- Ila! Ila ébredjél!
Ménás rázogatta a halott sápadt és verejtékező lányt és közben az kavargott a fejében, amit az előbb öntudatlanul motyogott. Ahogy Ila feleszmélt, kitámolygott és hosszasan hányt. Még mindig remegve jött vissza, levetette csuromvizes ruháit és a kemence mellé kuporodott a bundák alá, hogy felmelegedjen.
- Mondtam valamit, amiről nem tudok? - kérdezte hirtelen. Ménás bólintott.
- Más is hallotta? - riadt meg Ila.
- Senki, csak én leány.
Többet nem szólt, egy idő után nekiállt a főzésnek és egészen olyan volt, mintha semmi sem történt volna.
Vacsoránál ültek, mikor az öregpásztor megkérdezte:
- Megölted?
Rávillantotta hirtelen megdermedt kék tekintetét. Lassan bólintott.
- Mikor?
- Négy éve.
- Hány éves voltál?
- Tizennégy.
- Azóta bujkálsz a csendőrök elől?
A lány megint bólintott. Ménás lehajtott fejjel sötét arccal ült.
- Elmenjek öregember? - kérdezte Ila.
A pásztor lassan megcsóválta a fejét.
- Ki vagyok, hogy ítélkezzek? Egy lányt ismerek, aki dolgos és nem fecseg. Más nem érdekel. -nehéz ólomdarabokként hullottak ki a száján a szavak.
Itatás idő volt. Vette a bekecsét, kucsmáját és megindult a juhokhoz.
Ila kavargó gyomra lassan megnyugodott. Nézett a ballagó öregember után, érezte, hogy valami mocorog a belsejében a szavai hallatán és áradni akar. Nagy csábítás lett volna engedni neki. De már rég nem engedett ennek a szükségletnek. Szinte belekérgesedett az elnyomásába. Csak megborzongott egy kicsit, aztán felállt, hogy megvarrja az elszakadt ruháját.
Szent György napja hamar eljött. Ila akkorra már nyugtalan volt. Az egyre több fényesség, a kinti sarjadó rügyező nyers illatok meggyorsították a vérét, ahogy a tavasz megindította a nedvkeringést a fákban. Nem találta a helyét többet a padon. Járnia kellett, dolgoznia, fáradnia, különben félő volt, hogy zsibongó fiatal testében robbanna az életerő.
A kihajtás napján, hajnalban gyülekeztek a pásztorok. Megcsapkodták a jószágokat zöld-ággal, hogy elűzzék a rosszat róluk, mert azt beszélték ezen a napon megnyílik a másik világ kapuja és a rontók, boszorkányok szabadon átjuthatnak rajta ebbe a világba. Szürkeség volt még akkor mindenhol és hideg, de a madarak már apró kis dallamokkal dobálóztak szanaszét.
Ilián nem akart tudomást venni a tavaszról. De mindegy volt, hogy mit akar. Ugyanúgy megtelt vele, mint a lány. Beette magát a bőre alá az orrába a fülébe a fejébe ösztöneiben pedig kicsírázott és levelet készült bontani. Nem tudott hát az ellen tenni, hogy mikor meglátta Ilát piros szoknyájában és kipirult arcával állni a kavargó nyáj mögött, akkor fellobbant benne az akarás, erősebben, mint eddig bármikor.
A lány mintha csak hallaná a megvadult gondolatait, felé fordult és olyan pimasz mosoly villant meg az arcán, hogy a férfi is akaratlanul elvigyorodott. Mint a cinkostársak, akik közös titkot tudnak.
Hosszú volt az út a havasokba és olykor nehézkes bajlódni a jószággal, de csak fölértek. Amíg a férfiak a télen esett apróbb károkat javították a karámokon, az itatón és a juhokat legeltették, Ila nekiállt kitakarítani az alvókunyhót. Ahogy munkálkodott az ajtón beáramló gyenge fényben, valaki odaállt és eltakarta a nyílást. Sötét lett. Valami megborzongott benne, ahogy megfordult és megpillantotta Radót. A férfi lapos pillantással méregette. Nyakán és állán még friss, heges vágott seb húzódott.
- Mit bámulsz mi? - fojtassad a munkát! - Nem ingyen tartunk ki, mint egy állatot.
Ilát egy éles fehér villanásként borította el a harag.
- Vagy máshogy akarod megszolgálni a szállást és az abrakot? - kérdezte vigyorogva a férfi és a farkába markolt.
- Markolászd az anyádnak, ne nekem! Más úgysem kíváncsi rá - sziszegte a lány.
Radó arca elsötétedett.
- Igen éles a nyelved. Megtanítalak mindjárt viselkedni! - morogta, és megindult befelé.
Ila hátrált. Égett az arca a dühtől és a szégyentől. Épp mikor kinyúlt utána a férfi, Ilián lépett be.
- Hagyj neki békét! - dörrent morogva Radóra.
- Mert mi lesz, ha nem? Azt hiszed a kis ringyó csak neked teszi szét a lábát? Szétteszi az nekem is, szeret ez mindenféle faszt, hidd el. - röhögte, de Ilián olyan tekintetet vetett rá, hogy jobbnak látta kimenni. Nagyot köpött az ajtóban. Tartott a férfitól. Az a hír járta, hogy puszta kézzel agyonvert egy megtermett csonkatoronyi románt.
Ilián dühös volt. Mintha a tulajdonától akarták volna megfosztani. Az ő jussától. Undorította a gondolat, de nem tudott ellene tenni. Haragjában, gyanakvásában és zavarában, csak annyit lökött oda hidegen.
- Ne tedd-vedd magadat ilyen alakoknak, mert csúnyán jársz!
- Teszi-veszi magát az ördög, nem én - vágott vissza élesen Ila. Kék szikrák pattantak a szeméből.
Ilián sötéten indult vissza a dolgára.
Alkonyat előtt nem sokkal tüzet raktak a fiatal juhászok. Csak az öreg ment aludni dolga és pipája végeztével, mint máskor. Hűvös volt még a levegő, de már nem kellett a kabát.
Boszorkányokról, tündérekről, lidércekről folyt a beszéd, csak Radó, meg a cimborája ültek odébb, pálinkát ittak és hangosan röhögtek néha valami trágárságon.
Ila és Ilián hallgatott. A tűz fakó volt ahhoz a szikrázáshoz képest, ami egyre dühösebb erővel pattogott és perzselt közöttük.
Ila teste zsibongott, a férfi éhes tekintetétől. Látta, hogy vonaglanak az alkarján az izmok, hogy hullámzik a nagy erős mellkasa és hogy szorítja össze a fogait. Össze össze rándult az a csintalan bizsergető kis izom a combjai találkozásánál. Már-már fájdalmasan tüzelt.
Egy idő után nem bírta, szinte szédelgett és sajgott az alhasa az odatóduló rengeteg vértől. Felállt és sűrűn szedve a levegőt az erdő felé sietett.
Nekitámaszkodott egy fának és próbált megnyugodni. Soha férfi nem volt rá ilyen hatással.
Valakit jönni látott az alkonyatban. Magas alakja élesen és feketén rajzolódott ki az indigókék ég előtt. Fülében hangosan dörömbölt a szívverése, ahogy felismerte a lépteiről. Ilián volt.
Ahogy odaért a lányhoz, megfogta a kis fehér ingét a nyakán, magához rántotta, aztán egy mozdulattal széttépte rajta. Apró csontgombok repültek szanaszét és a vászon úgy szakadt, mint a papír. Végignézett a mellein és olyan merev lett, mint a kő. Megoldotta a gatyáját. A kék szemekbe erőltette a pillantását, ahogy felhúzta a lány szoknyáját, aztán a fenekénél és a combjainál fogva megemelte és a hátát nekilökte a fának. Hangosan ziháltak.
Aztán tövig nyomta neki. Felhördült ahogy benne volt a lányban. Nedves volt forró és nagyon szűk. Egy pillanatig várt. Nézték egymást mint az ellenségek, majd mozogni kezdett. Nem volt gyengéd és nem volt óvatos. Keményen és ösztönösen baszott. Egyik karjával tartotta a feneke alatt, a másik kezét benyomta a szájába, hogy érezze a kapkodó lélegzetét és a nedves nyelvét az ujjain. Nem bírt betelni a lökéseitől fel le ugráló mellek látványával. Félig eszét vesztve szeretett volna beleharapni és a gondolattól egy pillanatra kivillantotta a fogait, mint egy állat. Ila most már minden lökésére nyögött. Combjaival szorította a férfi derekát, körmeit a vállába mélyesztette és véres sebeket szaggatott rajta. Teljesen megtöltötte a férfi, szinte szétfeszítette. Minden sejtje, minden idegszála kéjesen vibrált és reszketett. A vibrálás egyre erősebb lett, aztán mint valami meleg és nyúlós hullám elárasztotta, ahogy Ilián szinte felrobbant benne. A földre zuhanva félig öntudatlanul rángatóztak, ahogy újra meg újra végigsöpört rajtuk a kielégülés.
