Pásztortanyán 2

Derűs nyár végi napra ébredt és a sajgó sebeire. Hallotta a birkákat, a kurjongató bojtárokat és a kutyákat is. A  reggeli fejés hangjai beszűrődtek a sötét fakunyhóba. Gyengének érezte magát és a pálinkától hasogatott kicsit a feje, de láza nem volt és ez bizakodással töltötte el. Nem volt tanácsos mozdulnia, úgyhogy csak feküdt a bundán és a gerendaplafont bámulta. Valaki betakarta egy durva pokróccal.
Gondolataiból egy sötét képű legény zavarta fel. Belépett a kunyhóba, gyanakodva rápillantott, matatott valamit a sarokban és egy szó nélkül kiment. Rossz arca volt, rossz pillantása.
Furcsa émelygés gyűlt a gyomrában tőle. Hirtelen reszelős hang ütötte meg a fülét.
– Mit keres itt ez a fehérnép?
– Itt marad. Összeharapták a kutyák.
– Semmi keresnivalója itt, miért nem ment a kórházba?
– Eridj a dolgodra Radó a faggatózás helyett! - morrant az öreg hangja.
A Radó nevezetű úgy látszik megfogadta az utasítást, mert a párbeszéd abbamaradt. Sokáig nem történt semmi, csak a juhok távolodó kolompját, a kutyákat és a kurjongatást hallotta. Aztán bejött az öreg. Magas ösztövér vénember volt hosszú ősz hajjal és szakállal. Barázdált vén arcában feneketlen kútként ültek szürkészöld szemei. Látszott rajta, hogy megedzették a havasok.
– Jó reggelt leány!
– Jó reggelt!
Letett elé egy darab sötét kenyeret, meg sajtot.
– Egyél, utána kicserélem a kötéseidet - szólt, azzal kiment.
A lány nekilátott. Pillanatok alatt eltüntette, már másfél napja nem evett. Az öreg mikor visszatért a kezébe nyomott egy kancsó vizet. Mohón ivott, a pálinka kiszárította. Felszisszent, mikor a pásztor levette a kötéseket, de a sebek, csak kicsit voltak duzzadtak. Újra fertőtlenítette őket, aztán bekötötte frissen.
– Hogy hívnak leány?
– Ila a nevem.
– Én meg Ménás vagyok.
– Van valami varrnivaló, tű, meg cérna?
– Akad.
– Adja őket akkor ide, amíg fekszem.
Ménás bólintott. Tetszett neki a lány buzgalma. Csak ne lett volna az a gyanú, az a furcsa árnyék, ami körülötte ólálkodott. Sokat élt már. Ismerte az ilyen emberhez ragadt árnyékokat. Tudta, hogy változást hurcol magával és azt is tudta, hogy ez ellen nincsen mit tenni. Tudomásul vette hát. Így maradt ott Ila az öregpásztorral és még öt bojtárral a Medvésen.
Szent Mihály nap előtt egy nappal lián megindult a birkákkal, hogy a Medvésen találkozzon Ménással az öregpásztorral és a nyáj többi részével. Elhalványodott már addigra a lány emléke, akit megtámadtak a kutyák, és aki miatt elment a Farkasfokra. Ahogy estére megérkezett köszöntötte a bojtárokat és Ménást és beterelte a juhokat a karámba. Az után elindult, hogy lemossa magáról az út porát a pataknál. Majdnem teljesen sötét volt már akkor. Ahogy elérte a vizet és levette az ingét, halk kacagás ütötte meg a fülét. Lányhang volt és mielőtt még meggondolta volna a dolgot, azon kapta magát, hogy a kíváncsisága elindítja a hang után. Még egyszer hallotta a halk sikkantást és a kacagást, aztán már a vízcsobogást is, és ahogy kitekintett egy mogyoróbokor mögül, megpillantotta a homályban a lányt. Egyedül fürdött és fröcskölte magára a vizet. És a hideg cseppektől úgy kacagott, mint akit férfi csiklandoz. Ilián nézte ezt az önfeledt és semmiről nem tudó játékot, azt a sötétben halványan derengő meztelen szépséget az ide-oda röpködő sűrű haját, a reszkető kacéran ágaskodó melleit a combjai találkozásánál azt az ingerlő háromszöget, ahogy dörzsölte simogatta a bőrét a kezeivel és nem bírt betelni a gyönyörködtető látvánnyal. Égő szinte fájdalmas erővel, leküzdhetetlen szükségletként öntötte el az akarás.
A lány hirtelen abbahagyta a mosakodást és lassan felé fordult. Fülelt. Ilián amilyen halkan csak tudott elsietett, de bosszúságára egy ág nagyot reccsent a talpa alatt.
Hosszan lement a patak mentén és csak ott állt neki ő is mosakodni. Nem bírta kiverni a fejéből a látványt. Mióta meghalt a felesége nem volt nővel. Ez három éve volt és azóta olyan mélyen és kitörölhetetlenül égett benne a fájdalom és a düh, hogy amikor csak tudta, kerülte az embereket. Ezért szegődött el Ménáshoz, mert a havasokban egyedül van az ember. Egészen egyedül. És most ezt a komor egyedüllétet hirtelen, mint valami sötét és sima víztükröt szétpancsolta ez a fiatal lány.
Komoran lépdelt az alvókunyhó felé. Teljesen sötét volt már, mikor felért. Halk hangok gyertyafény és birkapaprikás szaga fogadta bent. Ott ültek mind a bojtárok és az öreg. Ettek. A lány az egyik sarokban egy inget varrt. Hirtelen rávillantotta különös kék szemeit. Lassan és kihívóan elmosolyodott. Iliánnak felforrósodott az arca. Érzete, hogy valahonnan tudja, hogy ő leste meg a pataknál. Helyet keresett, de csak mellette tudott leülni, így hát minél távolabb húzódva tőle letelepedett és enni kezdett. Nagyon jó paprikás volt. Úgy látszik ezt a többiek is így gondolták, mert a Kasztor nevezetű bojtár odaszólt a lánynak.
– Ilyen jó birkapaprikást már rég ettem Ila. - Többen helyeseltek, köztük Ménás is.
– Egészségedre! - szólt oda a lány a varrásból.
Ilián a nevét ízlelgette. Hasonlatos volt az övéhez.
– Meggyógyultak a sebeid? - kérdezte hirtelen.
A lány felhúzta a ruhája ujját. Halvány rózsaszín hegek látszottak csak a bőrén.
– Szépen gyógyult.
Ila nem szólt, csak nézett rá merőn. Csúfondárosan és csábítóan mosolygott. Ilián, akárcsak először, most sem tudott szabadulni a nézésétől. Szaporán vette a levegőt és látta, hogy a lány is kipirult és a vértől duzzadt az ajka.
– Nem illik leskelődni pásztor – suttogta-sziszegte halkan, aztán hirtelen felpattant és kisietett a sötétbe. Ilián észrevette, hogy nem egy juhász néz utána vágyakozva, vagy állatias mohósággal. Radó száján mocskos vigyor jelent meg és odasúgott valamit a mellette ülő, ugyancsak rossz hírű férfinak. Hangosan felröhögtek. Rossz érzése támadt.
Ménás hajnalban fölkeltette Ilát.
– Mit kezdesz, ha beáll a tél.
– A lány kicsit szárnyaszegetten üldögélt, fáradt volt még. Megrántotta a vállát.
– Nem tudom öregember.
– Nálam maradhatsz, ha nincsen hová menjél.
– Köszönöm. Elfogadom.
Azon a napon összeterelték az összes birkát és lehajtották a faluba és mindenki ment a feleségéhez, szüleihez, családhoz, ha volt, ha nem, akkor a téli szállására.
Ménás a faluhoz közel, mégis attól elszigetelten lakott. Kicsi és vén ház volt ez a havasok árnyékában, de Ilának tetszett. Volt előtte egy hatalmas fenyőfa és az alatt egy pad. Ha éppen nem segített a háztartásban leült oda és órákon át bámulta a hegyeket az erdőket gondolkodott és nem csinált semmi egyebet. Ménás furcsállotta ezt, nem volt fiatal lányhoz való viselkedés. Máskor is elmorfondírozott azon, miért nem fecseg, locsog és nevet, mint az egy korabeli lányhoz illik. Heteken át alig beszéltek egymással. De néha az öregember leült mellé a padra pipázni és olyankor a nagy csend ellenére egészen olyan érzésük volt, mintha szót váltanának.
Tél
Aztán leesett az első hó. Nagy, sűrű pelyhekben puhán hullott. Ménás a juhokat itatni volt, onnan tartott hazafelé és mikor az udvarra ért egy pillanatra a földbe gyökerezett a lába. Ila a hóban hempergőzött és Lompossal, a kuvasszal játszódott. A kutya vakkantgatott rá és nagy sután ugrándozott körülötte. A lány pedig hóval dobálta, gyömöszölte és közben hangosan nevetett. Az arca kipirult, sűrű sötét haja nedvesen tapadt a homlokába és nyakába. Az öreg elgondolkodva nézte és egy kicsit, egy egészen kicsit, maga is megvidámodott. Ila akkor pillantotta meg. Felszökkent és elébe szaladt, mint valami fiatal csikó.
– Esik a hó! Esik a hó öregember! - lelkendezett.
– Hát nem is cigánypurdék potyognak az égből - morogta az öreg.
Ila egész nap fel volt dobódva. Ménás alig ismert rá. Nem állhatta meg, hogy oda ne szóljon a tűzifát vágó lánynak, aki hangosan dudorászott.
– Szereted a havat mi?
– Betemet... betemet mindent! - kiáltott vissza a lány.
Este beállított Ilián. Elszámolni jött a birkák ügyében és megbeszélni, hogy hozassanak-e még szénát a telelő állatoknak. Széles karimájú fekete kalapjában hosszú léptekkel jött. Nyomába örök társként szegődve hűségesen ott gomolygott valami szomorú sötétség.
Ila épp a havat lapátolta, ami már bokáig ért akkorra, mert megállás nélkül hullott. Messziről megismerte már jönni a juhászt.
– Szép estét Ila! - szólt oda a férfi. Meghökkent, hogy a lányt Ménásnál látja.
– Neked is Ilián! – jött a derűs válasz. A férfi a bejárat előtt dobbantott néhányat, hogy lerázza a havat a bakancsáról és épp belépni készült, mikor tarkón találta a hógolyó. Összerándult, ahogy a jéghideg olvadó cseppek lecsurogtak a ruhája alá a gerince mentén. Lassan megfordult. A lány dacos és kaján mosollyal bámult rá. Maga volt az eleven kihívás.
– Az anyád keservét! – mordult fel a férfi és pillanatok alatt visszaadta a támadást. A hó egyenesen a lány arcába repült, aki egy pillanatig meglepetten állt. Iliánról lepattant valami súlyos szorítás. Hirtelen mélyről jövő csúfondáros nevetésben tört ki.  Nem sokáig örülhetett a győzelmének. A lány szabályos kis ostrom alá fogta. Csak úgy puffantak a dobásai a bundáján, az arcán. A kalapja már le is repült. Nem hagyta annyiban. Vadul támadva, a lány fel-felsikkantva, a férfi veszélyesen mosolyogva közelített egymás felé. Ila olyan pimaszul dobálta, hogy Ilián megelégelve derékon kapta, és levágta a földre. Utána két kezével szórta az arcába a havat, miközben testével lent tartotta. A lány nem hagyta magát. Vadul ficánkolt és próbált menekülni és támadni egyszerre.
A férfi érezte a nyakának csapódó gyors és meleg zihálását. Teste minden erős menekülni akaró rándulását. Ahogy a dereka vonaglott alatta, és ahogy a csípőjét dobálta. Még a vadul kalimpáló szívverését is látta szinte a szép nyaka alatti kis gödröcskében.
Hirtelen észrevette, hogy a játéknak vége. A lány már nem nevetett szája szétnyílt, világító kék szeme hol dacosan, hol ijedten rebbent meg, ahogy rájött, hogy nincs menekülés. Ilián a csípőjével a földhöz szögezte, karjaival pedig leszorította a karjait. Furcsa izgalom lobogott benne. A vadászat és a nő okozta izgalom elegye. Tudta, hogy a lány már érzi a felajzottságát. Egy hajszál választotta el tőle, hogy végképp elveszítse a fejét és abban a pillanatban hirtelen, mintha fejbe verte volna a józanság. Olyan volt, mint valami hónál sokkal hidegebb fagyos hullám. Lassan leszállt a lányról, felállt, aztán a karjánál fogva felhúzta őt is. Lesöpörte a ruháját és egy szó nélkül bement a házba. Egyikük sem nevetett már akkor.