Kaland, kizárólag komolyan 8.rész

Miguel másnap utazott el, mindent, még az autót is Szegeden hagyva, mivel tudta, hogy Lora költöztetéséhez szükség lesz rá. Lora kissé szomorkásan kísérte ki a reptérre, kéz a kézben sétáltak a terminál felé. Még két óra volt az indulásig.
- Lora! Te vagy az? Hihetetlen, hogy összefutottunk! – robban bele egy hang az intimitásukba.
A lány felkapta a fejét és kissé csodálkozva nézett a magas, szőke fiúra, aki lelkesen vigyorgott rá.
- Viktor? – kérdezett vissza Lora meglepetten. – Hogy kerülsz ide?
A szőke fiú nem vett tudomást arról, hogy a lány nem egyedül van, odalépett a lányhoz és megpuszilta. Lora zavartan húzódott félre.
- Miguel, ő Viktor, egy régi barátom. Viktor, ő Miguel, a kedvesem.
A szőke fiú kissé zavarba jött, aztán visszanyerve lélekjelenlétét udvariasan kezet nyújtott.
Miguel érezte, hogy a következő percekben felesleges lesz, Lora fülébe súgta, hogy megy és becsekkol.
- Rögtön megyek. – szólt utána Lora és feltűnően nehezen engedte el Miguel kezét.
- A fiúd? – nézett Miguel után Viktor.
- Igen – válaszolta Lora zárkózottan.
- Elutazik? – faggatózott tovább Viktor.
- Úgy tűnik. – Lora hangja kissé udvariatlan volt.
- És te? – kérdezősködött tovább a fiú.
- Én megyek haza Szegedre. – felelte Lora szárazon.
- Megvárlak. – lelkesedett be Viktor.
- Felesleges. Két óra múlva megy a gépe. – a válaszból sütött az elutasítás, de a fiú nem vett róla tudomást.
- Megvárlak – közölte megfellebbezhetetlen hangon. – Olyan rég találkoztunk. Szívesen beszélgetnék veled.
- Megyek. Örülök, hogy összefutottunk. – Lora faképnél hagyta Viktort és Miguel után indult. Magában abban reménykedett, hogy elég udvariatlan volt ahhoz, hogy Viktor felszívódjon.
Miguel már megszabadult a csomagjától és várta Lorát. Látta, hogy a szőke fiú figyelmesen bámulja, ahogy a lány közeledik felé és nem mozdul a bejárattól.
Mikor Lora odaért hozzá, átkarolta és olyan helyre kormányozta a lányt, ahonnét Viktor már nem láthatta őket. Érezte, hogy Lora nem örül a találkozásnak.
- Ő volt az? – kérdezte Lorát, mikor a lány hozzásimult.
- Kicsoda? – kérdezte Lora csodálkozva és nem lazított az ölelése szorosságán.
- Aki miatt egyedül jöttél Barcelonába. – felelte Miguel.
Lora a szemébe nézett.
- Inkább gondold azt, hogy miattad mentem Barcelonába. Hogy megtaláljalak. – mosolyodott el.
- Már nem számít? – kérdezte Miguel.
- Már akkor sem számított. Felejtsd el Viktort. Önző alak. – Lora hangja egy árnyalatnyit indulatos lett.
- Akkor ne legyek féltékeny? – ugratta Miguel.
Lora játékosan összeráncolta a homlokát.
- A tegnap éjszaka után? Én már mindent neked adtam, Miguel. – dorgálta a fiút. - Inkább nekem kellene féltékenynek lennem. – sóhajtott egy nagyot.
- Kis butuskám! – simogatta meg gyengéden a fiú. – Tudod, hogy csak te létezel. Őrülten szerelmes vagyok beléd. Nem tudom, hogy viselem el ezt a néhány hetet nélküled.
- Biztosan akarod? – suttogta a lány elanyátlanodva.
- Biztosan akarod? – kérdezett vissza Miguel, miközben karjaival végigsimogatta Lora hátát.
- Igen – suttogta a lány és a tekintete szerelmesen ragyogva fúródott a fiú szemébe.
Miguel elmosolyodott, forrón megcsókolta Lorát.
- Ez az, amire a legjobban vágyom. Hogy mindig mellettem legyél, Lora.
Még hosszú percekig összeölelkezve álltak, aztán Miguel kibontakozott a lány karjaiból.
- Mennem kell, szívem. – sóhajtotta szomorúan. – Június közepén jövünk érted. Szeretlek.
Lora még egy utolsó csókot nyomott Miguel szájára.
- Én is szeretlek. Már alig várom, hogy újra együtt legyünk. – suttogta. – Hívj, ha hazaértél. Puszilom Manuelt és Xaviert. Indulj, mert nem engedlek el.
Miguel még végigsimította a lány arcát, aztán elindult.
Lora nem mozdult, amíg látta. Miguel még az utolsó méteren visszafordult, intett egy utolsót. Lora küldött még egy csókot és rosszkedvűen fordult meg és elmerülve gondolataiban lassan elindult kifelé a reptérről. Már most iszonyú hiányérzete volt. Mikor végigcikázott az agyán, hogy június végén már Barcelonában lesz, kicsit megkönnyebbült.
Ahogy kiment a bejáraton, majdnem belebotlott Viktorba. Bosszúsan nézett rá.
- Remélem, nem engem vársz! – dörrent rá.
A szőke fiú elnevette magát Lora mérges arcán.
- Állati barátságos vagy hozzám! – dorgálta a lányt, de a hangja komolytalan volt. – Csak nem azt gondoltad, hogy megfutamodok. Régen láttalak. Hiányoztál Lora. – komolyodott el a hangja.
- Még mielőtt elkezdenéd, azelőtt fejez be. – Lora arca is komoly volt. – Semmi szükség erre.
A fiú megfogta a lány vállát és szembe fordította magával. Mélyen a lány szemébe nézett és látta, hogy Lora érzelemmentesen állja a tekintetét.
- Tényleg hiányoztál. Főképp a barátságod és a nyugalmad. Tudom, hogy elszúrtam és nincs erre sok mentségem és már rég bocsánatot kértem volna, ha hajlandó lettél volna szóba állni velem.
Lora rezzenéstelenül nézett a fiú szemébe.
- Viktor, semmit sem számítanak a szavak. Már nincs semmi jelentősége. Semmi – hangsúlyozta újra. – Rég túlléptem a dolgon. Mindig is ilyen voltál, csak nem akartam látni. Mindig is az számított, amit te akartál.
A fiú lesütötte a szemét.
- Ebben van igazság, belátom. Mégis szeretném, ha beszélő viszonyban maradnánk – mondta.
Lora kesernyésen nevette el magát.
- Ennek sincs jelentősége. Nem fogunk túl sokszor összefutni. Te Németországban leszel, én pedig Barcelonába költözöm. – hátrébb lépett. – Szia Viktor! Sok szerencsét!
Ezzel határozott léptekkel elindult, de a fiú utána futott.
- Várj Lora! Hova mész?
Lora értetlenül nézett rá.
- Szegedre.
- Én is odamegyek – vágta rá a fiú.
- Azt akarod, hogy elvigyelek? – kérdezett vissza a lány értetlenkedve.
Viktor csak bámult rá.
- Gyere, végül is elvihetlek. Még van egy kis dolgom Pesten, de utána rögtön indulok haza. – mondta Lora. – Ennyi az összes cuccod? – kérdezte, mivel a fiúnál csak egy sporttáska volt.
- Csak pár napra jöttem. Az apám beteg, miatta jöttem. – Viktor megkövülve állt, miközben Lora elindult.
- Na, jössz? – sürgette a lány.
Viktor elindult.
- Nem értem, olyan elutasító vagy, mégis szívességet teszel. Kocsival vagy? – kérdezte érdeklődve, miközben Lora nyomában sietett.
- Aha. – Lora megtorpant a hatalmas Volvo előtt. Kinyitotta az autót. – Ülj be, aztán indulhatunk.
Viktor bedobta a táskáját a hátsó ülésre és beült.
- Jó kis kocsi! – szemrevételezte az autót. – De nem illik hozzád.
- Viszont biztonságos. – Lora indított és lendületesen elindult.
- A tiéd? – kérdezte a fiú és magában arra gondolt, hogy Lora nagyon megváltozott az elmúlt egy év alatt. Hol volt már az a félénk kislány, akivel együtt járt? Egy magabiztos felnőtt nő ült mellette, aki úgy kergette az autót, mintha muszáj lenne.
- Örököltem – mondta Lora szárazon.
- De hát kitől? Csak nem az anyukáddal történt valami? – kérdezte a fiú riadtan.
Lora elnevette magát. Hirtelen feloldódott. Ennyi idő kellett hozzá, hogy rájöjjön, Viktor már egyáltalán nem hat rá és ettől jó kedve lett. Az is most tudatosult benne, hogy a fiú egy éve szinte eszébe sem jutott. Mióta Miguel belépett az életébe. És ez így volt tökéletes.
- Anyával? Dehogy. Anya nagyon jól van, férjhez megy augusztusban.
Rápillantott Viktorra és csak az értetlen tekintetét látta.
- Az apukám apja halt meg. – magyarázta, de a fiú még értetlenebbül bámult rá. Lora soha nem beszélt még az apjáról, Viktor csak annyit tudott, hogy rég meghalt.
Lora még jobban nevetett.
- Gondolom, nem kell neked elmagyaráznom, hogy egy gyereknek van anyja és apja. És ők ugyanígy vannak ezzel.
- Még soha nem beszéltél róla – bökte ki Viktor.
- Ettől még létezett. Nem is ismertem. Úgy tűnik, öreg korára eszébe jutott, hogy van egy unokája. – Lora hangja kissé kesernyés volt, de egyáltalán nem volt szomorú.
- Azt hittem ismerlek. – mondta a fiú.
- Sokan hiszik. – vonta meg a vállát Lora.
Fékezett és megállt az Andrássy úton.
- Segítenél néhány dobozt lehozni?
- Persze. – ugrott ki az autóból Viktor.
Ismerős volt a ház, mintha járt már volna ott. De nem volt ideje mélázni ezen, gyorsan felmentek a lakásba, ott már össze volt készítve néhány doboz. Körülnézni sem volt ideje, már cipekedtek is lefelé. Néhányat fordultak, aztán el is indultak.
- Valaki költözik? – kérdezte a fiú érdeklődve, miközben az utolsó dobozt tuszkolta be az autóba.
- Én. Június végén Barcelonába költözöm.
- Te? – nyúlt meg a fiú arca. Persze, mintha mondta volna már Lora. – Azt hittem, hogy sohasem fogsz eljönni Szegedről. És honnét cipekedtünk? – sorolta a kérdéseit.
Lorát szórakoztatta Viktor kíváncsisága.
- Ez is örökség. De volt itt pár cuccom, amit el akarok vinni. Mostanában elég sok időt töltöttem itt.
- Tényleg Barcelonába költözöl? – kérdezte a fiú.
- Tényleg. Megpályáztam egy ösztöndíjat. És Miguel ott lakik. – magyarázta.
- Tehát a fiú spanyol. – állapította meg Viktor.
- Katalán – javította ki Lora.
- Elég sok minden történt veled az elmúlt évben. És körülötted. – mondta a fiú.
- Valamikor be kell pótolni azt, hogy évekig nem történt semmi. – dünnyögte Lora.
- Volt az a baleseted is. – bökte ki Viktor.
Lora rábámult.
- Ezt meg honnét tudod?
- Fogalmam sincs. Valaki mondta. – pontosan tudta, hogy Lora barátnője hívta fel. - Aztán felhívtam anyukádat. Szerencsés vagy Lora. Óvnak az égiek.
Lora összezavarodott. És egy kicsit dühös is volt, hogy még ez sem érintette meg Viktort, hogy felhívja.
- Még egy jókívánság sem telt ki tőled, pedig tudtál róla. – mondta szemrehányóan, de nem nézett a fiúra. – Nem mintha hiányzott volna.
Viktor kesernyésen elnevette magát.
- Anyukád megtiltotta, hogy felhívjalak. Én pedig megkértem, hogy ne mondja el neked, hogy érdeklődtem. Felesleges lett volna összezavarni. De tudtam róla, hogy milyen súlyos állapotban voltál és sokat gondoltam rád. Nagyon örülök, hogy meggyógyultál. Komolyan Lora. Aggódtam érted.
- Miguel ott volt velem. Ő ápolt és elviselte minden nyűgömet. – mondta Lora.
- Rendes fiú lehet, rendesebb, mint én. – felelte Viktor.
Lora bólintott.
- Igen, nagyon rendes fiú. Ráadásul őszinte és egyenes.
- Értem a célzást.
- Nem volt célzás. Csak egy megállapítás. Én valóban sokat köszönhetek Miguelnek. Önzetlen és önfeláldozó barát.
- Azért annál egy kicsit többnek tűnt.
- Mert az. Miguel a nagybetűs Ő. – vallotta be Lora és a fiú is észrevette, hogy ellágyul a hangja, ahogy a kedveséről beszél.
- És te is az vagy neki?
- Gondolom. Különben minek töltött volna itt hónapokat azzal, hogy ápoljon, járni tanítson és gondoskodjon rólam?
- Szerencsések vagytok. – állapította meg Viktor.
- Azért hozzátettük a magunk erőfeszítéseit ehhez a szerencséhez. – mondta Lora tárgyilagosan. – Abban voltunk szerencsések, hogy összetalálkoztunk. A többi rajtunk múlott.
- Irigyellek. – mondta Viktor.
- Felesleges. Téged sohasem érdekeltek ilyen dolgok. Csak magaddal törődtél.
Viktor nem válaszolt, csak magában gondolkodott azon, hogy mi volt az, amivel Lorát ennyire megbántotta. Még most sem tudta, hogy miért történt, egyszerűen csak elfogadta, hogy Lora szakított vele. Eleget hallotta az apját, hogy Lora nem való hozzá, ő pedig elment Németországba tanulni. Lora úgysem tudott volna vele menni, azon az egyetemen nem volt angol nyelvű oktatás, a lány pedig nem beszélt németül.
- Nem vagy éhes? – kérdezte végül, anélkül, hogy reagált volna a lány megjegyzésére.
- Megállhatunk, ha akarod. – mondta Lora megenyhülve. Megnyugtatta az a tény, hogy nem szívből mérges Viktorra.
Így a következő lehajtónál lement az autópályáról és beültek a közeli kisfalu szélén levő csárdába.
- Meghívlak. – közölte Viktor.
- Kösz, csak egy salátát kérek. Már a délies kajákhoz vagyok szokva. És a paellához, de azt nem kockáztatnám meg itt. – mondta Lora és kiment a mosdóba.
Viktor elgondolkodva ült az asztalnál. Most azon törte a fejét, hogy miért volt ismerős az a ház, ahol az Andrássy úton megálltak. Biztosan járt ott. Az apjával. Lassan kúszott be az emlékkép. Az apja ügyvédjénél voltak. Ugyanazon az emeleten. Hevesi Ügyvédi Iroda. Megjelent előtte az ügyvédi iroda gazdagon berendezett képe és az ügyvédé is. Magas, egyenes tartású férfi, már idős volt, de jól tartotta magát. És ekkor hirtelen összeállt a kép. Hevesi Loretta, hiszen így hívják Lorát. Ezek szerint az ügyvéd lehetett a nagyapja?
Lora éppen visszaért az asztalhoz.
- A nagyapád mivel foglalkozott? – szegezte neki a kérdést Viktor.
Lora meglepetten nézett rá és önkéntelenül válaszolt.
- A nagyapám? Úgy érted, az apám apja? Ügyvéd volt. Ott volt az ügyvédi iroda a lakás mellett. De miért kérded?
- És az apád? Mi történt az apáddal? – faggatózott tovább a fiú.
- Mióta érdekel ez téged? – aztán megvonta a vállát. – Vállalkozó volt. Meghalt, mielőtt megszülettem. Mikor Anya nyolchónapos terhes volt. És négy hónapja volt feleség. – Lorának most is könnybe lábadt a szeme, mikor erről beszélt, de más sokkal könnyebb volt beszélnie erről.
Viktor megsimította a kezét.
- Ne haragudj, Lora, nem akartalak felzaklatni. Csak olyan fura ez az egész.
Lora tágra nyitott szemmel nézett rá.
- Micsoda?
- Hogy az apádról beszélünk.
- De hiszen te kérdeztél róla? – csodálkozott Lora.
- Igen, de régen soha nem voltál hajlandó beszélni róla. – közölte a fiú.
Lora láthatóan elgondolkodott.
- Nem is sokat tudtam róla, Anya nem mesélt semmit. Nem szerette volna, ha valaki olyanhoz kötődöm, akit nem is ismertem. Nem tudta, hogy … - elhallgatott egy percre, aztán nehezen szólalt meg. – Szóval, azt hittem, az apám nem is akart engem, nem is örült nekem. Mikor megörököltem a lakást, megtaláltam apám holmiját, bizonyítványokat, képeket, a kedvenc könyveit és átbeszéltük a dolgokat Anyával. Apa várt engem, ezért is gondoskodott rólam.
Viktor tátott szájjal hallgatott, Lora az alatt a két év alatt, amíg együtt jártak, soha ennyit nem beszélt a családjáról.
- Apa szülei viszont hallani sem akartak rólam, azt gondolták, hogy Apa miattam nem lett ügyvéd. Pedig azért nem lett, mert egyszerűen nem az érdekelte.
- Úgy beszélsz róla, mintha ismernéd. – szólt közbe halkan Viktor.
Lora észre sem vette, csak folytatta tovább.
- Mikor kómában voltam, találkoztam Apával. Azt akarta, hogy vele menjek, mindenre pontosan emlékszem, fogta a kezem és győzködött, hogy jó helyen vagyok, csak mikor megértette, hogy mennyire fontos nekem Anya és Miguel, akkor engedett vissza. Te elhiszed ezt? – kérdezte Viktort.
A fiú láthatóan elgondolkodott. Agysebésznek akart tanulni és abban nem volt helye az ésszerűtlen dolgoknak. El tudta volna magyarázni Lorának az agy működését, de ahogy tanult és egyre többet tapasztalt, mind jobban azt érezte, hogy semmit sem tud.
- Tudod, az agy csodálatos szerkezet. És hihetetlenül bonyolult. Mondhatnám azt, hogy ez az egész az agyad reakciója volt a sérülésre, amiben lehet is igazság. De azon kívül, hogy az agy egy szervünk, maga a csoda és sok olyan dologra képes, amit el sem tudunk képzelni. Láttam már csodás gyógyulásokat és váratlan halálokat, ahol a kiindulópont ugyanaz a fizikai helyzet volt. Az egyikkel mégis ez történt, a másikkal pedig az ellenkezője. Az egyik akart élni, a másik nem. Biztosan van a fizikai valóságon túl is valami, csak nem tudjuk pontosan, hogy mi az. Én már jártam meditációra, elvégeztem az agykontroll tanfolyamot is, hogy többet tudjak erről, a puszta fizikai léten túli világról, ami meggyőződésem szerint az agyunkhoz kapcsolódik. Szóval, én természetesen elhiszem, hogy ez történt veled, hiszen te mondod. Hogy volt-e köze valami olyanhoz, amit még nem ismerünk vagy csak a sérülésed következménye volt, azt nem tudom, de végül is mindegy. Te igaznak érzed, számodra megtörtént. És visszaengedett az életbe, hogy a te élni akarásod, vagy az édesapád lelke, azt teljesen mindegy, itt vagy és ez a lényeg. És hogy több lettél ettől az élménytől.
Lora hálásan nézett a fiúra.
- Jó veled beszélgetni. Jó, hogy találkoztunk. – Zavartan piszkálni kezdte a salátáját.
- Bökd ki! – szólt a fiú.
- Csak azt mondd meg, hogy miért nem mondtad egyszer sem, hogy menjek veled?
Viktor szomorúan elmosolyodott.
- Szóval ezért haragudtál meg rám annyira, hogy fel sem vetted a telefonjaimat. – állapította meg. – Csak ésszerűen viselkedtem. Biztos voltam abban, hogy igazából nem akarnál jönni és nem akartalak válaszút elé állítani. És különben sem volt ott angol képzés.
Lora dühösen nézett rá.
- De volt. És már hónapok óta tanultam németül. – szinte odadobta a mondatokat.
A fiú őszintén értetlenül meredt rá.
- De hát nem volt! Apa megkérte a barátját, aki az én ösztöndíjamat intézte, hogy járjon utána és azt válaszolta, hogy nincs angol nyelvű képzés …. – A szeme összeszűkült dühében. – Úristen Lora! Az apám hazudott nekem, hogy eszedbe se jusson ….
Dühében egy nagyot csapott az asztalra és a szemei megteltek könnyel. Lora össze volt zavarodva, de tudta, hogy Viktor valószínűleg vétlen. Megfogta a fiú kezét.
- Mindegy Viktor, úgysem mentem volna. Igazad van, nem mentem volna veled, nem hagytam volna itt Anyát. De annyira, annyira bántott, hogy meg sem kérdezted! Hogy föl sem merült benned … Annyira megalázottnak éreztem magam. És annyira utáltalak, hogy csak kihasználtál. Hogy annyira önző voltál.
Viktor olyan fájdalmasan bámult a lányra, hogy Lora könnye kicsordult.
- Haza akartam jönni. Szenvedtem, mint a kutya. Aztán csak haragudtam rád, utáltalak, hogy neked ilyen könnyen megy, miközben én azt emésztem, hogy miért nem állsz szóba velem. Lora én nagyon szerettelek. Azt hiszem, nem tehetek semmiről, de kérlek, ne haragudj rám. Nem akarok az utcán szó nélkül elmenni melletted, ha véletlenül találkozunk. És azt szeretném, ha bármi olyan problémád lesz, amin én segíthetek, gondolkodás nélkül fordulj hozzám. Mindig fontos leszel nekem, az első igazi szerelmem.
Lora megtörölte a szemét.
- Én is szerettelek, Viktor. Bár ma már tudom, hogy nem az volt az igazi szerelem. Azért nem küzdöttem. A hiúságomat sértette, nem a szívemet. De akkor ezt még nem tudtam.
Még ültek egy pár percet csendesen, mindegyikük emésztette a hallottakat, aztán lassan egymásra mosolyogtak.
- Jó, hogy összefutottunk, Lora. Most is jó veled, mint mindig.
- Én is örülök neki, Viktor. Főképpen azért, mert törölhetem a csalódást. Így inkább egy szép emlék lesz.
Már kifelé mentek a csárdából, mikor Viktor kibökte.
- Én jártam a nagyapád irodájában.
- Miféle nagyapám? – kérdezte Lora homlokát ráncolva.
- Hát ahol ma voltunk. Hevesi Ügyvédi Iroda. Dr. Hevesi Antal, ő volt az apám ügyvédje.
Lora megállt és meredten nézett a fiúra.
- Na és? – kérdezte ellenségesen. – Ugye nem akarsz azzal előállni, hogy milyen kedves ember volt? Egész életemben nem vett tudomást rólam, nehogy azt mondd, hogy jó ember volt? – kiabálta dühödten.
Viktor átölelte a vállát.
- Lora, nyugodj meg. Dehogy akarok ilyet mondani. Csak apám mindig azt hajtogatta, hogy nem vagy hozzám való, „nem olyan szintű a családod”, ezt szokta mondani, néha dühében még rondább megjegyzésre is vetemedett. Bele fog bolondulni, hogy dr. Hevesi Antal unokáját üldözte el mellőlem, mert ha nem hallgatta volna el, hogy van angol nyelvű oktatás, talán minden másképp alakult volna.
Lora döbbenten bámult rá, aztán vontatottan megszólalt.
- Te is tudod, hogy akkor is így alakult volna.
- Én talán tudom, de ő nem. És soha nem is fogja megtudni. Élete végéig furdalni fogja a lelkiismeret, már ha van neki, mert ebben nem vagyok biztos. – dühöngött a fiú.
Lora telefonja ebben a pillanatban szólalt meg. Viktor figyelte, ahogy izgatottan a füléhez emeli, halkan odasúgja neki, hogy bocs, odébb lép néhány lépést és csillogó szemmel spanyolul kezd beszélni. Viktor nem beszélt spanyolul, ezért büntetlenül figyelhette a lányt, aki az izgalomtól kipirult és csillogó szemekkel, hadarva beszélt. Néha mintha a saját nevét is hallotta volna.
- Te quiero – búcsúzott Lora és ezt Viktor is értette.
- Már értem, hogy miről beszéltél, ez a nagy szerelem, igaz? – nevette el magát, mikor Lora letette a telefont. – Mesélnél róla?
És Lora csak mesélt és mesélt Miguelről, Viktor nem is nagyon figyelt, csak azon töprengett, hogy valaha az életben fog-e róla így beszélni egy nő.
Lora hirtelen elhallgatott, ránézett és komoly hangon megszólalt, mintha tudná, mi jár a fiú fejében.
- Téged is fognak ennyire szeretni, mert megérdemled. Tudod, hogy én csak rendes fiúkkal barátkozom. – kacsintott rá.
Viktor megkönnyebbülten sóhajtott.
- Akkor barátok maradunk? Elég hosszú utat tettünk meg Ferihegytől.
Már Viktorék háza előtt álltak.
- Persze, barátok maradunk. Meddig maradsz? Felhívsz még?
Kikászálódtak az autóból.
Viktor zavartan állt meg Lorával szemben.
- Kösz a fuvart. – tétovázva tett egy lépést a lány felé.
- Bármikor. – mosolyodott el a lány, lazán átölelte a fiút, adott két puszit az arcára. - Na menj, már biztosan várnak. Jobbulást az apukádnak.
Viktor megfogta Lora arcát. Kicsit zavarba ejtő volt a helyzet, mert egyikük sem tudta, hogy mi lesz a következő mozdulat. Végül megpuszilta a homlokát és megsimogatta a fejét.
- Te vagy a legklasszabb lány, Lora. – mondta mosolyogva, a vállára kapta a táskát és elindult. Az ajtóból még visszaszólt.
- Tényleg felhívhatlak?
- Örülnék neki. – Lora intett, beszállt az autóba és elhajtott.
Aztán otthon még sokáig emésztette a délután hallottakat, végül felhívta Miguelt és elmesélte az egészet neki.