Pásztortanyán

Ősz
Úgy sietett, mint akit üldöznek. Hegyre fel, hegyről le és újra fel. Már rég letért az útról és a parasztok járta ösvényekről is. Sziklák és gyökerek között kapaszkodott a könnyen málló földön csúszkálva. Meg-megbotlott, sáros lett a ruhája, felsértette a karját, de csak ment, menekült egyre távolabbra. El akart veszni a rengetegben.
Körülötte hatalmas csönd volt. Nyár végi csönd. Egy egy levél néha lepergett az ágakról és az alkonyi nap apró párákat csalogatott elő a földből. Sebesen szedte már a levegőt. Fáradt, de azért nem állt meg. Sötétedésre kiért egy pojánra és nekivágott a hatalmas, dombok szaggatta, kopár birkalegelőnek.
Nem volt már esélye visszaszaladni a fák közé, mikor meglátta a felé rohanó kutyákat. Hatalmas állatok voltak. Komondor és kuvasz keverékek. Esztenakutyáknak nevezték őket errefelé. A pásztorok agyonütötték a gyenge és jámbor kutyakölyköket, mert csak ezek a vad és hatalmas állatok vehették fel sikeresen a harcot a nyájakat tizedelő medvékkel és farkasokkal. Csak a gazdájuknak engedelmeskedtek és sokszor emberre is rátámadtak. El is kerülte a pásztorok tanyáit és a hegyi legelőket minden falusi.
Hárman jöttek. Két fehér csaholva és egy hosszú pofájú, loncsos fekete némán. Tudta, hogy a fehérektől kevésbé kell tartania. Acsarkodva közeledtek. Felemelte a megkarcolt alkarját, mikor körbevették.
Takarodjatok! - morrant rájuk, de nem tágítottak. Ugatva, acsarkodva vették körül.
A fekete kapta meg először a lábszárát, aztán az egyik fehér ezen felbuzdulva belemélyesztette a fogait a combjába.
Segítség – indult a segélykiáltás halkan nyöszörögve, aztán a kétségbeesés erőt adva a hangnak tovább vitte a szót és az végigbukdácsolt a dombokon. Az egyiknek megrúgta a pofáját, vinnyantott de a többi ettől még vadabb lett. Forgolódva kezével és lábával igyekezvén távol tartani őket, lassacskán emelkedő, fagyos hullámként öntötte el a gondolat, hogy az életéért küzd.
Tudta, hogy nem szabad elesnie. Már három harapásból vérzett. Kiabált. Egyre jobban erőt vett rajta a pánik, mégis remélte, hogy a pásztor meghallja.
Végtelennek tűnő idő után a fájdalom és a rettegés tompa ködén át férfihang harsanását hallotta.  
A kutyák hegyezni kezdték a fülüket. Lenézett. A keze merő vér volt és a combján is sötét folt terjedt. Az egész testét élesen szaggatta a fájdalom, mint valami kétségbeesetten visító vészcsengő. Kicsit csodálkozott, hogy a kutyák abbahagyták a folyamatos támadást és nem vadultak meg végképp a húsa és a vére ízétől. Lassan sötétedett a kép a szeme előtt. Elájult.
Rohant a kopár legelőn át. Eleinte bosszankodott, hogy minek jönnek a pojánra, mikor tudják, hogy a kutyái őrzik. A kiáltások egyre kétségbeesettebbé váltak. Akkor tudta már, hogy nagy baj van. A fekete dög megint bevadította a többit. Nevelgette őket, hogy ne támadjanak a néha fönt járó falusiakra, de annak a kutyának farkas volt a nagyapja és kitört rajta a vad vér.
Most már minden erejét megfeszítve futott és ordította kutyáknak. Már látta a szürkületben, hogy egy alakot kerülgetnek és oda-odakapnak. Végre ráfigyeltek és abbahagyva az acsarkodást felé somfordáltak. Észrevette, hogy az idegen összeesik és, hogy a fekete kutya megfordul és ugrani készül. Gondolkodás nélkül, teljes erejéből hajította el a kését. A kutya felvonyított és behúzott farokkal eloldalgott. A vak szerencsén múlott, hogy eltalálta.
A földön véres ruhákban egy lány feküdt.
Tizennyolc, tizenkilenc éves forma lehetett. Megrázta a vállát. Nem reagált. Még egyszer megrázta, most erősebben. Ezúttal megrebbent a szeme. Magához tért. Nem szólt semmit, nem panaszkodott csak rábámult a fiatal férfira, aztán újra elkábult. A pásztor felkapta és sietve vitte a karjában az esztena felé.
Az öreg pásztorban bízott, ő mentette meg azt a bojtárt is, akit elkapott a medve az egyik télen. Egy csapásával szétcincálta a mellkasán a húst, össze kellett varrni. Az öreg fertőtlenítette, varrta össze és kötözte be.
Kint pipázott most az esztena előtt. Végzett már a munkával aznap. Mikor meglátta Iliánt közeledni, csak annyit kérdezett:
A kutyák pocsékolták meg?
A legény bólintott.
- Hozd be a gyertyafényhez, vedd le a ruháit, míg előszedem a hozzávalókat!
Ilián összerezzent. Az öreg elkapta az önkéntelen mozdulatot.
Mi lesz már?  - morrant rá, visszanézve az ajtóból – azt akarod, hogy elvérezzen?
A férfi nem felelt, csak bevitte és lerakta a lányt egy bundára a pislákoló fényben, aztán nekiállt levetkőztetni óvatosan, hogy ne érjen a sebekhez. Fokozatosan tárult fel előtte a fiatal, feszes lánytest. A combján volt két csúnya harapás, egy kisebb a fenekén és az alkarján megint egy mély, az vérzett a legjobban. A könnyű, fehér ingét rajtahagyta. Most vette először szemügyre a sárgás fénynél. Nagyon szemrevaló teremtés volt. Magas, nyúlánk alkat, hosszú combokkal gömbölyű fenékkel, keskeny derékkal és hetyke mellekkel. Hosszú sűrű sötét haja, telt, ingerkedően dacos ajka, merész szemöldöke és feszes bőre volt. Hirtelen felemelte pilláit. A férfi lágy barna, vagy fekete színt várt és most meghökkent a világoskék szempár láttán. Soha nem látott még ilyen különös kék szemeket. Nem tudott szabadulni a tekintetétől. Szinte delejes erővel tartotta fogva. A legfurcsább az volt, hogy nyoma sem volt rajta félelemnek, vagy zavartságnak, ellenkezőleg parancsolóan nyugodt arcán és szemében némi kihívás tükröződött. A férfi érezte, hogy elgyengül és ez összezavarta.
Az öreg visszatért. Ilián kezébe nyomta a pálinkás üveget.
Itasd meg! - tompítja a fájdalmat.
Igyál! - mordult rá. Ilián. A lány pedig ivott. Égette az orrát, könnyezett tőle a szeme, de nem hagyta abba. Szája szélén lecsurrant egy kevés. A férfi követte a fényes cseppek útját az engedelmesen nyeldeklő lány, pedig hirtelen szemérmetlenül rápillantott az üveg szája fölött. Ilián érezte, hogy lassan megkeményedik a farka.
Most már elég! - morogta az öreg és nekiállt a fertőtlenítésnek.
A lány felszisszent, mint egy dühös macska, de nem jajgatott.
Hogy kerültél ide? Kihez küldjem le Iliánt a hírrel?
Senkihez. Nincs senkim. A határon túlról jöttem.
És csak nekivágtál a hegyeknek?
A lány nem felelt.
Össze kell varrnom a combodat, meg a karodat.
Bólintott. Az öreg odaintette Iliánt.
Fogd le, mert fickándozni fog. A férfi kelletlenül engedelmeskedett. Szeretett volna minél előbb eltűnni az idegen lány közeléből. Nem tetszett neki a szeme, nem tetszett neki az a vad izgalom, amit ez a tekintet, ez a száj, ez a feszes bőr ébresztett benne és nem tetszett neki a viselkedése sem.
A lány valóban fickándozott és csikorgatta a fogát, ahogy varrták az élő és fájdalomtól lüktető húsát. Aztán üvöltött is. A könnye folyamatosan csurgott. Ilián alig tudta leszorítani a vonagló testét a földre. Megsajnálta. Már a látvány is fájdalmat okozott. Furcsamód, mégis izgatta, hogy markolja, hogy lent tartja a földön. Hosszan dolgozott az öreg.
Adj még neki pálinkát és add utána ezt a szájába mondta és egy fakanalat nyomott a férfi kezébe. A lány most már kérés nélkül ivott, aztán ráharapott a kanál nyelére és most már csak a küszködő nyögdécselését lehetett hallani, meg azt, ahogy a fogai a fába mélyedtek halk recsegéssel. Egy óra is eltelt, mire a sebek össze lettek varrva és be lettek kötözve.
Úgy - mondta lassan az öreg. - most pedig imádkozzunk, hogy ne kapjál el valamit a dögöktől és ne legyen lázad. Holnap levisz valaki a faluba, onnan meg eljuttatnak a kórházba.
Hadd maradjak itt öregember. Ne küldj le engem! Nem leszek a terhedre. - a lány hangja könyörgően csendült, hirtelen aggodalmas lett az arca. - Nem akarok a kórházba menni. Kérlek!
A vénség elgondolkodva nézte.
Te tudod leány. De ha elgennyesedik a sebed, vagy egyéb baj lesz, nem az én felelősségem. S ne hozzad a nyakunkra a bajt! - tette hozzá, aztán fölállt elővette a pipáját és mint aki jól végezte dolgát kiindult rágyújtani az esztena elé.
A férfi és a lány egyedül maradtak. A pálinka hatott és a sebesült pillantása fátyolosan és merészen parázslott a férfira aki a vén utasítására egy nedves ruhával a vért törölgette róla. Hogy még véletlenül se tűnjön érzékeny gyengédségnek, durván és sebesen dörzsölte a bőrét, de mikor a combján a seb közelébe ért a lány felszisszent, így kénytelen volt kissé óvatosabb lenni. Ujjai akaratlanul is végigszaladtak a meleg selymes bőrön érezte, hogy az izmok egy pillanatra megvonaglottak a tapintása alatt és egy leheletnyit széttárja a combjait. Látta a vékony bugyiján átsejlő ingerlő vonalait.
Ujjbegyei vadul bizseregtek és az ő teste is megfeszült. Újra merevedésnek indult. Eldobta a rongyot és hirtelen felpattanva matatni kezdett az asztalon. Dühös volt magára és erre a csitrire is.
Hirtelen lágy dorombolássá halkult hang csapta meg a fülét.
Tetszem neked pásztor? Akarsz engem?
Lassan, nehézkesen fordult meg, szinte akaratán kívül. De a lány félre döntött fejjel és lehunyt szemekkel feküdt és egyenletesen szuszogott. Talán csak képzelődtem – gondolta és megrázta a fejét.
Feszülten égő szemekkel figyelte egy darabig, aztán szinte félve ráterített egy pokrócot.
Nyugtalanította az, amit ez az idegen lány hozott magával. Az ismeretlent, a beláthatatlant a  különös titkokat idegen országokból, amik ott bujkáltak valahol a pillantásában. De leginkább az nyugtalanította, amit ez alatt a rövid idő alatt benne felébresztett.
Kiment az alvókunyhó elé és megállt az öreg előtt.
Engedj el engem a Farkasfoki legelőkre holnap!
Az öreg összehúzott szemekkel kapta fel a fejét. Elgondolkodva nézte.
Ez a leány... - kezdte, de aztán nem fojtatta. - Elaludt? - kérdezte rövid szünet után.
Ilián bólintott. Várt.
Eridj a Farkasfokra! Vidd a kutyáidat is, de Szent Mihálykor itt legyél. Pakolj fel, ami kell...
A férfi biccentett.