Pásztortanyán 3

Ménás birkabőrt cserzett azon az estén, mikor Ila már a bundán hevert alváshoz készülődve a kemence mellett és azt kérdezte:
Mi történt azzal a bojtárral, akit Iliánnak hívnak?
Az öreg súlyos lomhasággal zavaródott föl a gondolataiból. Sokáig nem felelt. Ila már elbóbiskolt, mire végül csak megszólalt.
Volt egy asszony tudod.... Mindig úgy kezdődik ez. Egy asszonnyal. Szép volt leánynak s Ilián valósággal bele zavarodott a szerelembe. Nem volt akkor még ilyen... , hanem büszke nyalka legény csak. Lobogott, kigyúlt egészen, ha meglátta azt a lányt. Zamfirának meg tetszett ahogyan azokkal a tüzes, lobogó szemeivel őt nézte. Úgy hívták azt a leányt. Igen Zamfirának. Meg is kérte Ilián, s mivel jó módú juhos gazda fia volt a házasság hamar nyélbe üttetett. Egy évig éltek igen szépen. Hogy az az asszony boldog volt-e, nem tudom, mert az mindig mosolygott, de úgy, hogy az ember nem tudhatta, hogy tényleg örül-e vagy éppen az arcodba vágná mind a tíz karmát. De azt tudom, hogy Ilián nagyon boldog volt és nagyon büszke az ő szép, fiatal feleségére.
Aztán jött egy román férfi a faluba, Joszif. Ez a Joszif ugyancsak szemet vetett Zamfirára. Tudta, hogy van férje, de úgy csak még erősebben megkívánta. Mert ilyenek vagyunk leány. Mindig az kell nekünk, ami tiltva van. És Zamfirának ugyancsak tetszett, ahogy az idegen Joszif őt ette a szemeivel. Össze is feküdtek egyszer, s ha már összefeküdtek egyszer megtették azt többször is. Ilián hogy honnan, honnan nem megtudta a dolgot. Azt mondják Joszif részegen beszélt a kocsmában, hogy micsoda jó kis ringyó az a Zamfira és hogy mekkora mulya ura van neki. Azon a héten már tudták, hogy viselős az asszony. Akkor árnyékosodott meg először Ilián, mikor megbizonyosodott a hűtlenségről. Rajta kapta őket a juhok között. Nem szólt semmit, csak leszegte a fejét nekiment a férfinak és félholtra verte. Meg is ölte volna talán, ha Zamfira nem zokog és siránkozik annyira, hogy hagyja őt békén, mert nem tehet az semmiről. Mikor végül leszállt róla megmondta a ronccsá ütött embernek, ha másnap el nem takarodik a faluból, akkor megöli.
Azon az éjszakán nem tudott hazamenni. Az erdőben járt egész éjjel. Másnap, hogy megnyugodott kicsit hazament.
Ott találta a viselős feleségét a házuk előtti diófán. Felakasztotta magát a gyermekkel a hasában. Nem tudom, hogy miért csinálta az az asszony. Néhányan azt mondják Josziffal akart szökni, de a férfi durván elzavarta. Félt Iliántól, meg nem is akart gyerekes asszonyt a nyakába. Azt tudom Ilián annyira szerette, hogy megbocsájtott volna neki idővel. De mondták azt is, hogy nem volt teljesen rendben a fejiben valami, hogy szeszélyes volt, kiszámíthatatlan és gyenge idegzetű.
Ilián kis híján belebolondult. Bevette magát az erdőbe, nem bírta már a házban, a faluban. Elvadult, mint egy állat. A kutyám találta meg egyik nap az vezetett oda. Szakadt rongyokban félholtan találtam egy bozótosban. Elcipeltem a hátamon az esztenára, nem volt nehéz, mert csontsoványra fogyott. Ott aztán életet vertem belé valahogy és felfogadtam bojtárnak.
Ménás sóhajtott. Akart még valamit mondani, de aztán bölcsebbnek látta, ha nem szól. Már így is szinte nehezére esett a sok beszéd.
Ila dermedten bámult bele a semmibe. Fojtogatta valami a torkát, csípte valami a szemét. De megkönnyebbülés nem jött, csak valami furcsa nyomottság. Az lett a hálótársa azon az éjszakán.
A legsötétebb napok egyik reggelén, Ménás elment az erdőre és egy kis fenyőfával tért vissza. Egy lábost teleszedett földdel és abba beleállította, majd a szoba közepére rakta. Ila a mosás mellől oda-odanézett a fácskára. Rövid tanulmányozás után megkereste azt a kosár csipkebogyót, amit az ősszel gyűjtött, cérnára fűzte és felakasztgatta a fára. Az öreg mikor észrevette nem szólt semmit, csak hunyorított egyet vidáman. Kora este néhány betlehemező gyerek jött. Énekeltek és közben tágra nyílt szemű csodálkozással figyelték az idegen tündérlányt.
Utána, hogy nemsokkal elmentek, kopogtattak az ajtón.
Gyere be! - szólt ki az öreg és fel sem nézett, mikor Ilián belépett. Nem szólt semmit, csak levette a kalapját és leült az asztalhoz. Egy darabig csendben ültek, így hárman, aztán a vénember meggyújtott egy szál gyertyát és utána már annak a fényénél folytatták a hallgatást.
Ila  az asztal lapjára meredt. Gondolkodott. Hirtelen úgy érezte, hogy figyelik. Felkapta fényes-fagyos kék szemét. Ilián őt nézte. Először nézett rá nyíltan a férfi. Szemében a sötétség, mint valami  kínlódó állat vonaglott.
Első alkalommal érzett a lány közelében nyugalmat. Eddig, ha csak megközelítette, már a hatalmába kerítette az a különös nyugtalan vibrálás, ami a lényéből áradt. De a tárnicstekintet most megnyugtatóan és békésen sugárzott rá.  Nem volt benne kihívás, sem csábítás, talán csak valami titkolni próbált fájdalom. Megkönnyebbülten hagyta magát belemerülni.
Ménás törte meg a hármas mozdulatlanságot. Feküdni indult. Régi karácsonyok jártak a fejében. Az ágyból még kiszólt.
Van aludni bunda neked is Ilián.
Ila, akárcsak magának, Iliánnak is a kemence mellett ágyazott meg. Rakott a tűzre egy nagy rönköt, hogy reggel is legyen parázs, aztán beállt a tűzhely mögé, megoldotta a ruháit és vetkőzni kezdett.
Hallotta a vászon puha suhogását és a tűzfénynél látta a lány árnyékát a falon.  Megbabonázva bámulta, ahogy szétbontja a haját a magasra nőtt, meztelen árnyalak. Mintha a régi idők egy istennőjét, vagy magát a Selyemsárhajú Tündér Ilonát látná. Egy szál ingben lépett elő. Teste átütött a fehér szöveten. Egyenesen a férfira nézett. Ajka kicsit szétnyílt. Az arca kipirult.
Ilián mozdult. Nem tehetett mást. Odament a lányhoz. Benyúlt a bársonyos haja alá, megfogta a tarkóját és magához húzta. Szájuk összeért. Nyelvével a lány nyelvét kereste. Édes-nedves volt, puha és meleg mikor rátalált. Levegő után kapott. Megragadta a derekát. Csípőjét az övéhez dörzsölte. Kezével felgyűrte az inget és a fenekébe markolt.
Ila érezte a keménységét és ettől robbanásszerűen síkos melegség öntötte el a combjait. Egyetlen vibráló lüktetéssé vált a férfi szája és kezei alatt.
Aztán Ilián megdermedt, ellökte magától.
Tompán és fülsértőn csapódott be utána az ajtó.
Tavasz
Az enyhe, hótól puha decembert, fogcsikorgató január és február követte. És csak március közepén engedett valamit a kemény fagy. De akkor a böjti szelek zendítettek rá, cserepessé tették az ajkat és pirossá fagyasztották az arcot, kezet.
Húsvét vasárnap Ménás odamorrantott Ilának.
Holnap nem kell dézsában fürdened leány. S a vízhúzással sem kell vesződnöd. Lesz annyi víz, hogy sok is lesz az.
Ila meglepetten bámult rá. Az öreg szakálla furcsán mocorgott.
Azt mondom, cifrázz ki pár tojást a megtakarított munkáért!
Most már értette, hogy mire célozgat az öreg. Kicsit tanácstalanul álldogált, de aztán összeszedte magát és nekiállt a tojásdíszítésnek. Másnap felvette azt a kék ruhát, amit a télen varrt magának és mezítláb ment ki az érkező legények elé. Végigpásztázta őket és azonnal látta, hogy Ilián nincs közöttük. Ez kedvét szegte és csak ímmel-ámmal menekült. Összerándult, mikor ketten lefogták, hogy a többiek ráönthessék a vizet. A hangos kiabálástól, az arcába vigyorgó idegen férfiaktól, a durva, mohón belemarkoló kezektől és az újabb és újabb, nyakába zúduló kanna jeges víztől, hirtelen forogni kezdett vele a világ. Megrántotta magát, hogy menekülhessen, de nem eresztették az erős markok szorításában éles hanggal szakadt a ruhája.. A hirtelen jött pániktól émelyegni kezdett. Vergődött, de azt hitték, csak tüzeskedik és még erősebben szorították. És akkor az agyába villant az a képsor.
Az iszonyat alattomosan kúszó féregként fagyasztotta meg az ereiben vért.
Egy nagy, kongó és üres terem. Fehérre festett fémrácsok az ablakokon. Szürkére kopott falak. És egy férfi aki felé közelít.  A szája émelyítően édeskés vigyorban vonaglik és a szeme... A tekintete nyálkás és hideg, mint egy hüllőé. Hátrál előle. Fut az ajtóhoz, mert mélyen a zsigereiben burjánzik a borzalom és az undor. De az ajtó be van zárva. A férfi kihúzza az övét a nadrágjából és követi.
Állj meg Ilácska! Ne szaladj! Csak megvizsgállak. Ne legyél már ilyen kis buta. Te már nagylány vagy. Viselkedj is úgy, mint egy nagylány... Engedelmességgel tartozol az intézet igazgatójának!
Egy pillanatra megtorpan. Ezt használja ki a férfi. Ráveti magát és a földre löki. Rúg, kapálózik, de az öv, már a nyakán. Fuldoklik. Fehér szikrák a szeme előtt. Egy undorító test súlya.  A szájába gyömöszöl valami ruhadarabot. Menekülne de nem tud, moccanni is alig bír. Gusztustalan vonagló, szuszogó döfések. Combjain lecsurgó vér és ragacsos undor. Aztán a kés és még több vér. Vér a kezén.