Kaland, kizárólag komolyan 4.rész

Lora a következő heteket a pesti lakásban töltötte. Az anyja látható módon nem akart részt venni a lakás körüli teendőkben, Ő pedig most először nem kérte ki a tanácsát, hogy mit tegyen. Az örökölt pénzből jutott a lakás fenntartására is, így nem volt kényszer, hogy gyorsan döntsön.
Az ötleteit Miguellel és Manuellel beszélte meg, hosszas telefonbeszélgetéseket folytatott velük. Annyira érdekes volt számára, hogy tökéletesen eltérő megoldásokat kapott a fiúktól, Miguel megoldásai általában gyakorlatiasak voltak, Manuel pedig szinte lubickolt a vad ötletekben. De abban megegyeztek, hogy Lora ne kótyavetyéljen el semmit, őrizze meg azokat a dolgokat, amik valami módon az édesapjához kötik. Ezt megfogadva Lora elgondolkodott a dolgokhoz való viszonyán és mindenre úgy tekintett, mint egy emlékre, ami az édesapja, így a saját része is. Így könnyebben mentek a dolgok, bár furcsának találta, hogy egy olyan ember, a nagyapja holmiját pakolja, akihez nem volt semmi köze, aki tökéletesen idegen volt a számára, mégis a génjei egy részét tőle örökölte.
Első körben minden mozdítható dolgot bepakolt a lakás iroda részére, hogy ahol tartózkodik, ne legyen idegen holmi, csak a sajátja, így otthonosan érezte magát.
Aztán napok múltán merészkedett be az irodába, hogy az összehordott dobozokat átvizsgálja. Talált egy csomó fényképalbumot, amik gondosan fel voltak címkézve. Megtalálta az apja fényképeit, az iskolai bizonyítványait. Meglepve tapasztalta, hogy mennyire hasonlít az apjára, a külső vonásainak meghatározó részét tőle örökölte.  A haja színét, a szemöldöke ívét, a mosolyát, a bal szemfogának milliméternyi eltérését. Ráadásul a bizonyítványát áttanulmányozva kiderült, hogy humán érdeklődését is tőle örökölte. Már értette, hogy az apja miért nem lett ügyvéd.
Összepakolta az apjára emlékeztető dolgokat, fotókat, iratokat, néhány könyvet, bepakolta az autóba és hirtelen gondolattól vezérelve elindult Szegedre. Mert, hogy autótulajdonos is lett. Az elegáns Volvo ugyan nem illett a személyiségéhez, mégis élvezte az elismerő tekinteteket és a problémamentes vezetést.

Eszter, Lora édesanyja, már megszokta, hogy a lánya az utóbbi időben titokzatosan viselkedik. Tulajdonképpen, mióta hazajött Barcelonából, alig töltött otthon időt. Mindig a budapesti lakásban sertepertélt, amiről ő nem akart tudomást venni. Hallani sem akart róla. Kevés fájdalmasabb emléke volt, mint az a néhány alkalom, mikor ott járt és könyörgött, hogy a férje szülei fogadják el az unokájukat.
Mikor Lora megállt a ház előtt, először nem is tudta, hogy ki érkezik.

Aztán a lány néhány pillanat múlva beszaladt egy dobozzal a kezében.

- Szia Anya! – nyomott egy puszit az arcára. – Nem segítenél? Még van néhány doboz.

- Dehogynem. De mi van ezekben a dobozokban? – kérdezte gyanakodva, de ő is kifelé indult.

- Ráérsz ma? – kérdezte Lora anélkül, hogy válaszolt volna, miközben a kezébe nyomott két könnyebb dobozt.

- Mert mi van ma? – kérdezte Eszter.

- Tarthatnánk egy anyja-lánya napot. – mondta Lora és becsapta a kocsi ajtaját.

- Hogy hogy ezzel jöttél? – kérdezte Eszter és a hangjában benne volt, hogy Lora néhány hónappal ezelőtt tudomást sem akart venni az örökségről. Dacosan kijelentette, hogy neki nem kell semmi attól az embertől és csak az illem kedvéért vette át a közjegyzői okiratot és a kulcsokat.

Lora tudta mire válaszol.

- Átértékeltem a dolgokat. Végül is jog szerint is engem illetne az örökség, de valamiért a végrendeletben is rám hagyta. – Lora soha, semmilyen körülmények között nem mondta ki a nagyapja nevét. Az apám apja. Az az ember. Csak így nevezte.

- Ne legyél ilyen kemény, Lora. Talán megszólalt a lelkiismerete. – dünnyögte Eszter és várta, hogy mi jön ki az egészből.

- Miért vagy mindig ilyen jólelkű? – korholta az anyját Lora. – Üljünk le, csinálok egy kávét.

Gyorsan elkészítette, letette a csészéket és leült az asztalhoz az anyja mellé.

- Beszélni akarok veled. – Lora kavargatta a kávét és csak akkor nézett föl, mikor kibökte a témát. – Apáról.

Nekiveselkedett az egyik doboznak.

- Hoztam fényképeket. – kipakolta a fotóalbumokat, de az anyja nem nyúlt hozzá. – Sohasem mondtad, hogy ennyire hasonlítok rá. Hogy olyan vagyok, mint ő.

- Nem akartam, hogy valaki olyannal mérd össze magad, akit nem volt alkalmad ismerni. És magamat sem akartam emlékeztetni erre, bár elég volt rád néznem, a szemed, a hajad, a mosolyod, a gesztusaid, mind-mind rá emlékeztetnek. Mintha a sors kínozni akart volna. Egy nap sem múlhat el, hogy ne jusson eszembe. – Eszter szeme könnybe lábadt a fájdalmas emlékektől. Még ennyi év után is.

- Elmeséled, hogy ismerkedtetek meg? – kérte Lora.

- De már olyan sokszor elmeséltem. – ellenkezett Eszter, de lány tekintetének nem tudott ellenállni.

Belekezdett a jól ismert történetbe, tényszerűen mesélte a megismerkedésük történetét, aztán azt, hogy nagyon hamar teherbe esett.

- Anya, szeretted őt? – vágott közbe Lora.

- Szerelmes voltam Lora, nyakig el voltam merülve az érzelmekben. Nagyon szerettem őt. Szerettük egymást.

- És mit szólt, mikor megtudta, hogy gyermeket vársz? – Lora hangjában benne volt az eddig a ki nem mondott kérdés.

- Nem számítottunk még rád, de apád örült, mikor megtudta. És akkor lett igazán boldog, mikor megtudta, hogy kislánya lesz. Úgy vigyázott rám, mint a hímes tojásra. Az esküvőt is egyedül szervezte meg, mert én nem igazán akartam, hogy összeházasodjunk, de ő azt mondta, hogy a gyerekének családba kell születnie. Még nem ismertük egymást eléggé, de boldog család lettünk volna. Azok a hónapok, amit együtt töltöttünk, felhőtlenül boldogok voltak, attól eltekintve, hogy az apja nem tudott megbékélni a dologgal. Az apád jó ember volt és akart téged. Emiatt nem kell aggódnod. – mondta Eszter remegő hangon. – Azért nem meséltem róla olyan sokat, mert mikor kicsi voltál, alig bírtam elviselni a hiányát és nem akartam, hogy te is így érezz. Egy olyan valaki, akit nem ismersz túl jól, talán nem hiányzik annyira. Attól tartottál, hogy titkolok valamit?

Eszter elsírta magát, mikor Lora bólintott.

- Jaj, Lora, bocsáss meg nekem, én csak óvni akartalak. Azt gondoltam, így könnyebb lesz.

- Azért jobb lett volni tudni, hogy ennyire hasonlítok rá. Szeretem az apámat. – csúszott ki Lora száján elgondolkodva.

Nyitogatta a dobozokat, elővette a fotókat és lelkesen mutogatta az anyjának a hasonlóságokat, aztán elővette a bizonyítványokat, lelkesen magyarázta az anyjának, hogy az apjának is az irodalom és a művészettörténet volt e kedvenc tárgya, ezekből volt a legtöbb dicséret.

Eszter elképedve hallgatta.

- Miért nem mondtad, hogy ennyire hiányzik? Mindent elmondtam volna róla, amit szerettem benne és azt is, hogy éppolyan rendetlen volt, mint te.

- És miattam nem kezdtél soha mással? – kérdezte Lora halkan.

Eszter elnevette magát.

- Dehogy Lora. Magam miatt. Soha nem tapasztaltam többet azt a hőfokot a magam részéről és kevesebbel miért értem volna be. A sors az egyik kezével elkényeztetett, a másik kezével elvett tőlem majdnem mindent. Te voltál a kárpótlás. Az ajándék, amit cserébe kaptam. Tőle örökölted a természetét, ezért jövünk olyan jól ki egymással. Mert veled is kiegészítjük egymást. Jólelkű vagy és türelmes, mint ő.

- És nem is volt soha senkid? – kérdezte Lora, bár biztos volt a nemleges válaszban.

- Olyan, aki számított, nem volt. – felelte Eszter őszintén.

- Anya, új életet kellene kezdened. Esélyt kell adnod valakinek. – mondta Lora komolyan. – Én örülnék neki, nem bántana a dolog, bár eddig sem bántott volna.

Eszter elmosolyodott. Hát ilyen az ő okos, intelligens kislánya.

- Azon vagyok. Már egy ideje. – azt nem tette hozzá, hogy már hónapok óta találkozgat egy rendes fickóval, aki mélyen megdobogtatja a szívét. – Tudom, hogy egyszer elmész és ez így van rendjén.

Lora nem gondolta, hogy ilyen magas labdát kap.

- Mit szólnál hozzá, ha beköltöznék a pesti lakásba? Járhatnék ott is egyetemre. – kérdezte szenvtelen hangon, de tudta, hogy az anyja a veséjébe lát.

- Ahogy akarod, Lora. Ha úgy gondolod, hogy az jobb lesz, költözz nyugodtan. A lakás a tiéd. Talán az irodát kiadhatnád, akkor abból is fedezhetnéd a költségeit. – mondta Eszter gyakorlatiasan és bár nem látszott rajta, kétségbeesett, hogy ez az elválás ilyen hirtelen következik be. Ráadásul Lora folytatta.

- Anya! Van egy fiú. Barcelonában ismertem meg. És itt volt nálam.

Eszter gyomra görcsbe rándult és ez látszott rajta.

- Ne aggódj, a világ legrendesebb fiúja és szeret engem. Ő is ilyen problémás eset, mint én, a szülei meghaltak, csak egy bátyja van. Csak elvileg kérdezem, megharagudnál, ha elköltöznék hozzá? – bökte ki Lora.

- Nem korai a kérdés? – kérdezte Eszter és kétségbeesés bujkált a hangjában. Nem lehet Lora ilyen meggondolatlan.

- Persze, tudom, hogy korai és nem is aktuális. Csak elvileg kérdezem, haragudnál rám? – hadarta Lora és rettegve várta az anyja válaszát.

Eszter érezte, hogy fontos a válasza Lorának. És azt is látta, hogy Lora szerelmes. A szeme csillogott, a hangja, bár próbálta titkolni, izgatott volt, szinte remegett.

- Tudod, örülnék, ha nem választanál végletes megoldást. Mi lenne, ha keresnél egy ösztöndíjat és kimennél tanulni oda? Úgyis tudod, hogy mi a véleményem, a saját lábadon kell állnod, hogy ne legyél kiszolgáltatott. Biztosan tudnánk fedezni a költségeidet.

Lora elgondolkodott a válaszon. Aztán csillogó szemekkel ölelte át az anyját.

- Anya, csúcs vagy. Ez nekem nem is jutott eszembe. De akkor ezek szerint nem haragudnál rám?

Eszter megsimogatta.

- Én ne tartsalak vissza, ha megvan az igazi. És ha Barcelonába kell menni érte, akkor oda kell menni. Nekem csak az a fontos, hogy ne siesd el. És hogy igazán boldog legyél.

Lora úgy bújt az anyjához, mint kiskorában.

- Szerelmes vagy? – kérdezte az anyja gyengéden. – Mesélsz nekem róla?

Lora bólintott, aztán mesélni kezdett, be nem állt a szája és az anyja megtudta, hogy Miguel izgalmas, csinos, okos, a bátyja egy kedves fickó, félt a repüléstől, mégis itt járt, és szereti Lorát. Arról is őszintén mesélt, hogy nem igazán tudja a folytatást, mert mindketten kerülik a témát. Egyenlőre élvezik, ha együtt vannak és azt sem tudja, hogy találkoznak-e újra. Csak tudnia kellett, hogy az anyjának mi a véleménye arról, hogy esetleg elköltözik otthonról.

- Megismerhetem? – kérdezte Eszter.

Lora a szemébe nézett és visszakérdezett.

- És én megismerhetem?

Elnevette magát, mert az anyja belepirult a kérdésbe, de bólintott.

- Ha rá tudom venni, hogy újra repülőre üljön, elhozom ide – válaszolt az anyja kérdésre.

- Mit szólnál egy közös vacsorához valamelyik este? – válaszolt Eszter Lora kérdésére.

- Holnap este. Majd megpróbálom nem elijeszteni. – Nevetett Lora.

- Nem olyan ijedős – felelte Eszter. – Felhívom, rendben?

Eszter már tárcsázta is a számot.

- Szia Péter! Szeretnélek meghívni vacsorára holnap estére.

…..

- Ide hozzánk. Lora szeretne megismerni.

…..

- Akkor hatra várunk.

…..

- Én is, Péter. Szia.

Lora feszült figyelemmel hallgatta a telefont. Próbálta kitalálni a válaszokat.

- Mit mondott?- sürgette az anyját.

- Hogy itt lesz. Alig várja, hogy megismerjen.

Péter elgondolkodva bámult maga elé az íróasztalánál. Nem igazán értette, hogy mi történt, de kedvére volt a változás, amit érzékelt az események folyamatában. Már hetek óta duruzsolta Eszter fülébe, hogy itt az ideje, hogy megismerje Lorát, de a nő indoklás nélkül söpörte le a javaslatát. Péter érezte, hogy az ok nem az ő kapcsolatukban keresendő, hanem valahol mélyen az anyja-lánya kapcsolatban.
Hirtelen eszébe jutott, mikor látta először Esztert.

Péter határozott léptekkel haladt előre a temető járdáján. Mintha sietett volna, valójában cél nélkül lépkedett. Feszült volt. Már három hónapja nem volt alkalma elmenni a temetőbe a felesége és a lánya sírjához és már feszítette a hiányérzet és a bűntudat. Mostanában rengeteg dolga volt és nem volt elég ideje, hogy elutazzon az ország másik felébe. A felesége és a lánya teste ugyanis 500 km-re volt innét, egy apró falucska temetőjében. Péter a baleset után idáig menekült, az ország nyugati határszéléről a délkeleti határszélre. S mikor annyira feszítette a vágy, hogy meglátogassa őket a temetőben, kijött ide, a szegedi temetőbe, s egy kicsit csökkent a lelkiismeret furdalása.
Ahogy öles léptekkel haladt, meglátott valakit, aki egyáltalán nem illett ebbe a környezetbe. A nő néhány méterrel előtte lépett ki a sírok közötti sorból. Mézszínű, vállig érő haját borzolta a szél, kabátját fázósan összehúzta a hideg őszi időben. Ahogy jött vele szemben, szemét váratlanul Péterre emelte és tekintetük egy pillanatra összekapcsolódott.
A férfit szokatlan módon zavarba ejtette a helyzet, percekkel később hátrafordult, hogy újra megnézze a nőt, de már eltűnt.
Fura módon, mikor hetekkel később Péter újra kényszerét érezte, hogy kimenjen a temetőbe, már messziről látta, hogy a nő megint ott van. A férfi feltűnés nélkül figyelte. Csak állt ott a sír mellett, az arcáról nem lehetett leolvasni különösebb érzelmeket. Mégis mielőtt elindult, mintha elmorzsolt volna egy könnycseppet. Határozott léptekkel haladt, s mikor már Péter közelében járt, megint felpillantott a férfira és a félhomályban is látszott, hogy felismerte őt, s mintha egy határozatlan mosoly is táncolt volna az arcán.
Péter most időben utána nézett. A szél játszott hajával, amit a kezével hasztalan próbált megzabolázni. Alakja kecses volt, a kabátban is jól látszott nőies formája. Járása légiesen könnyű volt, apró, de határozott léptekkel haladt.

Visszafelé Péter nem tudta megállni, odalépett a sírhoz, amit a nő meglátogatott.
„Hevesi Zoltán 1960-1988” Vajon ki lehet a férfi, a testvére, férje? Ki az, aki ennyire fontos neki, hogy még húsz év után is megkönnyezi?
Hirtelen rádöbbent, hogy egy ismeretlen nő magánéletében turkál, feltűnés nélkül körülnézett és megnyugodott, hogy egyedül van. Szégyellte magát a tapintatlanságáért.
Aztán sokáig nem ment a szegedi temetőbe, mert el tudott utazni a szerettei sírjához. Megint magányosan teltek az ünnepek és a január is csendesen telt. A hónap végén el kezdte szervezni a szokásos évértékelő hétvégét az üzleti partnereiknek. Aztán úgy alakult, hogy többször el kellett utaznia és be kellett látnia, jobb lesz, ha profikra bízza a szervezést. Megbízta a titkárnőjét, hogy keressen egy ilyen profilú céget és beszéljen meg egy időpontot.

- Keresd Baronits Esztert, ő cégvezető. Három órára vár.

Péter pontosan érkezett. Mielőtt bement az irodába, gondosan tanulmányozta a környezetet, az ízléses, virágokkal teli előteret, aztán bekopogott.

Alig bírta palástolni meglepetését, mikor a nő felállt az asztal mögül. A nő a temetőből.

Mosolyogva közeledett feléje és Péter biztos volt abban, hogy ő is felismerte.

- Baronits Eszter vagyok. Üdvözlöm! – nyújtott határozott mozdulattal kezet a férfinak és fürkészve nézett a szemébe. Ez volt a leggyönyörűbb szempár, amibe Péter az utóbbi években belemélyedhetett, de a mélyén ott bujkált valami határtalan szomorúság.

- Füleki Péter. – fogadta el a kézfogást és meglepődött, hogy az mennyire határozott, szinte férfias, miközben egy igazi nő állt vele szemben.

Úgy érezte a megbeszélés percek alatt véget ért, de mikor az órájára nézett, látta, hogy majdnem másfél órát tárgyaltak. Péter elégedetten állt fel.

- Holnapután beadom az anyagot. A délután három megfelel? – kérdezte a nő és megállapodtak az időpontban.

Ahogy Péter kilépett az irodából, szinte beleütközött egy fiatal lányba. A lány udvarias köszöntötte, aztán apró kopogás után belépett az ajtón.

- Szia Anya! – hallotta Péter az üdvözlést az ajtó mögül és kíváncsiságból lelassította lépteit.

- Szia Kicsikém! Jó hogy jössz, akad jócskán feladat neked. Most kaptunk egy újabb megbízást és meglehetősen kevés időnk van a szervezésre.

A lánya. A férfi felidézte magában a lányt és rájött, jobban nem is különbözhetett volna a nőtől. Eszter szőke, világítóan kékszemű és végtelenül nőies volt, a lány pedig fekete hajú, sötét szemű, és inkább sportosnak látszott.

Mikor két nap múlva Eszter bevitte és végigbeszélték az anyagot, Péter tudta, hogy a titkárnője jó céget választott.

- Eszter, maga egyedül dolgozik? – kérdezte a férfi a megbeszélés végén, gondosan titkolva, hogy mennyire felkeltette az érdeklődését a nő.

- A lányom besegít. Egyetemre jár és a szabad idejében nálam dolgozik. A múltkor akár össze is futhatott volna vele. De mostanában egyre gyakrabban gondolkodom azon, hogy felveszek valakit asszisztensnek.

Péter udvariasan felsegítette a nő kabátját.

- Nos, Péter, majd jelentkezem, hogy állunk a szervezéssel. Ne aggódjon, ennyi idő épp elég lesz. A jövő hét végére átküldöm a szóba jöhető helyeket és a meghívó tervezetét. Ha elfogadja, azt követően már ki is küldhetjük őket.

- Köszönöm Eszter. – a férfi nem is próbálta titkolni, hogy elégedett az eddigiekkel.

Jól ment az együttműködés, Eszter csak azt furcsállotta, hogy Péter sokkal gyakrabban igényelte a személyes egyeztetést, mint eddig bármelyik ügyfele. Szinte hetente találkoztak és Péter mindig elégedettnek látszott.
A partnertalálkozó rendben lezajlott, az ügyfelek elégedetten távoztak. Eszter észrevétlenül követte az eseményeket a háttérből, de minden rendben ment.
Péter és ő utolsónak maradtak.

- Elvihetem valahova Eszter? – kérdezte udvariasan a férfi.

- Köszönöm, de jön értem a lányom, csapunk egy görbe estét. – villantotta ragyogó mosolyát Eszter a férfira.

- És velem nincs kedve egy görbe estét csapni? – kérdezte a férfi nevetve. Aztán mikor meglátta a nő kérdő tekintetét, hozzátette. – Úgy értem, szeretném személyesen megköszönni a munkáját. Van kedve velem vacsorázni? De ne mondja azt, hogy ügyféllel nem vacsorázik együtt!

Eszter elgondolkodva nézett a férfi szemébe.

- Kilőtte a kifogásom, Péter. – mondta lassan, mintha egy következő kifogáson gondolkodna. Aztán elnevette magát. - Szívesen vacsorázom magával.

- Akkor? Péntek este megfelel? – kérdezte Péter és nem tudta titkolni izgalmát.

A nő bólintott.

- Hova szeretne menni? – kérdezte Péter.

- Magára bízom. Biztosan jó az ízlése. De ne halászcsárdába vigyen, nem vagyok egy hal imádó. – nevette el magát Eszter. – Jöjjön értem az irodába hatkor.

Péter sokat gondolkodott, hogy hova vigye Esztert. Bizonytalan volt, egyrészt ki is jött a gyakorlatból, hogy elvigyen egy olyan nőt vacsorázni, aki megérinti a szívét, másrészt nem akart túlzásokba esni, nem akarta elriasztani Esztert.
Ezért olyan éttermet választott, ahol kellemes hangulatban, de nem túlfűtött romantikában vacsorázhattak, viszonylag intim környezetben. De mással is készült.
Pénteken pontosan este hatkor kopogtatott az iroda ajtaján, s mikor Eszter kinyitotta az ajtót egy üveg pezsgővel és két pohárral lépett be.

- Arra gondoltam, hogy ihatnánk egy pohár pezsgőt a rendezvény sikerére …- kezdte Péter, de meglepődve vette észre, hogy az asztalra ki van készítve egy üveg bor és két pohár.

Eszter elnevette magát Péter meglepődött arcán.

- Én is éppen erre gondoltam.

- Akkor most mi legyen? – kérdezte Péter. – Pezsgő vagy bor?

- Legyen a pezsgő! – javasolta Eszter. – Majd legközelebb kibontjuk a bort.

Miközben Péter a pezsgőt bontotta, nem bírta kiverni a fejéből Eszter szavait. Legközelebb… ezek szerint Eszter találkozna még vele. Ez a gondolat határozottan örömmel töltötte el.

Mindketten jól érezték magukat. Beszélgettek, de furcsa módon csak aktualitásokról, a munkáról és semmi személyesről.
Péter most is látta azt a mély szomorúságot a nő szemében, amit először észrevett és Eszter figyelmét sem kerülte el az a két mély barázda, ami a férfi szája szögletében húzódott. Ami azonban eltűnt, amikor a nő megnevettette és ez az este folyamán gyakran előfordult. Péter udvariasan búcsúzkodott, Eszter ragaszkodott ahhoz, hogy taxival egymaga menjen haza.

- Mit szólna, ha jövő héten megismételnénk? – kérdezte a nőt. – Tudja, a bor….

Eszter elnevette magát.

- Pénteken ugyanakkor, ugyanott? – kérdezte szinte kacéran.

- Rendben. – vágta rá gyorsan a férfi, mintha attól félt volna, hogy a nő csak viccelt.

Elfogyott a pezsgő, a bor, de pénteken mindig együtt vacsoráztak. Nem kerültek közelebb egymáshoz, ugyanúgy magázódtak, mint az első alkalommal, nem beszéltek egymással a hét többi napján, mégis mindketten ügyeltek arra, hogy a péntek estéjük szabad legyen. Egymás számára. Mindketten élvezték ezt a szinte titokzatos, távolságtartó majdnem barátságot. Egy kivétel azért akadt a kapcsoltukban. Az Eszter irodájába bejövő céges megrendeléseknél szinte minden alkalommal Füleki Péterre hivatkoztak.

Péter kénytelen volt felhívni Esztert, mert nem tudta szabaddá tenni a péntek estét.

- Ne haragudjon Eszter, holnap este nem érek rá, mindenképpen részt kell vennem egy üzleti vacsorán – szabadkozott.

Eszter egy kicsit elszomorodott magában, hogy véget értek a péntek esti közös vacsorák. Biztos volt abban, hogy ezt követően nem folytatódnak úgy a hetek, ahogy korábban. Megnyugtatta Pétert, hogy nem történt semmit és már búcsúzott volna, de a férfi folytatta.

- Kárpótolom, ha megengedi. Szombaton Pestre kell utaznom, van egy órás elfoglaltságom, de utána szabad vagyok. És van két koncertjegyem is estére. Szeretném, ha eljönne velem.

Eszter hallgatott és gondolkodott. Péter nem sürgette.

- Maga most randira hív, Péter? – kérdezte a nő jóval később.

Péter elnevette magát.

- Igen, azt hiszem. Igen, randira hívom, Eszter – mondta határozottan.

A nő megint sokáig hallgatott, a férfi türelmesen várt.

- Rendben, elfogadom a meghívást – szólt bele végül halkan.

Péter nem tudta palástolni az örömét, a hangja élénk és izgatott lett.

- Kilencre ott vagyok magáért. És köszönöm.

Annyira izgatott volt, hogy azt is elfelejtette megkérdezni, hogy reggel hova kell mennie. Ezzel csak reggel fél kilenckor szembesült. Beült az autóba, indított és nem tudta hova kell menni. Felhívta a nőt.

- Elfelejtettem megkérdezni, hova menjek magáért. Remélem, azért komolyan vett.

- A legkomolyabban, olyannyira, hogy már kész vagyok – nevetett Eszter és mondta a címet.

A férfi negyedóra múlva ott állt a ház előtt.

- Mondja, egy kávé belefér? Isteni kávém van és most főztem frissen. – kérdezte a nő, mikor kiszaladt az autóhoz. Péter bólintott, kiszállt és bementek a házba.

A kávéscsészék már elő voltak készítve. Miközben kortyolta a forró italt, a férfi feltűnés nélkül körbenézett. Annyira nőies volt a lakás, szinte visszhangzott, hogy két nő lakja. Eszter észrevette az érdeklődő tekintetet.

- Lora nincs itthon. Elutazott a barátaival, csak hétfőn este jön haza.

- Ezek szerint szabad az egész hétvégéje – állapította meg a férfi.

- Már elég kevés a közös programunk. Lora éli az életét, ahogy én is. – mondta Eszter.

- Lora. Milyen érdekes név.

- Igazából Loretta, de mindenki csak Lorának hívja.

- Loretta. – ízlelgette a férfi. – Szép név, még nem ismertem.

- Hevesi Loretta. Így hívják a lányomat.

Péter agyába bevillant a név. Hevesi Zoltán. Ezek szerint Lora apjának a sírjához jár Eszter. Próbált visszaemlékezni, mikor is halt meg? 1988-ban. Hiszen ez a lány akkoriban születhetett! A felismerés megdöbbentette.

Eszter zavarta meg a gondolatait.

- Nem kellene indulnunk? Már elmúlt kilenc óra.

- Dehogynem. Bocsásson meg, elgondolkoztam. Indulhatunk?

Beültek az autóba és Péter gyors tempóban indult el.

- És milyen programot talált ki a mai napra? – kérdezte Eszter és úgy érezte magát, mint aki a tilosban jár. Ez fura izgalommal töltötte el.

- Tizenegykor van egy megbeszélésem, azzal gyorsan végzek. Meghívom ebédre, gondolkodjon, hogy hova szeretne menni. Aztán arra gondoltam, hogy megnézhetnénk a Szépművészetiben futó kiállítást. Egy könnyű vacsora és utána koncert az A38-on. Remélem, kedveli a Quimby-t! Alig tudtam jegyet szerezni rá.

Eszter rámosolygott a férfira.

- Tökéletes. Tökéletes program.

- Tényleg? – pillantott vissza a nőre Péter. – Tényleg tetszik?

- Komolyan mondtam, hogy tökéletes.

Éppen időben értek fel. Péter megbeszélése az Aréna Plaza közelében volt, így Eszter vásárlással töltötte az idejét. Mikor a férfi érte ment - Eszter úgy érezte, hogy túl hamar-, már három táska volt nála.

- Látom, hasznosan töltötte az idejét. – nevette ki a férfi.

- Magának is vettem valamit – mondta Eszter és elővett egy dobozt. – Azt szeretném, hogy a határidőnaplója ne csak hasznos legyen, hanem szórakoztató is.

Péter kinyitotta a dobozt és egy olyan határidőnaplót tartott a kezében, amiben Klimt képei voltak.

- Ez célzás? – kérdezte mosolyogva, mert az első képen a Csók című festmény volt.

Eszter elpirult. Érezte, hogy most meggondolatlanul választott.

- Nem. – ingatta a fejét zavartan. – Csak azért vettem meg, mert gyönyörű.

- Szerintem is az. – Péter hihetetlenül élvezte Eszter zavarát. Egy kicsit elhúzta az élvezkedést, aztán Eszter megkönnyebbülésére témát váltott.

- Jöhet az ebéd? – kérdezte.

Eszter bólintott, így beültek a közelben egy vendéglőbe. Gyorsan megebédeltek, aztán bementek a múzeumba. Órák múlva alig akartak kijönni, mindketten nagyon élvezték a képeket. Nemcsak az aktuális kiállítást, hanem a többi, kevésbé hirdetett tárlatot is megnézték és már öt óra múlt, mire kijöttek az épületből.
Időben odamentek a hajóra, egyrészt, mert nem volt kedvük bóklászni, másrészt mert tudták, hogy ott is vannak látnivalók, a koncertig bőven el tudják ütni az időt.
Eszter imádta a Quimby-t, mégis alig tudott figyelni a zenére. Csak Péterre figyelt, ahogy a férfi megfogta a vállát, hátulról hozzásimult a tömegben, néha lehajolt hozzá és belesúgott valamit a fülébe. Ahogy néha a hullámzó tömegben Péter magához szorította és csak soká engedte el. Ahogy mondott valamit és a lélegzete megsimogatta az arcát. Ahogy biztonságosan átölelte, mikor Eszter elengedte magát és nekidőlt. Ahogy a koncert végén kézen fogva vezette ki a tömegből és csak soká engedte el a kezét.

- Jól érezte magát? – kérdezte Péter, mikor beültek az autóba.

Eszter zavartan nézett rá. Most döbbent rá, hogy még mindig magázódnak, miközben már annyira közel érezte magához a férfit. Ami eddig szinte viccesnek és kacérnak tűnt, most hirtelen idegenné vált.

- Nem gondolod, hogy tegeződnünk kellene? Azt hiszem, egy randi után tegezhetnénk egymást. – nyögte zavartan.

A férfi mókázva nézett rá. Élvezte, hogy Eszter ennyire elveszítette a kontrollját.

- Nos, én élveztem a magázódást, de igazad van Eszter. Jól érezted magad?

A nő visszanyerte a magabiztosságát.

- Én is élveztem. De egy ilyen koncert után nem lehet magázódni. És nagyon jól éreztem magam. A koncerten is és egész nap.

- Örülök. – mosolygott elégedetten Péter. – Ez azt is jelenti, hogy vállalkoznál egy újabb randira?

- Ez azt is jelenti – válaszolta Eszter anélkül, hogy ránézett volna a férfira.

Egész úton nem szóltak egymáshoz, mégis élvezték egymás társaságát.
Eszter annyira elmélyedt a gondolataiban, hogy meglepődött, mikor megálltak a háza előtt. Péter kiszállt és már nyitotta is az ajtót a nő előtt. Éppen csak kisegítette, de nem lépett odébb, hogy Eszter mozdulni tudjon.  Lassan átkarolta a nő derekát és finoman magához húzta. Eszter nem tett semmit, hagyta magát, csak vizsgálódva nézett a férfi szemébe. Ami egyre jobban közeledett. Aztán egy lágy érintést érzett az ajkán, mint egy forró simogatást. Érezte, hogy Péter magabiztos kezei elindulnak, és még közelebb húzzák. Egy kar átölelte a vállát és mozdulni sem tudott, de nem is akart. Belesimult az ölelésbe és átkarolta a férfit. Újra érezte a forró simogatást az ajkán, behunyta a szemét és engedte a kalandozást, melynek nyomában szinte elviselhetetlen forróság maradt.

- Holnap délre jövök érted. Aludj jól! Nagyon jó volt veled. – suttogta Péter a nő fülébe, aki még mindig elvarázsolva állt.

- Várlak! – csak ennyit bírt kinyögni, egy csókot lehelt a férfi szájára és elindult befelé. Ha visszafordult volna, az elégedettség letörölhetetlen vigyorát látta volna Péter arcán. De nem fordult vissza, mert el volt hűlve a történtektől.

Másnap Péter már ösztönösen csókkal köszöntötte Esztert mikor becsöngetett hozzá, aztán egymás kezét szorosan fogva sétáltak. Megebédeltek egy teraszon és a férfi kérdőn nézett a nőre.

- Mit csináljunk délután?

Eszter önkéntelenül felnézett az égre, ahol sötét felhők gyülekeztek. A szél is feltámadt, vihar készült. Ránézett a férfira, mintha tőle várná a megoldást.

- Van kedved elmenni hozzám? – kérdezte Péter.

Eszter szótlanul bólintott. Péter hívott egy taxit és kimentek a házához. A Füvészkert közelében lakott egy szép családi házban. A ház és a telek meglehetősen nagy volt, különösen annak fényében, hogy Eszter úgy gondolta, Péter egyedül él. A ház új volt és teljesen különbözött Eszter belvárosi, apró kertes házától.
Mikor kiszálltak a taxiból, Eszter kissé megrémült, hogy nem kellett volna ide jönnie, valójában most jött rá, hogy semmit sem tud a férfi magánéletéről. Most pedig a házába igyekszik.

- Egyedül laksz ebben a nagy házban? – kérdezte a férfitől és igyekezett legyűrni aggodalmát. Péter megérezte a nő riadalmát és szelíden elmosolyodott.

- Így alakult. Nemrég költöztem ide. Jó áron jutottam hozzá.

- Akkor valójában nem is volt ekkora házra szükséged. – állapította meg Eszter.

- Nem, valójában nem. Egy garzon is elég lenne, de nem bírom a lakótelepeket. Szeretek itt, mert van tér. – mondta Péter, miközben nyitotta az ajtót.

Betessékelte Esztert a nappaliba és a nő ott engedelmesen leült.

- Egy kávét? Egy pohár bort? – kérdezte Péter.

- Lehetne ebben a sorrendben? – nevette el magát Eszter, aztán felállt és odasétált a teraszajtóhoz.

- Szép ez a terasz. És a kert is. Gyönyörűek a virágaid.

- Kiülhetünk, ha akarod. Úgy tűnik, mégsem lesz vihar. – válaszolta Péter és kinn a teraszon terített meg.

Eszter elgondolkodva merült a távolba.

- Gondolod, hogy jó ötlet volt egy randi után eljönnöm a lakásodba? – kérdezte hirtelen.

Péter láthatóan gondolkodott azon, hogy mit válaszoljon.

- Az attól függ, hogy mit tekintünk randinak. Kétségtelen, hogy a tegnapit neveztük csak annak, de valójában március vége óta randizunk Eszter. És most július van. Tizenötször vacsoráztunk együtt. Így már nem olyan súlyos a helyzet vagy nem így érzed?

- Csak tizennégyszer. – vetette ellen a nő. – Az első nem számít. Az volt a hálavacsora.

- Ok, ok – nevetett Péter. – De akkor sem nevezheted gyorsnak a tempómat, különösen, hogy tegnap csókoltalak meg először.

- Nos, nem. Valóban nem. – bólintott Eszter. – De nem tudok semmit rólad.

- Ahogy én sem rólad – válaszolt a férfi. – De kérdezz nyugodtan.

- Van családod?

- Nincs. Láthatod, egyedül élek.

- Mit kerestél a temetőben? Sohasem láttalak egy sírhoz sem odamenni. – kérdezte Eszter és lehajtotta a fejét. Hirtelen úgy érezte, hogy túlment minden határon. Elpirult szégyenében. – Ne haragudj, Péter, nem kell válaszolnod.

A férfi bátorítóan megfogta a nő kezét.

- Válaszolok. Ha megígéred, hogy te is válaszolsz.

- A férjem sírjánál voltam. Lora édesapjánál. – suttogta Eszter.

- Már oly régen meghalt. – csúszott ki Péter száján. Mikor látta Eszter kérdő tekintetét, szégyenkezve válaszolt. – Mikor egyszer láttalak, megnéztem, hogy kihez jöttél. Kérlek, bocsáss meg. Nem kellett volna.

- Meghalt, mielőtt Lora megszületett – mondta csendesen a nő. – A nyolcadik hónapban voltam. Két hónapos házasok voltunk.

- Te jó ég, Eszter, te jó ég! – a férfi hangja őszintén döbbent volt. Szóval ez az a mély szomorúság, ami Eszter tekintetében látszik. Odaguggolt a nő elé és megfogta a kezét. – Nagyon sajnálom, hogy ez történt veled. Őszintén sajnálom.

Eszter ösztönösen simogatta meg a férfi fejét. Aztán felhúzta maga mellé a hintaágyba.

- Te még nem válaszoltál.

- Akkor járok a temetőbe, mikor sokáig nem tudok elutazni a feleségem és a lányom sírjához. Én egy menekült vagyok, Eszter, ide menekültem a szörnyűségek elől. Ők az Őrségben vannak eltemetve egy kis faluban. Ott laktunk.

Eszter kezébe fogta a férfi arcát és megsimogatta a két mély barázdát a szája mellett. Aztán szorosan magához ölelte a férfit. A szíve csordultig volt szeretettel Péter iránt és ez ebben a pillanatban tudatosult benne.

- Nem kell, hogy sajnálj, már túléltem – mondta a férfi rekedten és próbált kibújni az ölelésből.

- Nem sajnálla – suttogta Eszter megrendülten. – Szeretlek Péter.

A férfi mozdulatai megálltak félúton. Aztán szorosan átölelte Esztert. Még a maga számára is váratlanul törtek felszínre az érzelmei.

- Én is szeretlek Eszter. Magam sem tudom, hogy mióta, de nagyon szeretlek.

Eszter könnyei lassan buggyantak elő. Fogalma sem volt, hogy miért sír, hiszen boldognak kellett volna lennie. Ehelyett a könnyei már eláztatták a férfi ingét.

- Nem tudom, hogy miért sírok – hüppögte és nem engedte el a férfit. – Ne haragudj.

Péter nem szólt, csak ölelte, megnyugtatóan simogatta, majd mikor érezte, hogy Eszter megnyugodott, megkereste az ajkát és lágyan megcsókolta. És micsoda, micsoda csókot kapott vissza! Legszívesebben ugrált volna örömében, de inkább újra és újra megcsókolta Esztert.

- Örülök, hogy itt vagy – mondta végül.

- Örülök, hogy itt vagyok – mondta Eszter.

Egy darabig ültek csendesen egymás mellett, aztán Eszter megszólalt.

- Mesélsz róluk?

- Egy eszement baleset volt. Már tizenöt éve történt. Busz és vonat. A feleségem szüleihez utaztak. A lányom majdnem annyi idős lenne, mint amennyi Lora lehet. Minden stádiumon végigmentem, ittam, tönkrement az életem. Csak az segített, hogy elköltöztem és új életet kezdtem. Már ennek is tíz éve. Azóta élek Szegeden. Leszámoltam a régi életemmel, csak a temetőbe járok vissza. – mondta a férfi.

- Én is így jártam volna, de felelős voltam Loráért. Minden erőmet belőle merítettem – mesélte Eszter.

- És azóta … azóta nem volt senkid? – kérdezte Péter. – Még mindig könnyes szemmel jössz el a sírtól.

- Most jövök el könnyes szemmel a sírtól… Nem volt senki az életemben, senki komoly.

- Lora miatt?

- Nem. Soha nem éreztem azt az érzést, amit akkor éreztem, mikor szerelmes lettem Zoltánba. – mondta Eszter. – Eddig. – tette hozzá szinte suttogva.

Péter megcsókolta a nő kezét.

- Köszönöm. Én mindig attól tartottam, hogy mi lesz, ha újra megtörténik. Ha újra elveszítem azokat, akiket szeretek. De már nem így gondolom. Azt akarom, hogy szeressenek és én szerethessek.

Eszter maga felé fordította a férfi fejét és mélyen belenézett a szemébe. A szeme csillogott és mintha a szomorúság eltűnt volna belőle.

- Emlékszel még a tegnapra? Hogy tegnap még magázódva indultunk el? – kérdezte.

- Mindenre emlékszem. De a legjobban az őszinte csókra, amit kaptam tőled. – vallotta Péter. Magához szorította a nőt és hosszan, mélyen megcsókolta, hogy mindketten beleremegtek.

- Mesélj Loráról! – kérte a férfi később.

- Csodás, szép és okos. Az édesapjára hasonlít, bátor és vadóc. Tökéletesen kiegészítjük egymást. – mosolyodott el Eszter. – De mostanában sokat van távol. Barcelonában volt és amióta megjött, nagyon zárkózott. És egyre többet van Budapesten. A férjem apja tavasszal halt meg, Lora lett az örököse, mert ő volt az egyetlen unokája, bár életében nem vett tudomást erről. De mégis a végrendeletében rá hagyott mindent, mintha jóvá akarná tenni a dolgokat.

- Ezt hogy érted? – kérdezte Péter csodálkozva.

- Soha nem vett tudomást rólunk. Mikor Lora megszületett, könyörögtem nekik, hogy ha már az édesapja meghalt, legalább nagyszülei legyenek, de nem bírta elfogadni a helyzetet. Az anyósom néha titokban meglátogatott bennünket, aztán belehalt a bánatba. A férjem apja ügyvéd volt, Lora elég nagy vagyont örökölt, amit persze dacból nem akart elfogadni. De mióta hazajött Barcelonából, valami történt. Azt hiszem, rendezgeti a lakást, talán keresi a gyökereit. De kérdezni nem kérdez.

- És mennyit tud az édesapjáról? – kérdezte Péter csodálkozva.

- Csak a tényeket. Nem akartam megterhelni az életét egy számára ismeretlen apával. Szerettem a férjemet, de nem hiszem, hogy igazán ismertem volna. Az apja viselkedése pedig engem is elbizonytalanított, talán ő is ilyen konok ember volt? Én sem akarok erre gondolni, nemhogy Lorának az eszébe juttassam.

- Nem volt könnyű életed.

- Valóban. De legalább anyagiakban nem szenvedtünk hiányt. A férjem sikeres vállalkozó volt és felelősségteljes is, gondoskodott rólunk. Most pedig, hogy Lora örökölt, itteni mércével nézve akár jómódúnak is mondhatnánk. Talán ez a kárpótlás mindazért, amit elveszített. De biztos vagyok benne, hogy egy apát többre értékelt volna, mint az anyagi jólététet.

Már egészen besötétedett.

Eszter felsóhajtott.

- Kimerítő napunk volt. Hazamegyek, nagyon fáradt vagyok. – felállt és elindult.

A férfi követte és lágy mozdulatokkal állította meg.

- Kérlek, maradj. Aludj velem.

A nő szembefordult vele. Láthatóan gondolkodott a dolgon.

- Azt hiszem, most túl sokat kívánsz. Nem hiszem, hogy bármire képes lennék. – mondta végül.

Péter megsimogatta az arcát.

- Nem kívánok semmit. Csak azt, hogy maradj velem. Hogy aludj mellettem.

Eszter beleegyezve mosolyodott el.

- Nos, azt hiszem, aludni még tudok.

Péter készített törölközőt, köntöst és egy pizsamát, a sajátjai közül. Nevetve adta oda Eszternek.

- Te még ebben is gyönyörű leszel.

- Köszönöm. – pirult el a nő.

Amíg Eszter a felső fürdőszobában fürdött, addig Péter elfoglalta a lenti fürdőszobát. Míg Eszter néha döbbenten riadt fel, hogy egy férfi lakásában éppen arra készülődik, hogy egy ágyban aludjon vele, Péter teljesen természetesnek vette, hogy a nő ott maradt. Ő annyira magának érezte a kapcsolatot, hogy ez normális lépésnek látszott. Mivel előbb végzett, kibontott egy üveg bort, bekészítette a hálószobába és várta, mikor végez Eszter. Eléje ment és átkarolva kísérte be a hálószobába. Mikor Eszter szégyenlősen levette a köntöst, mindketten elnevették magukat a nő öltözékén, nagyon viccesen nézett ki Péter pizsamájában.

Mindketten beültek az ágyba, Péter öntött egy-egy pohár bort és azt szopogatták.

- Te mit tervezel? – kérdezte Eszter meglehetősen felületesen. De Péter tudta, hogy mire gondol.

- Hogy minden szabadidőmet veled töltöm. Egyenlőre. – tette hozzá sejtelmesen.

- Jó lesz, nagyon jó lesz. – mondta Eszter, azután otthonosan odabújt Péterhez és lehunyta a szemét. Csak egy pillanatra tervezte, de néhány másodperc múlva elpilledten aludt.

Péter moccanni sem mert, csak kivette Eszter kezéből a poharat és azon elmélkedett, hogy mégis milyen szép az élet. És arról álmodozott, hogy az idő most megáll, és Eszter ott marad örökre a karjaiban. Lejjebb vette a lámpa fényét és nyitott szemmel vigyázta Eszter álmát. Ami nem tartott sokáig, mert egy óra múlva Eszter felébredt és a félhomályban zavartan nézett körül. Aztán meglátta Pétert és láthatóan megnyugodott.

- Minden rendben? – kérdezte a férfi szeretettel és ölelő karjával simogatni kezdte.

- Minden. – suttogta Eszter, mintha bárki hallaná őket, aztán otthonosan odabújt a férfihoz, fejét a mellkasára hajtotta és átölelte. Csak rövid ideig maradt így, feljebb húzódott, fejét a férfi vállára tette és arca egészen közel került a férfi arcához. Hallotta és érezte a lélegzetét. Átölelte a férfit, aztán simogatni kezdte. A keze ott kalandozott a mellkasán, a hasán, néha lejjebb tévedt, mint kellett volna, ekkor a férfi mintha megremegett volna. Péter egy darabig hagyta, aztán az oldalára fordulva szembe került Eszterrel és csak elmerültek egymásban.

- Ne csináld ezt Eszter, kérlek. – suttogta határozatlanul, de a nő nem vett tudomást erről. Teljes testével szorosan hozzásimult a férfi testéhez, érezni akarta minden porcikáját. Karjaival átkarolta a nyakát és óvatosan a száját kereste.
Péter egy darabig nem tudta, hogy mit tegyen, de olyan egyértelmű jelzéseket kapott a nő testétől, hogy őt is elkapta a hév. Vágyakozva csókolta vissza, nyelvével felfedezte az arcát, a nyaka ívét, majd újra elmélyedt a szájában. Kezét szorosan a derekára kulcsolta, ágyékát nekiszorította. Érezte, hogy mindketten remegnek a vágytól. Még nem volt biztos abban, hogy Eszter tovább akar-e lépni. Várta a nő reakcióját, miközben tovább csókolta, még szorosabban nekifeszült, óvatosan ringatózott, kőkemény farka nekinyomódott Eszter szeméremdombjának. Végre Eszter megadta a jelzést. Keze vágyakozva simogatta Péter bőrét a pizsama alatt, lábát felhúzva a férfi combjára kulcsolta, így a férfi farka szinte a csiklóját izgatta. Két pizsama-vastagságnyi távolságban.
Péter keze is kalandra indult. Felhúzta Eszter felsőjét és a bőrét simogatta, aztán óvatosan megsimogatta a melleit. Eszter teste összerándult a gyönyörtől. Péter lehúzta a felsőt róla és felhevülten csókolta a nő mellét. Eszter is levarázsolta a felsőt a férfiról és elalélt a gyönyörtől, mikor a bőrük egymáshoz ért. Péter tovább csókolgatta a nő melleit, ő a kezével magához szorította a férfi fejét és közben hullámzó mozgásával a férfi farkát izgatta. Néha már úgy érezte, hogy elélvez, akkor lassított egy kicsit, hogy a következő pillanatban újra nekisimuljon a férfi testének. Péter hagyta, hogy Eszter irányítson. Mikor Eszter felhevülten kezdte lehúzni Péter pizsamáját, ő is ezt tette Eszter pizsamájával. Farka már védtelen volt, Eszter széttárt combjaival felkínált neki mindent.

- Eszter, biztosan akarod? – kérdezte két csók között, de a nő nem válaszolt, csak még jobban széttárta combját és vágyta magába a férfit. Péter már nem gondolkodott, farka akadálytalanul csúszott be Eszter hüvelyébe, olyan mélyre, amilyen mélyre csak bírt. Eszter felnyögött az élvezettől, mikor Péter benne volt mélyen, nagyon mélyen és hüvelyének apró mozdulataival mintha masszírozta volna a farkát. Péter megmozdította a csípőjét és még mélyebbre hatolt. Iszonyatosan vágyta, hogy meghódíthassa Esztert. Lassan, alaposan mozgatta a csípőjét és közben Esztert figyelte, aki teljesen átadta magát a férfinak. Szemét lehunyta, szája szétnyílt, aprókat nyögött, aztán néha feleszmélt, megcsókolta a férfit és újra mozgásra sarkallta. Péter beindult. Határozott mozdulatokkal mélyebbre és mélyebbre hatolt, mozdulatai egyre ütemesebbek, egyre vadabbak lettek, míg végül minden mozdulatát már a saját nyögése is kísérte.

- Még! Még! – suttogta vágyakozva Eszter, végül teste ívbe feszült és a férfit szinte magába olvasztva elélvezett.

Péter érezte, hogy a következő mozdulata lesz az utolsó, kirántotta a farkát és hangosan nyögve élvezett Eszter hasára.

A nő szerelmesen ölelte át a férfit, simogatta és suttogva vallott szerelmet.

- Szeretlek Péter! Annyira hiányoztál az életemből!

- Én is szeretlek Eszter, hihetetlenül szeretlek.

Pizsamájával óvatosan letörölte a nedvét, aztán újra átölelte szerelmét és egymást átkarolva mindketten nyugodt, mély álomba zuhantak.
Másnap, mikor egymás karjaiban felébredtek, egyikük sem rohant. Csak hitetlenkedve vettek tudomást arról, hogy az elmaradt pénteki vacsorából egy szerelmes hétvége lett. És két magányos emberből egy szerelmespár.
A rendszerükön nem változtattak, csak a péntek estét megtoldották a hétvégével. Eszternek nem kellett magyarázkodnia, Lora gyakorlatilag Pesten lakott.