Fekete mezsjék
Az 1830-as évek forró, fülledt nyara ülte meg a Nagykunság pusztáját. A nap tüzes ostora ropogott a Hortobágy szikes, repedezett földjén. Karcag poros határában, a börtön vastag falai mögül éppen kilépett Szabó Jóska.
A negyvenes évei végén járó férfi, akit odahaza csak Haramia Gergőként emlegettek, nem emelte fel a fejét a kegyetlen napsütés felé. Szeme, amely az évek alatt a rácsok félhomályához szokott, most mohón itta a tájat, de nem a szabadság örömét, hanem a bosszú éles, keserű ízét. A kezei, melyek ló- és marhatolvajlás, útonállás súlyát hordozták, és egyszer – önvédelemből, ahogy ő állította – embervérrel is beszennyeződtek, most üresen lógtak. De a puska helyén a markában lévő vas láncok emlékét szorongatta.
„Visszatértem” – súgta a száraz szélbe.
Az ok, amiért Jóska nyakára került a hurok, egyszerű és földhözragadt volt: árulás. A helyi nagygazdák, akiknek barmait és lovait Jóska előszeretettel tizedelte, megvették azokat a lelketleneket, akikért a betyár a pusztán a tűzbe is ment volna.
Eközben a falu nagyszabású kúriáinak hűvös, sötét szobáiban az urak tanácskoztak. A zsíros arcú, elégedett földbirtokosok nem a széljárást vagy az eső ígéretét vitatták. A Betyár visszatérése volt a téma.
– Nem adhatunk időt neki! Ha újra falkát ver, a fél állományunk odalesz! – dörögte a leghangosabb, Török Bálint.
A közvélemény azonban kezdett megosztottá válni. A nagygazdák a bőséges termésüknek juttattak csatornahálózatot, amely kiszárította a pásztorok hagyományos legelőit, fenyegetve ezzel a megélhetésüket. A pásztorok – az Alföld szelíd népe, de kemény gerinccel – most szövetségest kerestek, és Haramia Gergőben, a rend és az elnyomás esküdt ellenségében eleinte egy bajnokot láttak.
– Csak egy ember van, aki el tudja kapni. Csak egy, aki egyszer már megtörte – mondta a legidősebb nagygazda, végighúzva ujját a térképen, ahol a betyár legutóbb bujkált.
A megbízott férfi Mérges Balázs csendbiztos volt. Magas, szikár alak, akinek a neve már pusztai legendákba ivódott. Balázs nem a gazdagok barátja volt, hanem a rend embere, a törvény könyörtelen végrehajtója. Az első alkalommal is ő vetett véget Gergő szabadságának, egy hétig tartó, fáradságos hajsza után.
Balázs elfordult a nagygazdák pénzes markától. – A törvény nem alku tárgya – vágta oda, de már tudta, mit kell tennie. – Ha ez a Haramia újra gyilkolni vagy lopni fog, megtalálom. Ahogy tettem azelőtt.
Haramia Gergő első útja a Tűzkövesi csárdához vezetett. Nem ment be. A kocsma hátsó udvarában a lovát tisztogatta Bicskás Matyi, a legény, akit ő tanított meg a mezsgyék titkaira, és akiben a saját fiát látta. Az arcán látszott az idő vasfoga, de a szemében ott bujkált a félelem.
Amint Gergő Pelykó nevű lován közeledett, Matyi felemelte a fejét, és az arca elfehéredett.
– Gergő bátyám! – Ejtette a pricset, és szökni készült.
– Állj! – A hang olyan volt, mint a puska elsütése. – Nézz rám, Matyi. Nézz arra, aki visszatért az árulásod után.
Matyi megremegett. Gergő gyanakodva szűkítette össze a szemét. Matyin nem az öröm, hanem a pánik tükröződött. A betyár érezte, hogy a levegő megfagyott, és a hurok, amit Matyi árulása szőtt, máris szorult a nyaka körül, mielőtt még az első bosszúszónak elhangzott volna.
Már túl késő volt. A csendbiztos emberei, mint a dögkeselyűk, váratlanul ellepték az udvart. Balázs ott állt a sötét kapuban.
– Haramia Gergő – mondta Balázs hangja mélyen és rezonánsan. – A törvény nevében letartóztatlak. Ezúttal nem téveszted el a kötelet.
Gergő Matyira pillantott, és a tekintete elárulta, hogy Matyi már meghalt a szívében. Ekkor már nem Matyi árulása fájt a legjobban, hanem az az idő, amivel Gergő késett. És akkor Gergő a sarkával megbökte hű Pelykó lova oldalát, mire Pelykó két lábra ágaskodva áttörte a csárda nádból készült kapuját, és elvágtatott a gazdájával.
Messziről még visszakiáltott: – Találkozunk mi még, Matyi, mert nem elég nagy a puszta, hogy elbújj előlem, te áruló kutya!
Eközben a csendbiztos ordítozva szidta az embereit: – Semmirekellő, mihaszna banda! Ti csak itt álltok, és nézitek, hogy megszökik ez az akasztófavirág?! Utána, semmirekellők! – Balázs hangja végigszántotta a csárda udvarát.
A poros levegőben, Matyi, az áruló, ott maradt mozdulatlanul, az arca halálfehér volt. Tudta, hogy Haramia Gergő bosszúja nem olyan, mint a törvény, ami beéri a börtönnel – Gergő csak vérrel elégedne meg.
Mérges Balázs nem vesztegette az idejét a szavak erejével. Egy pillanat alatt feltette a lábát a kengyelbe, és a nyeregbe lendült. Azonnal a szökevény nyomába eredt, lovát a megrepedt kapu romjai között átvezette. Tudta, hogy ez a hajsza nem érhet véget Karcag határában. A sors megint összevetette a betyárt és a csendbiztost. A bosszú lángra lobbant, a puszta pedig ismét fegyverek csataterévé vált.