
- Jaj hagyjál már! – nézett rá mérgesen. – Ő elment.
- Jó, tudom. Nem is ezért jöttem. – váltott témát gyorsan Betti. – Baj van.

Alíz egy pillanat alatt felébredt. Ilyennel nem szokott viccelni Betti, főleg nem költi őt fel, miközben legszebb álmait aludja.
- Mi történt?
- Kareszről van szó – nézett fekete szemeivel Betti a barátnőjére. – Baj történt vele.
- Mi a…?! – Alíz azonnal talpra szökkent, és olyan pillantással nézett Bettire, hogy a víz is jéggé fagyott volna tőle. Két héttel Reactorfighter távozása után találkozott a széles vállú, jóképű sráccal egy kávézóban, ahol éppen új asztalokra cserélték le a régieket. Karesz volt az egyik, aki cipelte a nehéz, díszes, sötétbarnára festett asztalokat. Átlagosan két ember kellett egy ilyen megemeléséhez, de Karesz egyedül hordta mindet. Alíz – mivelhogy kedvelt helye volt a Mese cukrászda melletti kis kávézó – gyakran járt oda, és a fiú szóba elegyedett vele asztalhordás közben. Azonnal elkezdtek vonzódni egymáshoz, Alíznál rekordidőnek számító fél óra alatt. Nem került bele 3 hét sem, már együtt jártak. Nagy volt a szerelem, a fiú minden szabadidejét Alízzal töltötte. És most a rossz hír, hogy baj történt. Talán van valami viszonya egy másik lánnyal? Alíz nem volt féltékeny típus, bölcsen hagyta, hogy Karesz más lányokkal is megismerkedjen, beszélgessen, rendes legyen hozzájuk, mondván: „Ha engem szeret, úgyis hűséges marad hozzám”. Mindezidáig a teóirája működött. Kareszt egyébként sem nőcsábásznak ismerte meg.
No persze néha a pasik pontosan ezt akarják, hogy mást higgyünk róluk, mint az igazat…
Reactorfighternél is elkövette ezt a hibát.
- Nem történt semmi olyasmi, és pont ez a baj! – emelete fel Betti a jobb kezét, hogy lenyugtassa Alízt. – Elkezdtek beszélgetni, sétáltak is, arrafelé a Deszkatemplom felé, és a temetőben a lány…nos…ajánlatot tett neki.
- Folytasd! – felelte félig kiáltva Alíz. A szemei villámokat szórtak.
- És Karesz nem egyezett bele, akárhogy tapizta meg izgatta is a lány. És a lány dühös lett…és megátkozta őt.

Alíz megnyugodott egy kissé.
– Ez minden? – kérdezte, noha sejtette, hogy ezért ki fog robbanni egy jó kis veszekedés közöttük. Karesszel együtt volt már ugyan több mint két hónapja, de még egyszer sem veszekedtek semmin. Betti ki is jelentette, hogy bár neki is ilyen szerencséje lenne a fiúkkal. Mindig kifogja azokat, akik imádnak órák hosszat lamentálni valami apró-cseprő dolgon. Ilyenkor egyedül annak örült, hogy nem Reactorfighterrel jött össze, aki egyből agyonlőné őt, ha felbosszantaná.
- Még nincs vége – rázta szomorúan a fejét Betti, és Alíz újra félni kezdett. – Karesz azt mondta, a lány valami Maledict nevű illetőt küldött rá. Először csak nevetett rajta, ám egy hónapra rá mindenféle különös dolog történt. Állandóan egy feketeruhás ember követte őt, amerre csak ment, a lakásában a tárgyak örökké leestek a földre, és mondta, hogy felkelt éjszaka, és mikor megfordult, az az ember ott állt mögötte, és tarkón vágta…aztán verekedtek, de Karesz nem tudta megverni azt a valakit.
Alíz iszonyodva szorongatta szürke nadrágja szélét.
- Jézus…és aztán mi lett?

- A szomszédok a verekedés zajára átjöttek, de nem láttak mást, csak hogy Karesz a földön fekszik, a lakás fel van dúlva, meg minden…az az ember többször belecsapta Kareszt a ruhásszekrénybe, meg megdobta őt székekkel, és mielőtt elment volna, összetörte az ajtó mellett a tükröt is. Karesz látta is, de ennek az ismeretlen valakinek nem volt tükörképe.
- A lány tette ezt – mondta ki Alíz azonnal az ítéletet. Négy évvel ezelőtt még kacagott volna az ehhez hasonló kísértettörténeteken, de Reactorfighter angolos távozásának látványa meggyőzte őt a természetfölötti jelenlétéről az életben. Ezek után hajlamos volt elhinni bármit, főleg ezt. Betti nem találna ki ilyet, tekintve, hogy őt is legalább annyira megrázta Reactorfighter látványa, mint őt. Egyet nem értett: Karesz miért nem mondta el ezt?

Megbeszéltük, hogy őszinték leszünk egymáshoz, és elmondunk mindent egymásnak. Miért nem beszélt erről Karesz soha?
- Ha ez igaz – fordult Bettihez, és nem is tudatosult benne, milyen vastag hangon beszél. – Miért nem mondta soha ezt el Karesz?
- Ő sem vette komolyan – felelte Betti. – És később, mikor elkezdte őt kínozni ez a fekete ruhás valaki, azt hitte, hogy…nos, hogy megőrült, és azért lát dolgokat…
Alíz nem felelt.
- Nem merte elmondani, mert attól félt, azt hiszed róla, hogy megzizzent, és otthagyod a francba! – védte Betti Kareszt. – Csak később jutott eszébe, hogy talán az a fekete ruhás lány tette ezt vele.
- Logikus – Alíz csak ennyit mondott, annyira megtelt a szíve aggodalommal.
- Kérlek hidd el nekem! Karesz már az őrület határán van, annyira fél, és ha otthagynád, nem élné túl! – esdekelt Betti.
- És ez az ember lenne az a Maledict, akit az a sötét liba ráküldött? – kérdezte Alíz, mereven nézve Bettit.
- Úgy tűnik – érkezett a felelet.
- Hogy néz ki, nem mondta Karesz? – Alízban szörnyű gyanú támadt hirtelen.
- Azt mondta, fekete hosszúnadrágot, nagy fekete kabátot, alatta pedig sötét pólóinget. Az arca olyan félelmetes…keskeny, hosszúkás, és állandóan gonoszul vigyorog. A haja meg kicsit olyan mint annak a Frankenstein-izének abban a rémmesében…
- Igen, tudom az milyen. – válaszolta Alíz, és lelki szemei előtt felsejlett a kissé lapos fejtető, a sűrű szálú fekete haj. A drágám nem is sejti, mekkora bajba került, ha ez mind igaz.

Tehetetlenül visszazöttyent az ágyra. Először azt gondolta, Reactorfighter tért vissza, hogy bosszút álljon, csupán átöltözött olyan ruhába, hogy ne ismerjenek rá, ám így még rettenetesebb volt. Reactorfightert legalább kiismerte, és tudott volna tenni ellene valamit. Maledict azonban egy teljesen ismeretlen, új ellenség volt.
- És mi a fenét tehetünk? – kérdezte fakó hangon.
Betti megpróbált segíteni rajta. Melléült az ágyra, megfogta a kezeit, és gyengéden simogatta őket.
- Nem tudom… - mondta ki az örökzöld mondatot Betti.
- És senki nem látta ez a Maledict-ot? – nézett Alíz a barátnőjére. A simogatásra egyáltalán nem reagált, és Betti ettől kétségbe esett.
- Senki. Egész egyszerűen nem látják meg, akármit is csinál…

Alíz már azt sem kérdezte meg, hogy hogyan lehetséges ez? Hihetetlen dühöt érzett. Az a lány művelte ezt. Ő átkozta meg a kedvesét, küldte rá ezt a valakit, akit csak Maledict-nek hívnak, és ő próbálja meg tönkretenni a kapcsolatukat. De mit akarhat ezzel? Mit akar ezzel elérni az a szemét?
- Melyik éjszaka történt ez, amit meséltél? – kérdezte Alíz.
- Tegnap éjjel – felelte kelletlenül Betti. – Felmentem Kareszhoz, mert nem vette fel a telefont, és ott járkált a házban egy letört széklábbal. Nagyon megijesztett engem is. Mikor megkédeztem, mit csinál, alig merte elmondani. Én még így embert nem láttam parázni, komolyan…
- Úristen… - nyögte erőtlenül Alíz. Elképzelte a szakadt ruhájú, horzsolásokkal teli Kareszt, ahogy kialvatlanul, karikás szemekkel, egy törött széklábat lengetve járkál fel-alá a szűk panellakásban, pillantása ide-oda cikázik, minden apró zajra megfordul, megemeli a széklábat, és nem mer ajtót nyitni. Ezt összehasonlította a mosolygós, jó kiállású, meleg pillantású fiúval, akit megismert…és megrettent a hihetetlen különbségtől.
- Elmondta, hogy akkor látta őt először, mikor veled sétált a Szinva-parton egyszer. – folytatta Betti. – Csak annyit érzett, hogy valaki meglöki hátulról, és végigzuhan a földön.
- Emlékszem rá – felelte Alíz. – Azt hittem, hogy megbotlott...és mikor felkelt, olyan rémült volt. Hiába kérdeztem, mi történt, csak azt mondta, hogy elesett…

Betti nem szólalt meg. Úgy vélte, éppen eleget mondott Alíznak. De még mindig jobb, mintha elhallgattam volna. Ki tudja, mit tervez ez a Maledict…
- Szóval, mi a szart csináljunk? – kérdezte Alíz feldúltan. A szeme a mobiltelefonjára tévedt, ami az ágya melletti kis barna polcon hevert. Már nem ugyanaz a mobil volt, mint Reactorfighter „estéjén”, azt dobhatta is el a fenébe a következő nap, mivel szinte minden áramköre kiégett. Ha visszajön, vesz nekem egy új telefont!, háborgott még sokáig utána, és emlékezett rá, hogy mindig nevettek ezen.
- Kareszhoz megyünk.
Betti nem vitatkozott, számára is nyilvánvaló volt, hogy Alíz a kedvesével szeretne lenni, és egyúttal rájöhetne, mit akarhat Karesztól Maledict. Alíz felkelt az ágyról, magához vette a retiküljét, ami hanyagul ledobva hevert az íróasztalon azóta, hogy múlt este Karesztól eljött. Elővette azonnal a telefonját, és megnézte, de semmilyen nem fogadott hívás, vagy üzenetjelzés nem volt rajta. Bettinek igaza volt, Karesz telefonja nyilván tönkrement, különben már hívta volna őt, hogy jöjjön át, mert baj van. Futólag szétnézett még a kis szobácskában, mire lehetne szüksége, de egyedül a telefonját látta alkalmasnak arra, hogy elvigye. Gyorsan a nadrág alsó zsebébe tömködte.

- Gyerünk – mondta, és már az előszobában is volt. Felhúzta fehér sportcipőjét, majd amíg Betti öltözködött, kinyitotta mind a három zárat az ajtón. Sokáig tartott attól, hogy Reactorfighter visszatér, és bosszút áll, ezért nem sajnálta a pénzt, ha biztonságról volt szó. Felszereltetett egy láncos zárat, egy jókora acélreteszt, és egy rugós zárat is. Mindig megnyugvással hallgatta, ahogy a zárbetétek kattognak nyitáskor-záráskor. Ezúttal azonban nem használt a hanghatás, Alíz zaklatottabb volt, mint bármikor. Türelmetlenül integetett Bettinek, aki sokat vacakolt a legújabb divatú cipő felhúzásával, ugyanis mikor megvette, a külseje érdekelte leginkább, nem pedig az, ráillik-e a lábára korrektül.
Bár meglenne még Reactorfighter pisztolya!, sóhajtott fel Alíz, ahogy mentek lefelé a lépcsőn.

Azonnal a buszmegállóba siettek. A 49-ces busz egy jó tíz perc múlva érkezett csak meg, és legalább tizenöt percig tartott az útja az Avasról a Madarász Viktor utcai megállóhelyre. A közlekedés alapvetően csapnivaló volt, hiába volt hétvége. Alíz alig várta, mikor nyílt az ajtó, és egy felfelé nyomakodó, hörcsögképű srácot félrelökve, hipersebességgel szállt le a buszról, Bettit szinte húzta maga után.

A Madarász Viktor utcai ház régen épült, és a budapesti társasházak mintáját követve négy függőfolyosóból állt, középen egy lebetonozott udvarral. Házmester legutoljára a rendszerváltás után két évvel volt, aztán az öreg meghalt szívinfarktusban, miközben épp a bablevesét kanalazgatta, a fia és a felesége pedig elköltöztek Szegedre. A házmesteri lakás azóta néhány törött bútoron, egy csomó szemeten, és tömény koszon kívül mást nem tartalmazott. A bejárattal szemben volt a lift, körülölelve a lépcsőzettel. Négy függőfolyosó, harminckét lakás. Karesz a harmadik folyosó jobb felső sarkában lakott, egy kétszobás lakásban.
- Látsz valamit? – kérdezte Betti, mikor Alíz berobogott az udvar közepére (kis híján felbotolva az udvar közepén lévő csatornarácsba, ami féloldalasan meredt ki az aknanyílásból), és vadul tekergette a nyakát Karesz lakása felé.
- Nem, semmit. Gyerünk fel!

Betti indítványozta, hogy menjenek lifttel, ám Alízt nem érdekelte most a lift. Kamasz fiúkat megszégyenítő gyorsasággal vágtázott fel a lépcsőn, és nagyot fújt, mikor felérkezett a harmadikra. Betti lihegve a nyomába, kis sötétkék retikülje vadul himbálózott. Ahogy felérkezett, Alíz már sprintelt is Karesz lakásához. Alig volt tudatában, hogy útközben a „Martfűi János” feliratú ajtó mellől elkaszált egy cserép diffenbachiát. Mikor odaért, nem is kopogott, ököllel ütötte a sötétbarna, mozaiküveges ajtót.
- Nyisd ki, édes! Én vagy az!
Semmi válasz. Betti szuszogva, kissé megizzadva ért oda Alíz mellé, és próbált benézni az ajtótól egy méternyire lévő hálószobaablakon. A függönyök mind behúzva.
- Drágám, kérlek nyisd ki az ajtót! Segíteni jöttem!
- Menj el! – érkezett bentről az erőtlen, mégis fenyegető válasz. Alíz alig akart ráismerni Karesz hangjára, annyira elfolyós, és kétségbeesett volt. Mintha Karesz sírt volna.
Alíz lenyomta a kilincset, de az ajtó zárva volt.
- Menekülj innen, Alíz! Megint vissza fog jönni! – kiáltotta közelebbről Karesz. – Ne gyere ide, kérlek téged!

Alíz hátralépett az ajtótól, iszonyodva bámult a napégette, sötétbarna festékre, helyenként a fehér karcokra, csíkokra, a homályos ablaktáblákra. Mintha mozgást látott volna mögötte. Koppanás hallatszott, valami feldőlt odabent. A kulcs megfordult a zárban.
- Menekülj, Alíz! – érkezett bentről a hangos, vészjósló kiáltás. Betti is elhátrált az ajtótól. És ekkor kivágódott az ajtó, nekicsapódott a falnak, a mozaiküvegek összetörtek. Alíz és Betti kórusban sikoltottak föl. Valami megragadta Alíz derekát, és berántotta a lakásba, ahol összetört bútorok, levert képek, és széttépett lepedők hevertek össze-vissza.
Betti azonnal Alíz után vetette magát, aki szinte nyílegyenesen repült a házba, és a szemben lévő falnak vágódott. Félig eszméletlenül zuhant a földre, egy összetört kép szilánkjai közé.
- Alíz! – kiáltotta Betti, és egy ugrással a szobában termett. A lakás túlsó végén lévő nappaliból Karesz száguldott a fekvő, vérző fejű Alíz felé, és valóban egy székláb volt a kezében. Alíz az ütéstől erősen megszédült, összemosták a világot a szeméből patakzó könnyek. Retikülje felborulva hevert mellette. Alig hatolt el a tudatáig, hogy egy sötét valami hajolt feléje. Nem tudta tisztán kivenni az arcát, de gonosz, fekete szemei – még a fehérje is fekete színű volt, élénkvörös vérerekkel – és széles, vigyorgó szája egyből elárulta, ki is ő.

- Szia Alíz! – szólalt meg az árny, és szinte képtelen szögben hajolt a földre roskadt lány fölé. – Maledict vagyok!
A szörnyeteg mély, visszhangos beszéde – mintha több, mély hangú férfi beszélne egyszerre – és a név átvágta Alíz elméjének bénultság-leplét. Felkiáltott.
- Itt van Maledict! – majd egy erős ütéstől elvesztette az eszméletét, feje hátravágódott, majd a mellkasára csuklott. Apró szája sarkából vérpatak indult el a nyaka irányába.
Betti nem látott ugyan senkit, de azt látta, hogy Alízt valaki hihetetlen erővel állon vágja. Megragadta a retiküljét, és nagyot ütött oda, ahol vélhetőleg Maledict volt. Azaz csak ütött volna. Annak megcáfolására, hogy nincs ott senki, egy erős, és forró kéz erőteljesen megmarkolta Betti vékony alkarját, a falhoz rántotta a lányt, és a hálószoba ajtajának vágta. Betti az ajtót bedöntve a szintén szétrombolt hálószobába zuhant, pár földön heverő könyv közé.

Ekkor érkezett meg Karesz. Ő már tudta. Tudta, hogy miért nem lett volna szabad, hogy Alíz idejöjjön. És pontosan ezért nem is szólt neki. Maledict mindvégig azt akarta, hogy Alíz idejöjjön, és megkaparinthassa őt. De ha rajta múlik, ez nem fog sikerülni. Ráadásul Bettivel ellentétben ő látta Maledict-et. Minden erejét beleadva lesújtott a démon zöldes színű, inas nyakára, ami vékonyan emelkedett ki a vastag fekete kabát gallérja mögül. Reccsenést hallott, és Maledict tompán felmordult. Karesz újra ütött, ezúttal Maledict fejére. Az ütés eléggé erős volt ahhoz, hogy akár egy gépkocsi tetejét is átüsse, de Maledict csupán hasra vágódott, rázuhant az aléltan fekvő Alízra, majd hirtelen eltűnt.

Karesz – kihasználva Maledict rövid megfutamodását - megpróbálta felnyalábolni Alízt. Betti nagy nehezen feltápászkodott ezalatt a hálószobából, és megrémült Karesz láttán. Mindig ápolt, és gondosan zselézett haja tincsekben lógott összevissza, fején több vágott seb, bal orcáján, és nyakán mély karmolásnyomok. Bal válláról leszakadt a vékony, „Energy” feliratú pólóing, törzsén több helyen elkenődött vérfoltok, és véres ujjnyomok. Jobb bicepszén három-négy fognyom látszódott.
- Karesz…itt volt…?
- Igen – lihegett Karesz, miközben nagy nehezen felemelte az ájult Alízt, és közben vadul tekingetett körbe. Alíz ernyedt karját átvetette a vállán, és az ajtó felé nézett. Senki nem volt a folyosón, ilyenkor a lakók jó része még a városban van. A szomszéd lakásban egyedül a Barczi nagypapa volt otthon, aki azonban már olyan öreg volt (és ráadásul nagyothalló is), hogy nem hallotta meg, mi zajlik Karesz lakásában.
- Gyorsan el kell…höh…vinnünk innen, mielőtt visszajön… - folytatta Karesz töredezetten. – Nem én kellek Maledict-nek…höhh…hanem ő…

- De hát miért pont Alíz… - indult Betti, hogy segítsen, ám ekkor az előszobaszekrény mindkét ajtaja kivágódott. A falióra tizenhármat kongatott, és egyszerre a teljes óraüveg összetört, majd kipergett. Az egyik lakkozott tölgyfa ajtó Bettit vágta arcba, aki ismét hátrazuhant, feketeség borult a szemére. A másik faajtó Karesznek vágódott, olyan erővel, hogy elejtette Alízt, és kis híján maga is elesett. Csapongó, diadalittas nevetés hangzott fel,ahogy Maledict előugrott a szekrényből. Karesz azonnal felragadta a földön heverő széklábat, és a szörnyetegre rontott. Az incselkedően integetett a kezével, széles vigyor terjedt szét sápadt, gonosz arcán, nyálzó állkapcsai között valami narancsssárga gömb pörgött, szája két oldalán sűrű, fekete füst buggyant ki, és szivárgott a mennyezet irányába.
- Ostoba halandó! – kiáltotta mennydörgő hangján. – A te fajtád sosem győzhet le!

Karesz már támadott is, a düh hatalmas erőt adott neki. Maledict kinyújtott jobb kezére vágott rá, hogy a székláb egész egyszerűen kettétört, Maledict pedig dühösen felszisszent. Jobb keze lehanyatlott, de a következő pillanatban már lendült is előre, és megragadta Karesz torkát. A fiú felhördült, és jobb térdével hátrarúgta a szörnyet, aki kis híján átesett a fekvő Alízon. Karesz megragadta a szekrényajtót, és hatalmas erővel lendítette meg. Az pontosan képen vágta Maledict-et. Reccsenés hallatszott, és a démoni figura a földre zuhant.
- Te…mocsok… - lihegte, félresimítva a homlokából izzadságba dermedt haját. Ismét lehajolt a fekvő Alízhoz, a tekintetét egy pillanatra sem fordítva el a fekete kabátjába gubancolódott testről.
- Betti! – szólalt meg hangosan. – Segíts!

Pislogott egyet, kifújta magát…és a következő pillanatban már a tarkójára is feszült a forró, inas, gonosz kéz, és hatalmas erővel lökte előre. Karesz végigterült a földön, félig Alízra feküdve. Szeme előtt citromsárgába, narancsba, majd hirtelenséggel égővörösbe borult a világ. Fehér fénygömbök táncoltak a szeme előtt,és képtelen volt megmozdulni. Alig látta,hogy Betti nagy nehezen feleszénkedik a földről. Füle sistergéssel, hangos, idegen zúgással, és Maledict hangos kacagásával telt meg. Egy pillanatra még látta, hogy Maledict másik keze Alíz torkán van, majd a zúgás kibírhatatlanul hangossá vált. Eszelős fájdalom hasított Karesz mindkét fülébe, onnan az agyába, és látóterét vörös-fekete villogás töltötte meg.

Betti elszörnyedve nézte, ahogy a fekvő Karesz felé sántikált, hogy a világ hirtelen elsárgul, majd elvörösödik, fehér fénypontok lepik el a két fekvő embert, amik hamarosan teniszlabda nagyságú, tüskés gömbökké változnak, és egy hihetetlenül erős villanás hátralöki őt három méterrel a hálószoba falának, útközben Karesz kis műanyag virágtartóit felborítva. Tompa fájdalom hasított a hátába, és a fejébe, hosszú, barna haja elszabadult, és Betti arccal a földre zuhant. Jó három percbe is belekerült, mire a fejét képes volt megmozdítani. Egy ember állt előtte, és az arcát simogatva élesztgette. Bettibe belehasított a félelem újfent, hogy most ő következik Maledict halállistáján. Itt a vég. Nem Reactorfighter ölt meg, hanem egy másik gonosz. Miért nem költöztem el ebből a dilis városból Budapestre?

A látása kitisztult kissé, és egy negyven év körüli, világosszürke inges, szemüveges férfit látott, aki mellette térdel. Mögötte egy huszonéves, pufók lány, őmögötte pedig öt másik ember.
- Jézus Úristen, mi történt magával? – kérdezte a férfi kétségbeesve. A szemüvege kissé félre volt csúszva, az inge koszos volt alul. – Maga túlélte…?
- Mi…mi történt? – kelt fel nagy nehezen Betti a földről, és igyekezett kitörölni a könnyeket a szeméből.
- Rettenetes…minden vörössé vált, és valami hátralökött…jöttünk megnézni, mi ez a zaj, egész éjszaka ez ment, alig tudtunk aludni. – magyarázkodott hadarva a férfi, és a lánnyal közösen felsegítették Bettit. – Láttuk hogy ketten fekszenek a padlón, és mikor felkeltem, már csak maga volt itt…
- Mondja már, mi volt ez? – kérdezte a lány is.
- Én…nem tudom elmondani… - pihegte Betti, és fejét félrehajtva odanézett, ahol azelőtt Karesz és Alíz feküdtek. – A fiút...megtámadták…

Többet nem mondhatott.
- De az Isten szerelmére, ki csinálta ezt!? – kérdezte a lány, majdnem sikoltva. A többi ember csak szájtátva bámulta a padlót. A parkettán egy égett körvonal látszódott csak, maró, égett gumira hasonlító szag lengte be a lakást. A mennyezeten fekete füst gyűlt meg.
Betti szemeibe újabb könnyek gyűltek, mikor meglátta a földön az ürességet. Leroskadt az égett folt mellé, és hangosan zokogni kezdett.
- Alíz…Alíz…Karesz…! – ismételgette összefüggéstelenül szerettei nevét, amíg össze nem mosta szavait a feltörő kín. A ház lakói letérdeltek mellé, a haját simogatták, próbálták nyugtatgatni, sajnos azonban nem túl sok sikerrel.

(Folytatjuk...)