Miguel türelmetlenül várta az estét, Lora tíz óra körül szokta hívni. Ma késett egy kicsit. Aztán végre megcsörrent a telefonja. Felkapta a telefont és türelmetlenül szólt bele:
- Lora?
Egy férfihang szólt bele.
- Miguel? Péter vagyok. – hang annyira komor volt, hogy Miguel szívét jeges rémület járta át. – Sajnos, nem Lora. Lorát baleset érte.
- De nem súlyos, ugye?
- Hát nem tudjuk pontosan. Mentőhelikopterrel szállították a grazi kórházba. Eszméletlen volt. A társai sem sokat tudnak, egyedül jött lefelé a pályán.
Miguel lázasan gondolkodott, hogy Graz pontosan hol is lehet. És hogy hány óra alatt juthat oda.
- Azonnal indulok. Eszter? Eszter jól van?
- Hát, nem mondanám. Azt hajtogatja, hogy nem történhet meg még egyszer. Nyilván Lora édesapjára gondol. Már úton vagyunk, egy órája indultunk. Nem hívhattalak előbb, először meg kellett nyugtatnom őt. Úgy számolom, hajnali kettőre ott leszünk. – magyarázta a férfi.
- Azonnal indulok, gondolom autóval egyszerűbb. Egy órán belül elindulok. Majd hívlak. Vigyázzatok rá addig, amíg odaérek.
Miguel kiszédelgett a vendéglőből és Manuelt hívta.
- El kell utaznom azonnal. Lorát baleset érte. Tudod tartani a frontot?
- Na várjál csak egy kicsit! – Manuel azonnal hallotta Miguel hangján, hogy nagy a baj. – Mi történt?
- Lorát baleset érte a sípályán. Grazban van a kórházban. Mentőhelikopterrel vitték oda. Ennyit tudok. Indulnom kell azonnal.
- Hát, az nem a szomszédban van. És mivel akarsz menni? – kérdezte Manuel.
- Mivel? Hát kocsival. Azzal azonnal indulhatok. Nem tudom, pontosan milyen messze lehet, de gondolom, pár óra alatt odaérek. – vágta rá ingerülten Miguel.
- Lassabban öcskös. Egy napra egy baj is elég. Várj egy percet, csak egyet. – nyugtatta Manuel.
Miguel hallotta, hogy a háttérben beszél valakivel, nyilván Xavier-rel.
- Miguel! Figyelj rám! Menj haza, fél óra múlva ott vagyok érted. Nem mehetsz el egyedül.
- Semmi szükség erre. – tiltakozott Miguel, bár nem túl erélyesen. Azt járt a fejében, hogy ketten gyorsabban odaérhetnek, nem kell a pihenésre időt pazarolni.
- Ez nem kérdés. Megyek veled. Ilyen állapotban nem vezethetsz egyedül. Fél óra és ott vagyok nálad. Csak összeszedek néhány holmit. Óvatosan Miguel. Lorának szüksége van rád.
Miguel agyán átfutott, hogy milyen szerencsés, hogy ilyen testvér jutott neki.
- Igazad van. Várlak.
Beugrott az autójába, hazahajtott és összedobált néhány cuccot.
Mire Manuel odaért, Miguel már ott toporgott az utcán.
- Én vezetek – jelentette ki megfellebbezhetetlenül, mikor az öccse kinyitotta az ajtót. – Több mint ezerhatszáz kilométer a távolság. Ha igyekszünk, talán délre odaérünk. Pihenj, majd egy pár óra után átadom. Csak mondd el előbb… Tudod mi történt?
- Síbaleset. Eszméletlenül szállították be. Eszter barátja hívott. Már úton vannak, hajnali kettőre érnek oda. – mondta Miguel.
Manuel elindult. Mihelyt kiért az autópályára, tövig nyomta a gázpedált. Nem volt senki az úton és szerencsére az út is száraz volt. remélte, hogy ez így is marad végig, bár az autó fel volt készítve a téli időjárásra. Miguellel ellentétben ő szerette a telet, Xavierrel gyakran mentek síelni. Néha rápillantott az öccsére, aki rezzenéstelen tekintettel meredt maga elé.
- Jól vagy? – kérdezte. – Min gondolkodsz?
- Voltaképpen semmit. Csak Lorán jár az eszemben. Talán túl sok kockázatot vállalt. Nagyon bevállalós. Még nem ültél mellette, mikor ő vezet, úgy hajt, mint akit kergetnek. Néha szóltam neki, de csak kinevetett. Eszter is azért félti, mert az édesapja is balesetben halt meg, még mielőtt Lora megszületett. És Lora nagyon hasonlít az édesapjára. – mesélte Miguel.
- Ez csak egy baleset, lehet, hogy semmi köze nem volt a kockázatvállaláshoz. Ne töprengj ezen Miguel, inkább szedd össze magad. – nyugtatta Manuel az öccsét. - Biztosan szüksége lesz rád. A síbalesetek általában törésekkel járnak. Lora jól síel?
- Fogalmam sincs. Csak annyit tudok, hogy évek óta síel.
- Na látod, akkor a gyakorlata és az ösztönei biztosan segítették a balesetkor. – vigasztalta Manuel. – Figyelj, mondani akarok valamit. Maradj vele erre a félévre. Maradj ott, segíts neki. Aztán hozd vissza ide. Xavier éppen tegnap hívta a barátját, Lora megkapja az ösztöndíjat. Így szeptembertől mindenképpen itt lesz.
Miguel most nem tudott örülni a jó hírnek sem. Magában csak aggódott Loráért, szinte látta maga előtt kicsavart testét. Összeszorult a szíve, hogy kedvesének fájdalmai vannak, hogy esetleg szenved. Tovább nem is merte gondolni a dolgokat.
Manuel javaslata használható ötletnek látszott. De akkor oda a borászat, az új vendéglő. Ketten nem tudnak a plusz feladatokkal megbirkózni.
Manuel mintha olvasott volna a gondolataiban.
- Elboldogulunk Xavier-rel. Most Lora a fontos és a te lelki békéd. Minden más várhat. Elég, ha május végén jössz vissza. Jól gondolom, hogy megtaláltad a párodat?
Miguel bólintott.
- Szeretem Lorát. És remélem, hogy nem ma veszítettem el.
Manuel felhördült.
- Most már fejezd be. Minek sötétebbre festeni a világot, mint amilyen. Nem tudunk semmi konkrétat, ne pazarold az energiádat előre olyan helyzetre, ami lehet, hogy nem is áll fenn. Miguel, hol van az örök optimizmusod? Miért fested az ördögöt a falra?
Manuel nem láthatta, hogy Miguel szeméből kigördült egy könnycsepp. Csak a mozdulatot érzékelte, ahogy az öccse eldörzsölte a könnycseppet. Ahogy kiskorában is tette.
- Mert rettenetesen félek, Manuel. Rettenetesen félek, hogy elveszítem Lorát.
- Inkább pihenj. Beteszek valamit, hogy eltereljem a gondolataidat. – Manuel keresgélt a cd-k között, végül betette Che Sudaka lemezét. Remélte, hogy Miguelnek is megfelel. De az öccse kevéssé koncentrált a zenére, először csak bámult ki a sötétbe, végül elszenderedett.
Manuel csak a tankolás miatt állt meg. Jól bírta a vezetést, egyáltalán nem volt fáradt. De Miguel felriadt. Most ő ült be a volán mellé és iszonyatos tempóban indult el.
Manuel nem volt álmos, de nem is akart elaludni, mert kissé aggódott a helyzet miatt. Mikor a kilométeróra 200 fölé ment, halkan, de határozottan szólalt meg:
- Lassíts, Miguel, most nem vagy abban az állapotban. Egy napra egy baj elég, már mondtam.
Miguel szó nélkül engedelmeskedett, Manuelnek igaza volt. De türelmetlen volt, teltek az órák, a fogalom egyre növekedett, nem tudott olyan gyorsan haladni, ahogy szeretett volna.
Reggel nyolckor szólalt meg a telefonja. Péter volt az.
- Állj meg a következő pihenőnél. Átveszem. – mondta Manuel.
Miguel csak beleszólt a telefonba, hogy mindjárt visszahívja Pétert és a következő pihenőnél megállt.
- Igyunk egy kávét Miguel. – javasolta a bátyja. Bólintott és már tárcsázta is Pétert.
- Verona után vagyunk. Még négy óra gondolom, talán délre ott vagyunk. Mi a helyzet? – szólt bele idegesen a telefonba.
- Jó kezekben van. Egy egész csapat foglalkozik Lorával, nyugodj meg. – nyugtatta Péter a fiút. Igazából azért hívta fel, mert Eszter rettenetesen aggódott Miguelért. – Eszter aggódik érted.
- Felesleges. Itt a saját külön bejáratú őrangyalom, Manuel eljött velem. Lora jobban van?
- Nincs rosszabbul. Ez jó hír. Itt a kórház közelében van egy szálloda, elviszem oda Esztert, mert nagyon kikészült. Foglaljak nektek is? – kérdezte Péter gyakorlatiasan.
- Az jó lenne. Köszönöm Péter. Sietünk. Vigyázzatok Lorára. – kérte Miguel. Érezte, hogy a férfi nem mond el mindent, de most nem akart többet tudni.
Csak tíz percet maradtak a pihenőben. Közben Xavier is telefonált, hogy rendben vannak-e.
Manuel megint átvette a vezetést és indultak. Mindkettőjükben egyre nőtt a feszültség, ahogy közeledtek Grazhoz.
Mikor meglátták a várost jelző táblát, megkönnyebbülten sóhajtottak fel. Miguel felhívta Pétert, hogy mindjárt odaérnek, ő elmagyarázta, hogy merre vannak a kórház épületében. Megálltak és mindketten rohantak a megadott emeletre, mintha az életük múlt volna rajta.
Mikor beléptek a folyosóra és Manuel meglátta a toporgó férfit és az összetört, kisírt szemű ülő nőt, azonnal felfogta, hogy nagyon nagy a baj. Nem tévedhetett, csak ketten voltak a folyosón. Ösztönösen átölelte öccse vállát és lelassította a türelmetlen lépteket.
- Csakhogy itt vagy Miguel! – sírta el magát a nőt. – Legalább miattad nem kell aggódnom tovább.
A könnyei megállíthatatlanul folytak, ahogy átölelte a fiút, nem is próbálta visszafojtani őket.
Miguel átölelte és nem szólt. Már tudta. Ködösen érzékelte, hogy a bátyja szóba elegyedik Péterrel és egyre komorabbá válik az arca. Kibontakozott Eszter öleléséből, kezet fogott Péterrel, aki túl vigasztalón ölelte át.
- Elmondjátok végre mi a helyzet? – kérdezte türelmetlenül.
Péter nagyot sóhajtott, leültette Esztert, aztán a fiúkhoz fordult.
- Elég súlyos a helyzet. Lora összetörte magát, de az igazi baj, hogy vérömleny keletkezett a koponyájában. És kómában van. A jó hír, hogy azonnal kezelésbe vették és hogy tegnap óta az állapota nem rosszabbodott. Sőt, ha csekély mértékben is, de javult. De valójában életveszélyes az állapota.
Az utolsó mondatra Miguel elsápadt, le kellett ülnie. Fejét a kezébe fogta és nem tudta visszatartani a könnyeit. Manuel némán meredt a testvérére, nem volt szava. Fogalma sem volt, hogy ezt a terhet Miguel elviseli-e. De néhány percet követően Miguel összeszedte magát, valahonnan mélyről hihetetlen energiát szedett elő.
- Látni szeretném. Be lehet menni hozzá?
- Az őrzőben van. Figyelik minden pillanatát.
A fertőzésveszély miatt be kellett öltöznie, de Miguel néhány perc múlva ott ült Lora ágyánál.
Mikor meglátta a lányt, bepólyálva, mindenféle csövekkel, amik lógtak ki belőle, a szíve szorult össze. De tudta, hogy Lorának szüksége van az ő erejére is.
Óvatosan megsimogatta a lány arcát, aztán megfogta a kezét.
- Figyelj, kislány, ha azt akartad tudni, hogy rohanok-e hozzád, ha baj van, akkor most megtudtad. Rohanok, Lora, gondolkodás nélkül. Ezt elmondtam volna, nem kellett volna feltétlenül összetörnöd magadat. Jó lenne, ha tudnám, hogy segíthetek neked, mert tanácstalan vagyok, még sohasem voltam ilyen helyzetben. De szükségem van rád, ezért mindent megteszek neked, akármit kérhetsz tőlem. Szeretlek Lora és vissza akarlak kapni, a lehető leggyorsabban. Ezért a lehető leggyorsabban jelezz nekem, hogy jól teszem a dolgomat. Itt fogok ülni melletted és számíthatsz rám mindenben. És jó lenne, ha te is megtennél mindent, mert elég viccesen festesz ezzel a konttyal a fejeden és ez a sok géz eltakarja a gyönyörű tested. Hogy foglak végigcsókolni, ha így be leszel csomagolva? Küzdjél, szívem, neked is bele kell adnod apait, anyait, hogy vissza gyere. Amiatt ne aggódj, ha marad rajtad egy-két karcolás, én úgy is imádni foglak. Most egy kicsit kimegyek, hogy anyukád is bejöhessen, de kint leszek, ha kell valami, csak jelezd. Manuel is bekukkant hozzád, elkísért engem. Xavier is csókoltat. Gyere vissza, szívem, te mondtad, hogy nem élhetsz nélkülem. Én még itt vagyok.
Miguel megcsókolta Lora homlokát és sírva fordult el. Mielőtt kiment, összeszedte magát, a többiek nem láthatták gyengeségét.
Délután újra beszéltek az orvossal, aki nagyon bizakodó volt. Persze felkészítette őket a legrosszabbra, de hozzátette, hogy Lora egészséges, erős és biztosan nagy benne az élni akarás. Elmondta, hogy Lora törései fájdalmasak, de orvosi szempontból nem súlyosak, műteni csak a lábát kell, ezt hamarosan megteszik. A törései nyom nélkül fognak gyógyulni, most a többi a fontos. A vérömleny szempontjából az első napok a kritikusak, és Lora állapota nem romlik. A nyomás nem növekedik az agyában és ez nagyon jó hír. A vérömleny következményeiről csak általánosságban nyilatkozott, de mindegyik következmény eléggé riasztónak hatott.
Miguel csak a pozitív szavakra koncentrált és fáradhatatlanul beszélgetett Lorával. Energiája átragadt a többiekre is és mindannyian bizakodtak a pozitív változásban. Valaki mindig ott ült Lora mellett és beszélt hozzá, simogatta a kezét. Mindannyian biztosak voltak abban, hogy Lora tudja, hogy mellette vannak.
Másnap Manuel és Péter együtt mentek el Lora holmijáért a síparadicsomba. Péter a lány barátait is meg akarta nyugtatni. Fura volt ezzel az idegen spanyol fiúval utazni, akivel csak most találkoztak, de mégis azonnal jól megértették egymást.
Jól kiszakmaizták magukat a borászatból, aztán Loráról és Miguelről kezdtek el beszélgetni.
- Fura, hogy alig fél éve, hogy megismertük Lorát, mégis olyan, mintha mindig az életünk része lett volna. – elmélkedett Manuel. – Lora a legőszintébb és legkedvesebb lány, akit ismerek. Örülök, hogy szeretik egymást Miguellel, jót tesz ez a kapcsolat az öcsémnek.
- Ezt hogy érted? – kérdezte Péter érdeklődve.
Manuel elnevette magát.
- Úgy tűnik a család minden komoly, aggódó tulajdonsága Miguelbe szorult. Szinte kockafejűen precíz és ritkán engedi, hogy spontán módon alakuljon az élete. Lora alaposan belepiszkított az ő jól felépített, szabályozott életébe és ez nagyon jót tett neki. Miguelt nagyon megviselte a szüleim halála. Az apánkkal nem volt felhőtlen a kapcsolata, mégis mindig az elismeréséért küzdött. Nem volt könnyű helyzetben, rólam az apám elég gyorsan lemondott a másságom miatt, ha érted, amire gondolok és minden figyelmét arra fordította, hogy Miguel „normális” gyermek legyen. Miguel utálta ezt, mégis próbált megfelelni. Mostanában azt gondolom, hogy az apánk büszke lenne ránk, bár teljesen más területre tévedtünk, mint ő. De a befektetett munkát mindig tisztelte és mi rengeteget fektettünk a vállalkozásainkba. – mesélte Manuel.
- Ezt a kapcsolatot Lora és Miguel között komolyan kell vennünk? Úgy értem, szerinted van jövője? – kérdezte Péter bizonytalanul.
- Abszolút. Loráért Miguel már többször átlépte a saját árnyékát. Simán felszállt a repülőre, mikor Lora hívta, pedig annyira irtózik a repüléstől, hogy fizikai jelei vannak. Nem is szállt repülőre, mióta a szüleink meghaltak. Utál eljönni Barcelonából, de Loráért kész mindenre, azt hiszem. Talán még el is költözne. Most is gondolkodás nélkül neki indult volna az ezerhatszáz kilométernek egyedül, úgy kellett ráerőszakolnom magam. – mondta Manuel.
- Fura, hogy úgy beszélünk mindenről, mintha biztos lenne a végeredmény. – sóhajtott Péter.
- Nos, én biztos vagyok a végeredményben. Tudom, hogy Lora az öcsém társa lesz jóban-rosszban, ahogy Miguel is mellette lesz mindig. – jelentette ki Manuel magabiztosan. – Nagyon nagy szükségük van egymásra.
Péter bólintott.
- Nos, Manuel, legyen igazad.
Másnap megműtötték Lora lábát. Mindannyian türelmetlenül várták, hogy visszahozzák a lányt a műtőből.
- Gyere vissza, szívem! – könyörgött Miguel fáradhatatlanul. – Itt vagyok veled és itt is maradok, amíg csak kell. Csak a nyárra megyek vissza Barcelonába, addig veled leszek, ápollak és szeretgetlek. Gyere vissza hozzám, kicsi lány! Annyira hiányzol! Minden barátod türelmetlenül vár, Péter is, Manuel is itt toporog az ajtóban. Nyisd ki a szemed, kicsim, csak egy pillanatra! Akkor tudni fogod, hogy itt sokkal jobb helyen leszel, mint ott, ahol most vagy. Az volt életem legszebb napja, amikor betévedtél a Del Nino-ba. Emlékszel? Elkápráztattalak a paella a la Miguellel. Vagy csak átvágtál, csak nem akartál megbántani? – Szünet nélkül simogatta a lányt, aztán egy hirtelen gondolattól vezérelve bedugta a fülesét a lány fülébe és elindította Lora repülős anyagát.
- Ezt teszem én is. Veled leszek minden pillanatban, fogom a kezed, amikor félsz, amikor nehéz lesz. Ébredj fel, drágám, szeretném, ha éreznéd, hogy mennyire szeretlek. – újra és újra szerelmet vallott Lorának.
Óránként váltották egymást a lány ágya mellett és Miguel minden egyes alkalommal halálosan fáradtan jött ki a betegágy mellől. Óráról órára jobban kikészült, egyre nehezebben szedte össze magát. Manuel már Miguel miatt is aggódott.
- Figyelj öcskös, ne légy ennyire türelmetlen. Hallottad az orvost, csupa biztatót mondott. Oszd be jól az energiáidat, szükséged lesz rá. És Lorának is szüksége lesz rád. Csodásan csinálod, de figyelj magadra is.
Manuel és Péter nem tudott tovább maradni, mindketten hazakészültek.
Manuel úgy látta, hogy az öccsének már nincs rá szüksége, Miguel csodásan tartotta magát, mióta beszélt a fejével.
- Repülőgéppel megyek haza, biztosan szükséged lesz az autóra Szegeden. Ebben kényelmesen el fog férni Lora. Ne siess haza, szüksége van rád. Lora megérdemel téged. És te is őt. Ráérsz, ahogy megbeszéltük, most csak magatokkal törődj.
Péternek is haza kellett utaznia, de úgy érezte, jó állapotban hagyja ott Esztert. Miguel ereje Eszterre is ráragadt. Felváltva ápolták Lorát és fáradhatatlanul ingerelték, beszéltek hozzá, olvastak neki és szeretgették.
Miguel azért néha bedühödött tehetetlenségében és felelősségre vonta Lorát.
- Ha próbára akartál tenni, Lora, akkor sikerült. De tudnod kell, hogy nem adom fel. És ha azt gondolod, hogy vicces vagy, hát tévedsz. Nem vagy vicces, hanem nagyon elkeserítő, hogy ennyire nem vagy tekintettel édesanyádra. Nem csak ő felelős érted, hanem te is felelős vagy érte. Mondd, szívem, szereted őt?
Lora ujja ekkor mozdult meg először, szinte alig érezhetően. Öt nap telt el a baleset óta.
Miguel azonnal észrevette az apró rezdülést, de alig hitt érzékeinek. Újra próbálkozott.
- Mondd Lora, szereted, ha szívemnek szólítalak? Én annyira, de annyira örültem, mikor először szívemnek szólítottál. Gyere szívem. Ezt mondtad. Most én is ezt mondom, gyere vissza, szívem.
Lora ujja megint megrezdülsz.
- Lora, hallod, amit mondok? Mindent hallasz?
Ujjrezdülés.
- Akarod, hogy szerelmet valljak?
Erősebb ujjrezdülés.
- Szeretlek Lora. Tiszta szívemből. Te vagy a legfontosabb ember az életemben. Veled akarok élni Lora, ahhoz pedig vissza kell jönnöd. Minden nap melletted akarok lefeküdni és másnap melletted ébredni. Persze közben őrült módon szeretkeznénk, minden kívánságodat teljesíteni akarom. Ahogy eddig. Képzeld el, hogy mellettem fekszel. Simogatom a bőröd, végigcsókolom a tested, a lábad ujjától a fejed búbjáig. Persze a kedvenc helyeimen elidőzök egy kicsit, mert tudom, hogy imádod, amikor végigcsókolom a combod belső felét, miközben az ujjaim a mellbimbóiddal játszanak, a nyelvem bele-belecsúszik a hüvelyedbe, miközben játszik a csiklóddal. Te vágyakozva sóhajtozol és befogadsz engem. Megengeded nekem a világ legcsodálatosabb dolgát, hogy egyesüljek veled, hogy felszabadítsalak minden gátlásod alól, hogy szeretkezzem veled. Úristen, elképzelted már Lora, hogy varázslatos életünk lesz együtt? Hogy a szeretkezéseinkből majd csodálatos gyermekeink születnek, olyan szépek és okosak, mint te és remélem, hogy tőlem is örökölnek valamit. Mondd Lora, te szeretnéd ezt?
Lora ujja megint megrebbent és Miguel észrevette, hogy a lány könnyei csorognak. Lecsókolta a könnyeket, aztán megcsókolta a száját. A legboldogabb pillanat volt az életében, mikor megérezte, hogy Lora ajkai megmozdulnak a szája alatt. Intett Eszternek, aki az üvegen keresztül figyelte őket, hogy hívja az orvost. Aztán újra a lányhoz fordult, figyelmesen nézte Lora arcát.
- Küzdjél szívem, itt vagyok melletted és soha többé nem történhet veled semmi baj. Szeretlek és vigyázni fogok rád. Örökre Lora, örökre együtt maradunk. Ugye te is szeretsz engem?
Lora jól érezhetően megszorította Miguel kezét.
- Daliásak lesznek, mint te. – suttogta Lora szinte érthetetlenül.
- Mit mondasz, szívem? – Miguel szíve úgy kalapált, hogy majdnem kiugrott.
- A gyerekek daliásak lesznek, mint te, Miguel.
A fiú összeomlott, ahelyett, hogy ugrált volna örömében, odaroskadt az ágy mellé és Lora kezét csókolgatva zokogott a feszültségtől.
- Miguel, visszajöttem hozzád. – sóhajtotta Lora.
- Annyira szeretlek, Lora. El sem tudom mondani, hogy mennyire szeretlek. – Miguel óvatosan megcsókolta a lányt. - De ne menj vissza légyszíves, maradj velem. – kérte a fiú kétségbeesetten, miközben türelmetlenül integetett az ápolónőknek.
- Nem megyek sehova. Becs szó. – mondta Lora fáradtan.
Eszter és Lora kezelőorvosa ebben a pillanatban lépett be a szobába. Azonnal észrevették a változást. Miguel fáradhatatlanul folytatta a beszélgetést és Lora, ha akadozva is, de válaszolt mindenre.
Néhány perc múlva orvosok és ápolók serege özönlött a szobába. Azért még engedték Eszternek, hogy átölelje a lányát, aztán kezelésbe vették Lorát.
Miguel és Eszter kijött a szobából, rossz volt látni, hogy az orvosok sietve, izgatottan tesznek-vesznek a lány körül. Különböző vizsgálatokat végeztek Lorán, felvételeket készítettek a fejéről, injekciós fecskendőkkel nyomták bele a különböző gyógyszereket az infúziós palackba. Hosszú ideig foglalkoztak a lánnyal, végül a kezelőorvos tájékoztatta őket.
- Pont az történt, amit vártunk. Lora kijött a kómából. A vérömleny viszonylag gyorsan szívódik fel. Azért soká múlik el nyomtalanul, várhatóan többször erős fejfájása lesz, gyakran előfordul aluszékonyság, de még epilepsziás roham is. Elképzelhető átmeneti emlékezetkiesés is. Most már valóban kezdődhet a gyógyulás. Bizakodjanak, akkor is, ha reménytelennek látják a helyzetet. Sajnos nem ígérhetek fájdalommentes gyógyulást. De gyógyulást igen, Lora jó úton jár.
Mire vissza tudtak menni a szobába, Lora már mélyen aludt. De milyen nagyszerű érzés volt tudni, hogy most nem öntudatlan állapotban fekszik ott, hanem csak alszik.
Miguel elküldte Esztert pihenni a szállodába, mert a jó hír, hogy Lora visszajött, nem megsokszorozta, hanem elszívta a nő erejét is. Hálás volt Miguelnek és miután felhívta Pétert a jó hírrel, beájult az ágyba és egész délután aludt.
Már este volt mire visszaért és látta, hogy Miguel ugyanúgy ott ül a lánya ágya mellett, mint amikor ő elment. Magában nagyon hálás volt a fiúnak és csodálta, hogy nem megfutamodott, hanem ott maradt a kislánya mellett.
Hihetetlen szeretet érzett a fiú iránt, megsimogatta a fejét, ahogy a kisgyerekeknek szokták.
- Köszönöm Miguel. Mindent köszönök.
Azonban mindkettőjük figyelmét elvonta, hogy Lora nyugtalanul hánykolódott az ágyában. Sírt álmában és jobbra, balra vetette magát. És közben kiabált.
Miguel kétségbeesetten nézett Eszterre, mert hasztalan próbálta nyugtatni Lorát, nem ért el semmit. Ráadásul egy szót sem értett a lány szavaiból.
Eszter megkövülten hallgatta a lányát, a történések teljesen letaglózták. Mozdulni sem bírt.
- Nem érted Apa? Nem maradhatok veled! Nem megyek vissza veled!
….
- Most szükséged van rám? És mondd, eddig hol voltál? – kiabált Lora mérgesen. Aztán hirtelen ellágyult a hangja.
- Végre, már érted. Maradnom kell, miattuk.
….
- Épp olyan, mint te. A lányok irigyelnek miatta. Ő a legcsodálatosabb fiú, akivel valaha találkoztam.
….
- Miguelnek hívják. Szép neve van. Szeretem. Olyan kedvesen komoly. Zoltán. A te neved is szép, illik hozzád. Apa, nem hiszed el, hogy mennyire boldog vagyok, hogy végre találkozhattam veled.
….
- Nem maradhatok veled. – Lora hangosan zokogott. – Anya belehalna.
….
- Anya? Téged szeretett mindig. Szerintem most is. Igen.
….
- Igen. Péternek hívják. Kedvelnéd őt. Szerintem jó barátok lennétek. Kedves és magabiztos. Gondoskodik róla. Megbízhatsz benne, jó ember.
….
- Nem tudom, Anya nagyon titokzatos. Szerintem szereti. Jó, megmondom, hogy elengeded.
….
- Gondolsz majd rám? Apa, ne menj el még, kérlek! – Lora könnyei patakokban folytak újra. – Apa, kérlek! Szépen kérlek, ne menj megint el! Annyira hiányzol. Szeretlek Apa, én is szeretlek. Én maradok, velük maradok.
Lora bár továbbra is sírt, lassan megnyugodott és újra nyugodtan aludt tovább. Miguel értetlenül meredt Eszterre, akinek a könnyei lassan csordogáltak.
- Az édesapjáról álmodott. Vele beszélgetett. Mintha vele lett volna eddig és most elbúcsúzott volna tőle. Azt mondta, hogy velünk marad.
Az orvos bekukkantott az ajtón. Ők is végig nézték és hallgatták Lorát. A beszélgetést ők sem értették, de a drámát megérezték.
- Ne ijedjenek meg. Az agy gyakran produkál ilyet. A kómából visszajött betegeink gyakran számolnak be szinte halál közeli élményekről, olyan dimenzióban járnak, amiről nem sokat tudunk. Talán majd elmeséli, ha emlékszik rá. Kívülről nézve ijesztő, de nem kóros, amit most tapasztaltak.
Miguel felpattant a székről és szinte kirohant a szobából. A feszültségtől szinte szétrobbant. A fáradtság elemi erővel tört rá.
A folyosón leroskadt egy székre, arcát a kezébe temette és próbálta összeszedni magát. Jó néhány percig ült így, tudomást sem véve a körülötte levő világból.
Hallotta, hogy valaki megköszörüli a torkát mellette. Felnézett, Lora kezelőorvosa volt.
- Nyugodtan menjenek vissza a szállodába, pihenjék ki magukat. Lora nyugtatókat, fájdalomcsillapítókat kapott, aludni fog, figyelünk rá. Pihenjenek, szükségük van az erejükre. Bízzanak Lorában, erős lány, fel fog épülni. – biztatta Miguelt.
A fiú bólintott és valójában nagyon vágyott arra, hogy néhány órát a kórház falain kívül töltsön. Mióta itt volt, alig néhány órát aludt naponta, azt is sokszor Lora mellett bóbiskolva.
- Megígéri, hogy nem lesz baj?
- Nem vagyok mindenható, ezt nem ígérhetem, de azt igen, ha valami történik, azonnal hívom telefonon. Miguel, szüksége van a pihenésre magának is.
A fiú visszament Eszterért.
- Mit szólnál egy vacsorához? Az orvos pihenést írt fel nekünk.
Eszter bólintott.
Csak a szálloda éttermébe mentek át, rendeltek vacsorát, de mindketten csak piszkálták az ételt.
Hosszú ideig nem is beszélgettek.
Végül Miguel megszólalt:
- Lora megkapja az ösztöndíjat. Nem bánod, hogy eljön Barcelonába?
Eszter összerezzent.
- A szívem szakad meg, Miguel. De ez a dolgok rendje. A gyerekeink élik az életüket. Persze, ha én is hozzászólhattam volna, nyilván közelebbi helyet választottam volna, de úgy látom, hogy jól van ez így. Lora szerelmes beléd és úgy látom az érzés erős és kölcsönös. Boldoggá teszed őt és nincs ennél fontosabb.
Eszter letörölt egy újabb könnycseppet az arcáról.
- Igen, azt hiszem, megleszek, mert jó helyen lesz veletek. Vigyáztok rá. Nagyon jó csapat vagytok Manuel-lel. Xavier-t mikor ismerhetem meg?
Miguel bólintott.
- Biztos vagyok benne, ha visszautazunk Szegedre, Manuel meglátogatja Lorát, talán Xavier is eljön. Ha nem lennénk kapcsolatban, Manuel és Lora akkor is jó barátok lennének, a bátyám nagyon kedveli őt és azt hiszem, ez az érzés kölcsönös. Ha hallottad volna, hogy ujjongott az örömtől, mikor telefonáltam neki, hogy Lora visszajött! Xavier, azon kívül, hogy családtagunknak tekintjük, nagyon jó barátunk, nagyon rendes fiú. Talán fura ez a helyzet, de …
Eszter határozottan ingatta a fejét.
- Azt hiszem egy csöppet sem fura. Szokatlan egy kissé nekem, de a világ annyi féle … Talán az is fura, hogy több mint húsz évet éltem a lányommal kettesben, pedig semmi nem kényszerített rá. Magam választottam. Vagy ki tudja, miért nem tudtam Lora édesapját elengedni.
- Mesélnél Lora édesapjáról? – kérte Miguel. – Úgy érzem, hogy Lorával fontos dolgok történnek most vele kapcsolatosan.
- Igen, ezt gondolom én is. Az én hibám. Nem rendeztem le ezt idejekorán. – ingatta a fejét Eszter. – Lorát akartam megkímélni. Nem akartam hiányérzetet ébreszteni benne valaki iránt, akit egyáltalán nem ismer. Az ilyen helyzetek kezelésére nem működnek a forgatókönyvek. Fogalmam sem volt, hogy ennyire hiányzik neki az édesapja. Micsoda vak voltam! – fakadt ki.
- Milyen ember volt? – kérdezte Miguel.
Eszter a kezébe rejtette az arcát.
- Fogalmam sincs. – suttogta. – Olyan rég volt, hogy nem is emlékszem. Nem is volt időnk igazán megismerni egymást. Másfél év, ennyi jutott nekünk. Csak azt tudom, hogy szerettük egymást, de hogy valójában milyen ember volt …. már nem tudom. Bennünket végtelenül szeretett. De mikor az apja olyan kérlelhetetlenül rideg volt Lorával, néha eszembe jutott, hogy vajon ő is ilyen gonosszá vált volna? – Eszter elsírta magát. – Olyan, mintha most újra megtörtént volna az egész. Ugyanezt a félelmet éreztem, mint most.
Miguel megrázta a fejét.
- De nem történt meg Eszter. Lora visszajött és itt van nekünk. És neked most ott van Péter is, őrá is számíthatsz.
Eszter megkönnyebbülten sóhajtott fel.
- Igen, Péter itt van. Ha ti nem lettetek volna, belebolondultam volna. – elgondolkodva nézett maga elé. – Miguel komolyak a szándékaid? – már nyíltan a fiú szemébe nézett. – Tudom, hogy hülyén hangzik és talán nem is időszerű a kérdés. Most utólag úgy látom, hogy Lora mindig menekült a kapcsolatok elől, az elkötelezettség elől. Talán, hogy ne érje fájdalom a csalódás miatt. De mióta megismert téged, történt valami. Ő olyan önálló, szuverén egyéniség, de most látom, hogy teljes szívvel belemerül ebbe a kapcsolatba. Ne haragudj, hogy ilyet kérdezek, de nekem ő a legfontosabb. Hogy igazán boldog legyen és biztonságban éljen.
Miguel állta Eszter tekintetét.
- Szóval… itt vagyok, és ez mindent elmond. Szeretem Lorát. Úgy érzem, a kapcsolatunk nem rövid távra szól. Ha így lenne, már rég vége lett volna, mert én gyűlölöm a távkapcsolatokat. De Lorával egyértelmű a helyzet, nem is gondolkodtam ezen, miután megértettem, hogy mit érzek iránta. Van egy olyan kapocs köztünk, ami hihetetlen, még sohasem tapasztaltam ilyet. Csak ő szerepel a jövőképemben, senki más. Sohasem voltam egy macho, a kapcsolataim mindig komolyak voltak, de Lorával kapcsolatosan azt érzem, hogy bármit megtennék, hogy velem legyen. Még azt is, amit soha senki kedvéért nem tettem volna meg, hogy elköltözöm Barcelonából. Ha ezt érted az alatt, hogy komolyak a szándékaim, akkor komolyak.
Eszter elmosolyodott.
- Kösz Miguel, hogy őszinte vagy hozzám. – más témára tért át. – Az orvos azt mondta, hogy várhatóan egy héten belül elengedik Lorát.
Miguel közbevágott.
- Akartam már kérdezni Eszter, a biztosításotok fedezi az orvosi költségeket? Mert ha nem, szívesen segítek.
Eszter felsóhajtott.
- Igazán nagylelkű vagy, de nincs erre semmi szükség. Már beszéltem az orvossal. Felvették a kapcsolatot a biztosítóval és minden rendben van, minden költségre megvan a fedezet. Lora mindig köt külön biztosítást és mindig a legnagyobb értékűt. Talán tudat alatt, az apja miatt.
Miguel valamiért zavarban volt.
- Még akarok kérdezni valamit. Tudod, május közepéig, amíg nincs annyi turista, szabadabban mozgunk. Manuel és Xavier bevállalták az üzletet, ott maradnék nálatok, ha nincs ellenedre. Pontosabban, mindenképpen Lora mellett szeretnék lenni a történtektől függetlenül, de …..
Eszter mosolyogva nézett a fiú szemébe.
- Addig leszel nálunk, ameddig csak akarsz. Nem vendég vagy Miguel, hanem a lányom kedvese. De készülj fel, Lora rosszul tűri a kiszolgáltatottságot, márpedig törött kézzel és lábbal nem lesznek egyszerűek a napjai. – nevette el magát.
Reggel Miguel nem tudott sokáig aludni, így már fél kilenckor Lora ágya mellett ült. Lora még szunyókált, valamivel jobb színben volt, mint előző nap.
Mikor kinyitotta a szemét és meglátta a fiút, bágyadtan elmosolyodott.
- Jól vagy Lora? – kérdezte Miguel. – Szeretnél valamit? Segítsek neked?
A lány csak nemet intett a fejével és azonnal fájdalmas grimasz jelent meg az arcán.
- Óvatosan, szívem! – figyelmeztette Miguel.
Lora megszorította a fiú kezét.
- Hülye vagyok, ugye? Biztosan valami hülyeséget csináltam. – suttogta erőtlenül. A szemei megteltek könnyel. – Nem emlékszem semmire. Félek, Miguel. Mi történt?
A fiú szeretettel simogatta meg a lány arcát.
- Miért lennél hülye? Baleset történt. Valójában senki nem látta, hogy mi történt. Mentőhelikopterrel hoztak ide. Grazban vagy, a grazi kórházban.
- És milyen nap van? Hányadika? – kérdezte Lora félénken, mintha attól tartana, hogy elveszítette az időt.
- Hát, már nálam kellene lenned Barcelonában. Néhány napot öntudatlanul töltöttél és nagyon aggódtunk érted. – mondta óvatosan.
- Néhányat? Mennyit?
Miguel újra megsimogatta
- Öt napot voltál kómában. Tegnap tértél magadhoz, de azután elaludtál.
- És te hogy kerülsz ide?
- Péter telefonált és rohantunk hozzád Manuellel. Csak ő már visszautazott.
- Emlékszem.
- Mire emlékszel, Lora?
- Manuelre. Itt állt az ágy mellett.
- De hogy emlékezhetsz?
- Nem tudom. Láttam.
- És te hol jártál, szívem?
- Nem tudom. Láttalak benneteket, szólni is akartam, de nem tudtam. Hallottam mindent. Apával találkoztam. – Lora zavartan beszélt. – Apával voltam. Azt akarta, hogy maradjak. Nem tudom, mi történt, Miguel! – sírta el magát kétségbeesetten. – Fáj a fejem, nem tudom megmozdítani a lábam, a karom be van gipszelve. Mi történt?
A fiú nyugtatgatva simogatta a lányt. Meg volt rendülve, de nyugalmat erőltetett magára és úgy beszélt.
- Eltört a lábad, megműtötték, be van gipszelve. Eltört a karod, azért van begipszelve. Beverted a fejed, vérömleny keletkezett ott, ezért voltál kómában és ezért fáj a fejed. De már nincs baj, már gyógyulsz. Én pedig itt vagyok, hogy vigyázzak rád. És ez így marad ezután is, mert nem akarom, hogy bajod essen. Inkább megyek veled síelni. – nevette el magát.
- Nem hiszem, hogy mostanában kedvem lesz síelni. – sóhajtotta a lány fáradtan.
- Most így látod, de ez meg fog változni. – bíztatta a fiú.
- Gondolod?
- Biztosan.
- És hogy fogsz vigyázni rám kétezer kilométer távolságból? – suttogta bágyadtan Lora.
- Nincs semmiféle kétezer kilométer. Melletted leszek. Csak egy-két hónap, amit egymástól távol fogunk tölteni, de azt is csak akkor, mikor már meggyógyultál. Májusig veled maradok Lora. Szeptembertől pedig Barcelonában fogsz egyetemre járni. Megkapod az ösztöndíjat.
Lora hitetlenkedve nézett a fiúra.
- Nem hülyéskedsz Miguel?
- Ebben a kérdésben nincs helye a viccnek, Lora. – mondta a fiú komolyan a lány szemébe nézve. Lora még mindig nem hitte el azt, amit hallott.
- Tudod, arra gondoltam, hogy utána már vissza sem kellene menned Szegedre, az egyetemre. – folytatta a fiú. - Fejezd be Barcelonában. Feleségül veszlek Lora, ha igent mondasz nekem. Amikor akarod. Holnap, jövőre, két év múlva, amikor akarod.
Lora feszülten figyelt a fiúra, csak nézett rá és próbált olvasni a tekintetében. A homlokát bájosan összeráncolta igyekezetében. De nem szólt egy szót sem.
A fiú megfogta a kezét és megcsókolta. Lora figyelte a lágy mozdulatot, aztán halkan megszólalt.
- És… és ha nem gyógyulok meg? Ha nem leszek olyan, mint azelőtt?
Miguel elmosolyodott.
- Lora voltál és Lora leszel. Minden rendben van, szívem. Minden. Nincs semmi baj. – nyugtatta a lányt.
Lora még mindig figyelmesen nézte a fiút. Mintha valami titkos reakciót várt volna. Végül kibökte.
- Te most feleségül kértél engem?
Miguel elnevette magát.
- Már azt hittem, észre sem vetted. Nincs kényszer Lora, csak jelezni akartam, hogy én így érzek. Én örökre a társamnak szeretnélek. Amikor készen állsz rá, csak szólj. Én várok rád.
Lora a fiú szemébe nézett és a könnyei kicsordultak.
- Igen.
- Igen, mi? – kérdezte Miguel értetlenkedve.
Lora csak nézte a fiút, a gyönyörű fekete szemeket, vonzó férfiarcot, a forrón csókoló ajkat. Ép kezével végigsimított a fiú izmos vállán, felidézte magában a biztonságos ölelést, amit kapott tőle. Arra gondolt, hogy nem kaphatott volna nagyobb ajándékot az élettől, mint ezt a férfit, akinek a szerelméért bármit megtenne, mert tudja, hogy sohasem élne ezzel vissza. Aki bármit megtenne érte.
- Csak azt akartam mondani, hogy készen állok rá, Miguel. Nincs senki, akit jobban szerethetnék nálad, és akire jobban vágynék. – mondta halkan.
A fiú lassan, mindent megértve bólintott, aztán boldogan válaszolt.
- Akkor ezt megbeszéltük.
Sokáig ültek csendben, egymás kezét fogva, aztán Lora újra elszenderült. A fiú megigazgatta, aztán kiment sétálni egyet a városba.
Beszélnie kellett Manuel-lel, de csak tizenegy után hívta fel.
- Figyelj Manuel! Feleségül kértem Lorát. És igent mondott. – hadarta.
- És? – kérdezte Manuel kissé túl lazán.
- És! – döbbent meg Miguel. – Te csak ennyit tudsz kérdezni, hogy és?
- De hát mit mondjak? – értetlenkedett a bátyja. – Nem vagyok meglepve. – Aztán nevetve tette hozzá. – Fiacskám, nagyjából azon a napon vesztél el, amikor belépett az étterembe.
Miguel csak hallgatott.
- Jól tetted öcskös! Persze, hogy jól tetted. – Manuel hangja olyan volt, mint az ébresztőóra csörgése. Miguel szinte felriadt. – Lora hozzád való, a másik feled. Komolyan mondom. Vagy kételkedsz benne?
- Nem. – felelte határozatlanul a fiú. – Csak magamban.
- Hogy nem szereted eléggé? – kérdezte Manuel.
- Dehogy. Mindennél jobban szeretem Lorát. Csak azt nem tudom, hogy megérdemlem-e. Hogy elég jó vagyok-e neki?
- Lora már döntött. Igent mondott. És én mondom, hogy megérdemled. Bármit megérdemelsz öcskös, jó fiú vagy. A legjobb, akit ismerek. És nem kérdezted volna meg, ha nem gondolod komolyan. Ahogy Lora sem mondott volna igent, ha ő nem gondolja komolyan. Ő egy nagyon okos, érzékeny és komoly lány, és végtelenül szeret téged. A legjobb, ami történhetett veled. Rendben van az életed, ne aggódj feleslegesen. Vigyázz rá, ápolgasd és hozd vissza ide. Alig várom. – bíztatta Manuel az öccsét.
- Meglátogatjátok? Eszter vár bennetek. – kérdezte Miguel.
- Majd ha legalább az egyik gipsz lekerült róla. Nem akarom feszélyezni, pocsék, ha az ember ilyen kiszolgáltatott. De mondd meg neki, hogy csókolom és majd hívom, ha otthon lesztek. Most gyógyulgasson csak.
- Kösz Manuel. Jó veled beszélgetni.
Miguel kissé megnyugodva ment vissza a kórházba, de Lora még mindig aludt. Most Eszter ült az ágya mellett. Ahogy észrevette a fiút, kiment hozzá.
- Nyugodtan alszik. – sóhajtotta kissé megkönnyebbülve. – Péter telefonált, holnapután ideutazik.
- Haza kellene mennetek, én itt maradok Lorával. – mondta Miguel zavartan. – Csak arra gondoltam, hogy biztosan lenne mit átrendezni otthon, Lorának kényelmesebb lenne most a földszinten. Én majd hazaviszem, Manuel autója alkalmas erre. Nem hiszem, hogy mentővel kellene szállítani.
Eszter elgondolkodva nézett a fiúra. És szinte csodálta a gyakorlatias gondolkodását.
- Azt hiszem, jó ötlet. De biztosan rád bízhatom? – kérdezte a fiút.
- Vigyázni fogok rá, Eszter. Lora mindennél fontosabb nekem. Hazaviszem épségben. – Miguel elnevette magát a meggondolatlan mondatra. – Ígérem, hogy nem lesz rajta több sérülés, mint most.
Az orvos hozzájárult, hogy Miguel vigye haza a lányt. Így a fiú indulás előtt bepakolt mindent, párnákat vett Lorának, hogy minél kényelmesebben utazzon. Óvatosan beemelte az autóba és tíz óra körül nekiindultak, öt-hat órás út állt előttük.
Miguel óvatosan vezetett és a visszapillantó tükörben folyamatosan ellenőrizte Lorát. A lány mindig rámosolygott, mikor észrevette, hogy a fiú figyeli.
- Minden rendben? – kérdezte menetrendszerűen a fiú, mikor összeakadt a tekintetük.
- Jól vagyok. Majd szólok, ha van valami. Ne idegeskedj! És főleg ne idegesíts az aggodalmaskodásoddal. – ugratta Lora a fiút.
Lora nagyon is jól látta, hogy Miguel mennyire feszült. Nézte vezetés közben, oldalra hajtotta a fejét, hogy jobban lássa a profilját, szabad kezével megsimogatta volna, ha eléri, de mozdulni sem tudott. Arra gondolt, hogy egy simogatás, egy csók megnyugtatná a fiút. Sokáig dédelgette a gondolatot, míg végre megszólalt.
- Miguel, megállnál egy kicsit? Nincs semmi baj, csak álljunk meg egy kicsit.
A fiú az első mondat után feszülten kapta volna hátra a fejét, de a folytatás megnyugtatta. Néhány perc múlva kihajtott egy pihenőhelyre. Kiugrott az autóból és nyitotta a hátsó ajtót.
- Kiszállsz? – kérdezte a lányt és a gondolatai már a megoldásokon jártak.
- Nem, dehogy. – nevette el magát Lora. Belenézett a fiú szemébe. – Csak azt szeretném, hogy egy kicsit ülj ide mellém.
Miguel fürkészte egy kicsit a lány arcát, aztán bólintott. Becsukta a kocsi ajtaját, átment a másik oldalra és beült a hátsó ülésre. Lora ép kezével megfogta a fiú kezét, a fejét a vállára hajtotta és lehunyta a szemét.
- Csak szükségem volt rád! – suttogta. Szemei megteltek könnyel, mikor arra gondolt, hogy elég csak kívánnia akármit, Miguel azonnal ugrik. Ahogy szó nélkül ápolta, kérés nélkül törölte át a testét a kórházban, fogta a fejét, mikor hányt és kitartóan tuszkolta bele az ételt, mikor egyáltalán nem akart enni.
- Mi a baj, Lora? – kérdezte a fiú, mikor észrevette a könnyeket és Lora melankolikus hangulatát.
- Semmi. Tényleg semmi. – simogatta meg Miguelt Lora. – Csak nem tudom, hogy köszönjem meg. Hogy háláljam meg, hogy ilyen jó vagy hozzám.
Miguel átölelte.
- Nincs mit megköszönnöd. Te is megtennéd nekem. Ahogy meg is fogod tenni, mikor eljön az ideje. Ez természetes Lora, hogy megteszek mindent neked. Semmi olyat nem tettem, ami nehezemre esett volna. Azt akarom, hogy minél előbb meggyógyulj. És hálás vagyok a sorsnak, hogy nem vett el tőlem. Tudom, hogy őrült szentimentálisnak hangzik, de tényleg hálás vagyok.
- Én is hálás vagyok, Miguel. Hogy megismertelek és sohasem veszítettelek el. Olyan, mintha évtizedek óta ismernélek, mintha mindig az életem része lettél volna, pedig csak 212 napja ismerjük egymást. Életem leggyönyörűbb 212 napja. – Lora odanyújtotta a száját, hogy a fiú megcsókolja. Miguel először óvatosan, aztán egyre bátrabban csókolta a lányt, vigyázva arra, hogy mozdulatai nehogy fájdalmat okozzanak neki. Lora átölelte a fiú nyakát és szinte levegővétel nélkül csókolta.
- Alig lehet elviselni. – suttogta a fiú fülébe. – Alig lehet elviselni ezt a szerelmet. Szétrobbanok.
Miguel elnevette magát.
- Próbálj hozzászokni. Még állati sokáig el kell viselned. Nem tervezem, hogy lelépek tőled.
- Ne is merd megpróbálni. - Lora belecsókolt a fiú nyakába. – Most már mehetünk.
- Felhívom Esztert, hogy néhány óra múlva otthon vagyunk. – Miguel kiszállt az autóból és már hívta is a nőt.
A hátralevő út is szótlanul telt. Miguel figyelte Lorát a tükörben, aki le nem vette a szemét a fiúról.
Még csak délután volt, de már sötétedett, mikor bekanyarodtak Loráék utcájába.
Messziről látszott, hogy a ház fel van díszítve és ki van világítva. Mintha születésnapi bulira készültek volna. És ott álltak Lora barátai, síelő társai, csoporttársai vagy harmincan a ház előtt. A lányt várták.
A fiúk azonnal odaugrottak segíteni Miguelnek kiemelni Lorát, óvatosan felemelték és becipelték.
- Jó, hogy megjöttél, Lora!
- Örülök, hogy itthon vagy!
Minden lépésre jutott egy simogatás, egy jókívánság. Lora elsírta magát örömében. Csak kapaszkodott Miguelbe és egy szót sem tudott kinyögni a meghatottságtól.
- Csodás, hogy ilyen sok barátod van. – súgta a fiú a fülébe jókedvűen.
A nappaliban letette a kanapéra a lányt és háttérbe vonult, a barátok átvették a terepet. Csak megpuszilgatták a lányt, becipelték a holmiját, még elmondtak újra egy jókívánságot, megígértették vele, hogy telefonál, ha szüksége van valamire, aztán jól nevelten elmentek.
Eszter és Péter csak ekkor vehette birtokba a lányt, ugráltak körülötte, lesték minden kívánságát. Végül Lora elfoglalhatta az újonnan kialakított szobáját, amit a földszinti vendégszobából alakítottak át.
- Mindenki itt volt és segített. – mesélte Eszter. – Egy nap alatt elvégezték ezt a rengeteg munkát. Igazából Miguel ötlete volt, de el nem tudtam képzelni, hogy meg tudjuk csinálni, mire hazajössz. Jó, hogy itthon vagy drágám! – simogatta meg a lányát.
