A vörös képű nem volt részeg. Ila sokat járt utána, mire megtalálta. Nehéz volt, mert nem kérdezősködhetett.
Rálelt végül. Azzal a rossz hírű bandával, aminek Radó is a tagja volt és akik kifosztottak nem egy házat a vidéken. Az erdőben táboroztak. Röhögtek nagyokat. Az ivós arcú is el- elröhögte magát, de néha gyors és sanda pillantásokat küldött maga köré, mint aki tart attól, hogy kitudódik a sara. Egy tucat haramia ült ott a tűz körül és köptek a törvényre, szabályra, még az istenre is. Szemükben fel-felvillant az az üresség, amit Ila már olyan jól ismert. Fél napot lesett rájuk egy bokor mögül, mire alkalma adódott.
Végre felállt, aki miatt várakozott. Tűzifáért zavarták el a többiek. Ila nyújtózott. Elmacskásodtak a tagjai. Hangtalanul utána osont a szürkületben. Nehezen várta ki míg elég messzire jutottak a szemtanúktól.
- Emlékszel rám? - toppant végül elé a fák közül.
A férfi megdermedt.
- Mit akarsz he? Pénz kell? Adok, csak ne nyektessél engem tovább! - lihegte és a tekintete vadul röpködött ide-oda.
- Nem kell nekem a pénzed! - nevetett Ila szárazon, köhögve. - Az életed kell nekem, azt fogom elvenni tetőled!
Ugrott, de a férfi gyors is volt, erős is. Hamar a földön találta magát. Kapott is rendesen az arcába, hasába.
- Hogy mit akarsz te ringyó? Mindjárt megtanítlak tisztességre. Nem volt elég, hogy megbasztalak, beverjem a fejedet is?
Ilát nem igen érdekelte a fájdalom, bár a teste tiltakozott ellene. Az agyát másfelé erőltette. Keze az övén matatott. Dühös erővel töltötte el, ahogy megtapintotta a kés markolatát. A férfi vesztére fölé térdelt, úgy ütötte. Nem törődött sem a nő erőtlenül védekező bal, sem a támadni készülő jobb kezével. Ila minden erejét összeszedve belevágta a hasába a kést és megragadva a másik kezével is rántott rajta a egyet. A vörös arcú hörögve kapott oda, kirántotta a pengét.
Tekergő, lusta féregként türemkedtek ki a belei a hasfal tátongó résén. Értetlen arccal próbálta visszanyomni őket, aztán felüvöltött.
- Segítség! Segítsetek emberek! Meg fogok halni! Hát megöl ez a... - a rémült ordítás abbamaradt. A nő nyakon szúrta ezt is. Feltápászkodott, bicegő futással vette be magát a sűrűbe. Tudta, hogy a sötétben nem látják a vérnyomait. Ha kicsit távolabb jut, majd bekötözi a sebeit.
A szalmaszín hajú legény nagyon szerette a nőket. Minden fajtájú, formájú, korú nőt megkívánt ő. Gondolkozott rajta sokat, hogy talán el van átkozva, hogy örökké csak asszonyhúsra éhezzék. Úgy keveredett rossz társaságba is, úgy vesztette el a munkáját is. Egy asszonyért. Meg akarta tudni régen, milyen az, ha a nőn erőszakot tesznek. Szégyellte, de akarta. Hát meg is tette végül. Bár ne tette volna Uram Isten! Bár ne tette volna!
Most is egy nő után járt. A szép cigány lány Biszerka után. Mikor odaért a házához, furcsállotta a sötétet. Csak a hold hallgatott némán az égen és világított be az ablakokon, mikor belépett. A hosszú fekete hajú, tüzes leány háttal állt neki és kibámult az éjszakába. Anyaszült meztelen volt. A legény szebbnek látta, mint valaha. Vad lüktetéssel öntötte el a farkát a vér a pompás gömbölyű fara láttán. Már villogott is a fejében, hogy hogyan fogja meghágni. Vadul kíméletlenül.
És akkor a lány lassan megfordult. A legény ereiben megfagyott a vér. Nem Biszerka állt ott előtte, hanem az a nő, aki a fejére hozta a szerencsétlenséget.
Szeretett volna menekülni, de a nő mosolya nem engedte. Mert deljesen, csábosan felvonta azokat a vastag ajkait és szinte nyújtózkodtak felé azok a hegyes bimbójú ruganyos mellek.
- Ne félj legény! Gyere közelebb! - mondta halkan, parancsoló hangon. - Azt akarom, hogy fogjad a testemet! Hogy markold a húsomat! -szőtte tovább a szavak puha, pókháló fonalát. - Te is akarod, tudom. Gyere hát és tegyél magadévá!
Olyan volt, mint egy lidérces álom. Félt tőle, mint a tűztől és akarta, kívánta gyötrően azt a gyönyörű testet. Még élesen emlékezett, hogy milyen volt beleerőltetni magát. Baszni, mint valami állat. Nyeldekelve, tompa aggyal indult meg felé.
A nő háttal helyezkedett neki, előrehajolva domborított és hátrapislogva szemérmetlenül benyúlt a bársonyos combjai közé. Majd kihúzta magából a nedves ujját és végigfuttatta rajta a csillogó nyelvét. Széthúzta a fenekét, kitárta magát teljesen.
A szalmaszín hajú odakapott, mint a kutya a koncra.
A nő felnyögött, aztán hátranyúlt és megoldotta a nadrágszíját. Lassan kihúzta.
A férfi agyában motoszkált valami, amíg a meleg női ölet markolászta, de már nem volt ideje kibontakozni a sejtelemnek.
Ila úgy mozgott, mint egy vipera. Kirántotta a bőrövet és a férfi mögé pördült. Átvetette a nyakán, belekapaszkodott a két szárába és teljes súlyával hanyatt vetette magát. A szőke legény rázuhant. Kapkodott az öv után, de az a húsába vágott, nem talált rajta fogást. Felkelt volna, de nem tudott. Hörgött, majd lilulásnak indult a feje. Ila a mellkasához húzva fogcsikorgatva erősítette tovább a szorítást. Sokáig, sokáig vergődött rajta a férfi. Aztán egyszer csak nem mozdult már többet. De Ila csak fojtotta, fojtotta és felszakadt benne a zokogás, mint valami gennyes levedző seb, gurgulázva, rekedten tépte a torkát és a tüdejét.