10. Aina, örökre
Eggyel korábbi vonattal mentem, hogy biztos elérjem. Aina látszólag könnyen kiismerhető nő volt, akinek a nagy kalandot az jelenti, ha reggel lekési a vonatot, de ebben a történetben senki sem volt az, akinek látszik. Leültem az állomáson, hátradőltem a padon, s gondolkoztam. Ez a Seraf látszólag mindenkinek valami változást hozott az életében, akivel találkozott, mindenkinek teljesült a legtitkosabb vágya, de kevesen lettek igazán boldogok ettől. Szinte mindenkinek legalább annyi oka lett volna gyűlölni őt, mint szeretni. Ha logikusan gondolkodom… de ez egy olyan ügy volt, amit csak logikusan akkor lehetett megoldani, ha elfogadjuk, hogy van valami a logikán túl. Valami természetfeletti. Vagy legalább azt kell elfogadnunk, hogy vannak emberek, akik annyira hisznek ebben, hogy képesek túllépni az élet „normális” keretein.
Aina megérkezett.
- Üdvözlöm, pár percet rám tudna szánni?
- Sietek a gyerekekért… De ha Serafról van szó…
- Igen. Hoztam tőle valamit. - Leültünk és odaadtam neki a cigisdobozt. Ahogy kézbe vette elmosolyodott. Kibontotta és egy könnycsepp csillant a szemében.
- Ez az a doboz… Köszönöm, hogy elhozta.
Elhatároztam, hogy nem kérdezek semmit, de Aina beszélni kezdett:
- Amikor utoljára találkoztunk, Seraf nagyon furcsa volt… Telefonált, hogy találkozzunk, de ne a szokott helyen, hanem mondjam meg, melyik vonattal jövök, melyik kocsiban, s majd egy külvárosi állomáson felszáll. Mintha valaki elől bujkálni akart volna.
Akkor hozta ezt a cigit… Régen nem láttuk egymást, azt mondta annyira örül annak, hogy találkozunk, mintha utoljára tennénk ezt. Ehhez meg ünnepi cigaretta illik. Amikor a levelében írta, hogy egy cigisdobozt hagy rám, tudtam, hogy erről lehet csak szó. Hogy amiről akkor beszélt, az nem üres szó volt, hanem tényleg azért kellett meghalnia.
- Miért? – szaladt ki belőlem a kérdés.
- Nem tudom. Akkor azt hittem, hogy nagyon kikészült és csak ezért lát mindent sötéten. Nem is figyeltem igazán arra, hogy mit mond, csak arra, hogy hogyan tudnék erőt adni, segíteni neki. Érti?
- Azt hiszem igen. Legtöbbször azok felé vagyunk vakok, akiket a legjobban szeretünk. Nem is merünk belegondolni abba, hogy valami rossz is történhet velük.
- Pontosan. Beszélt arról, hogy meg fog halni, de nem akartam belegondolni ebbe. Valahogy nem a konkrétumok maradtak meg bennem, hanem csak a végtelen nyugalom és harmónia, ahogy a halálról beszélt. Nem tudom pontosan idézni, hogy mit mondott.
Valami olyasmit, hogy nagyon fáradt és szeretne mindent abbahagyni. Hogy mindent itt hagyni. Hogy milyen hálás lenne, ha valaki megszabadítaná az életétől. De… maga is tudja, hogy Serafnak milyen morbid humora volt: panaszkodott, hogy milyen nehéz egy megbízható gyilkost találni, de már sikerült. Azt hittem viccel, de ezek szerint nem.
Megpróbáltam poénkodni és visszakérdeztem, hogy mennyibe kerül most egy bérgyilkos, csak mert tudom, hogy mennyire smucig…
Nevetett és azt mondta, hogy az élete nem ér annyit, hogy fizessen akárcsak a haláláért, de szerencsére vannak elegen, akik ingyen is megteszik neki ezt a szívességet, legalábbis egy önkéntes máris van…
Ki lenne az? Kérdeztem. Kicsit elgondolkozott és azt mondta, nevezzük, mondjuk Lucának. Abban a pillanatban értettem meg, hogy nem, viccel, és ez elől a „Luca” valóban meg akarja ölni és azért kellett titokban találkoznunk, nehogy nekem is bajom essen.
- Ki lehetett ez a Luca?
- Nem tudom. Seraf szerette a szójátékokat, ez valami álnév lehetett.
- Ismerte Seraf barátait? Azokat, akikkel jóban volt?
- Személyesen csak keveset. Inkább csak mesélt róluk, de csak a történetüket, neveket sohasem mondott. Mintha mindegyik történet terhet jelentett volna a számára, s azzal, hogy elmondta nekem, meg akart volna szabadulni ettől a tehertől.
- Volt köztük olyan, aki, akiről több szeretettel beszélt, mint a többiekről?
- Nem tudom… – gondolkozott el. – Mintha lett volna pár, de lehet, hogy csak én láttam úgy. Volt valami nő, akinek a gyerekéről úgy beszélt, mintha a sajátja lenne. Azt mondta, hogy annál értelmesebb és ígéretesebb kislányt még nem látott. És volt valami kapcsolata, akit mindig úgy emlegetett, mint „Blitzkrieg”, akivel együtt cigizett egy téli éjszaka. Talán róla mesélt is volna többet is, de amikor megértettem, hogy itt valami intim történet van a háttérben, azt mondtam neki, hogy nem érdekel… Talán kár volt, de nem akartam úgy gondolni rá, mint egy férfira, akinek vágyai vannak. Valahogy nem illett a képbe.
És volt még egy valaki, akiről nem árulta el, hogy férfi vagy nő… Csak annyit mondott róla, hogy olyan neki, mintha a testvére lenne… Nem, nem is így mondta! Azt a kifejezést használta, mintha egy vérből valók lennének. De az illető gyűlöli. Volt egy olyan sejtésem, itt Lucára utalt.
- Múltkor, valami listát vett elő, amin azok szerepeltek, akiket Seraf halála esetén értesíteni kell. Meg van még ez a lista?
- Sajnálom, nem. Elégettem.
- Elégette? Miért?
- Féltem. Féltem, hogy nem lesz erőm és egyenként megkeresem, akik a listán vannak. És akkor… - hallgatott el.
- Akkor?
- Akkor meg fogom tudni, hogy ki is volt Seraf. És rájöttem arra, hogy nem akarom tudni a titkát. De, – az órájára nézett, mint aki a kellemetlen témától az idő futásába akar menekülni – indulnom kell. Köszönöm, hogy elhozta ezt a dobozt…
- Még egy kérdést hadd tegyek fel… Megölelte magát Seraf?
Lehajtotta a fejét és úgy válaszolt.
- Nem. Soha meg sem próbálta. Bár… nem tudom, hogy ez számít-e. De amikor a vonaton ültünk. Kinn a havas táj, bent a jó meleg kocsi, giccses volt, mint egy operett. Kicsit félve a kezemre helyezte a kezét. Valami béke és bensőségesség volt ebben a mozdulatban, nem jutott eszembe elhúzni, pedig soha nem engedném meg, hogy egy férfi, a férjemen kívül, ezt tegye. Azt mondta, erős vagyok és nekem nincs szükségem semmire, mert én a rendnek a forrása és nem a része vagyok. Aztán a szemembe nézett és azt mondta: „örökre”. Mintha megbabonázott volna, én is megismételtem: „örökre.”. Ez volt a búcsúszó. Felállt és leszállt a vonatról. Aztán csak magától hallottam róla legközelebb. Ennyi. Isten áldja, Péter!
11. Éva, újra
A kép már kitisztult. Tudtam, ki volt Seraf és hogy miért kellett meghalnia – az utóbbit jobban is, mint a gyilkosa, vagy legalábbis az, aki annak hitte magát. A történet kész volt, teljesen logikus. Egyetlen hibája, hogy hiába írnám le, senki sem hinné el - kivéve a gyilkost. Bizonyíték semmi.
De ez már nem érdekelt. Megváltoztam. Nem érdekelt, hogy kirúgnak az újságtól, nem érdekelt, hogy az úgymond „gyilkost” elkapják-e, csak egy valamit: a szemébe akartam nézni. És mindegy, hogy utána megöl-e vagy sem.
Végiggondoltam, miket kell még csinálnom ma este: e-mail, vásárlás, Évi, s ha még belefér: szólni a főszerkesztőmnek, hogy most már nyugodtan kirúghat. Ha túl is élem a mai éjszakát, nem fogom csinálni ezt a virtuális hullarablást.
E-mail. Létrehoztam egy új e-mail címet: seraf@...
Csak pár szó, de ha jól számítottam, akkor célba talál:
„11-kor ugyanott várlak. Seraf”
A vonat bezökkent a pályaudvarra. Összecsuktam a laptopomat és elindultam a vasboltba, ahol Seraf a baltát vette. Szerencsém volt, éppen zárni készültek, amikor beestem. Nem volt nehéz az ár alapján beazonosítanom, hogy milyen kisbaltát vehetett Seraf. Kicsit tétováztam, volt piros és kék színben is. Újságíró vagyok, illetve voltam addig, amíg bele nem mélyedtem ebbe az ügybe, ráadásul bulvár, így kis hatásvadászattal a pirosat választottam. S hogy a történet kerek legyen, én is névre szóló számlát kértem: ha még lesz időm, én is kirakom a hűtőszekrényre, majd a Főnök remélem, megérti a célzást.
Tudtam, kockázatos játékba kezdtem, könnyen lehet, hogy otthagyom a fogamat, mégis nem erre volt a legnehezebb gondolnom, hanem arra, hogy előtte még beszélnem kell Évával is. Sok nővel voltam, tudom, hogy kb. a kilencven százalékuk fájdalommal és gyűlölettel gondol rám, a maradékról csak sejtettem, arra nincs idő, hogy mindegyiktől bocsánatot kérjek, de talán, ha az utolsó megbocsát nekem, talán feloldozást nyerek. Túl sokat foglalkoztam Seraffal, túl sokat ezzel az üggyel, vagy csak szimplán öregszem, de vágyódtam arra, hogy legalább egy ember, egy nő legyen, aki nem bont pezsgőt, ha meghallja a halálhíremet.
Kezembe vettem a mobilt, nem volt elmentve a névjegye, de találtam egy SMS-t a múlt hétről, amiben egy ismeretlen szám kifejti, hogy milyen tetű vagyok, ez csak ő lehetett.
Nem volt erőm megnyomni a hívógombot, de a sors megsegített: hívtak. A szerkesztőm volt.
- Te naplopó! Hogy állsz a sztorival? Ha nem adod le ma este, ne is gyere be többet!
- Nem megyek.
- Tessék?
- Abbahagyom. Kiégtem. Valami máshoz kezdek.
- Ne viccelj! Részeg vagy?
- Kivételesen nem.
- Hülye! Holnap hívj vissza! – És választ sem várva bontott. Most, hogy már lendületben voltam, felhívtam Évát is.
Ahogy várható volt, az első öt percben szertartásosan letetűzött, legazemberezett, azonban amint szóhoz jutottam, megbeszéltem vele, hogy öt percet még rám tud szánni az életben, azzal a feltétellel, ha utána elnyel a víz, a föld, vagy bármi, csak ne kelljen velem találkoznia többet.
- Szia! Mit akarsz? Nem tudtál senkit sem felszedni ma éjszakára és unod magad? – kezdte, amint feltűnt. Mindig csodáltam a lényegre törő stílusát.
- Valahogy úgy. Nincs senkim, így ráérek gondolkozni. És nem tudtalak kiverni a fejemből.
- Egy újabb ingyen numera kellene? Köszönöm, már túl vagyok rajta…
- Nem. De ha így gondolkozol rólam, valahol igazad van.
- Akkor mit akarsz?
- Kimondani egyetlen szót: bocsánat…
- Ezt hogy érted?
- Azt mondtad, hogy csak potya szexet akartam tőled. Hogy csak egy darab húsnak tartottalak, akit meg kell szereznem.
- És nem így volt? Csak másnap reggel kérdezted meg a nevemet…
- Egyszerűbb, ha azt mondom, hogy minden igaz. Hogy bármi rosszat is mondasz rólam, igaz. És szeretnék bocsánatot kérni.
- És most azzal folytatod, hogy most már látod, hogy sokkal többet érek és ezzel a dumával akarsz visszacsábítani az ágyadba… megint itt tartunk? És azt hiszed, hogy olyan ostoba vagyok, hogy ezt beveszem.
- Nem ezt akartam mondani. Nem tudom, hogy mi van benned.
- Szóval mégiscsak annyit értem neked?
- Igen. Lehet, hogy sokkal többet érsz, ahogy mondod, de az a feled nem érdekelt. És nem csak azért akarok bocsánatot kérni, hogy kihasználtalak, hogy visszaéltem a reménytelenségeddel, a kétségbeeséseddel, hanem azért, főleg azért, mert nem is akartam rólad többet tudni. Mert ember vagy és minden ember megérdemli, hogy emberként és ne csak egy testként kezeljük.
- Azért nem csak kihasználtál. Vagy inkább: én is csak kihasználtalak. Talán igazad van, valóban reménytelen voltam és belekapaszkodtam az első lehetőségbe. Túl sokat vártam egy gyors kalandtól. Túl sokat vártam tőled, még akkor is, ha nem vallottam be magamnak.
- Haragszol még rám?
- Igen. De inkább magamra kellene haragudnom. Azt hiszem, egyszerűbb volt rád haragudnom, mint szembenéznem magammal.
- Köszönöm. Nem tudod, hogy mit számít nekem, hogy ezt mondod.
- Azért sejtem – mosolyodott el, s olyan szép volt, mint egyszer sem, amíg együtt voltunk. – Akkor ennyi volt? – folytatta.
- Igen. Látod, nem tartott tovább, mint öt perc.
- Köszönöm. És vigyázz magadra.
- Légy boldog.
Elindult, s vissza sem nézett. Ránéztem az órámra: még nyolc óra sem volt. Már három óra sincs hátra a találkozásig. Feltéve, hogy jól számoltam és valóban az a „gyilkos”, vagy inkább a tettes, akire gondoltam. Furcsamód, ez jobban érdekelt, mint az, hogy vajon megérem-e a holnap reggelt. Olyan voltam, mint egy színész, akit csak az izgat, hogy a nagyjelenetet jól el tudja-e játszani, minden más csak másodlagos.
De addig még el kell rendeznem mindent a „tetthelyen”, mert ebben az előadásban a kellékek majdnem ugyanolyan fontosak, mint a szövegkönyv.
12. Éjszaka a parkban, újra
Mindent elrendeztem, ahogy kell – még tíz perc volt tizenegyig. Elindultam, hogy tegyek még egy kört, egy „utolsó” cigarettát elszívtam – ennyi még a halálraítélt bűnözőnek is jár. Jól számoltam, mire visszatértem, már a padon, az fák árnyékában egy alak ült. Mintha ketten lettünk volna az egész világon. Ránéztem és megpróbáltam legkedvesebb formámat előhozni:
- Üdvözlöm. Azt hiszem, már találkoztunk.
Az árnyék bólintott, mint aki még egy szóra sem méltat engem. De újságírói gyakorlatomnak köszönhetően, engem nem olyan könnyű lerázni, zavartalanul folytattam.
- Köszönöm, hogy eljött. Egy mesét szeretnék elmondani, egy emberről, akit mind a ketten jól ismertünk. Serafról.
Volt egy – kerestem a megfelelő kifejezést – valaki, aki mintha a semmiből jött volna… Nem tudunk semmit az előéletéről. Mintha minden nyomot eltűntetett volna. Még fényképek sem maradtak fent róla. Az igazolványképe véres volt, de lemerem fogadni, ha nem vérezte volna össze, akkor sem ismerném fel a vonásait.
Egy valamit tudunk csak róla: hogy volt egy különleges képessége, amire ő maga is csak lassan döbbent rá…
- Maga szerint mi volt az a képessége? – szólalt meg végre az árnyék. Elmosolyodtam magamban. Tudtam, hogy ez a kérdés izgatja a legjobban.
- Hogy mi volt az a bizonyos képessége? Erről majd később. De az biztos, hogy akivel csak találkozott, annak mind megváltozott az élete. Akit csak megölelt, annak teljesült a legtitkosabb vágya. Egy nőnek, aki izgult az előléptetése miatt, beindult a karrierje. Egy munkanélkülinek állása lesz. Egy meddő nőnek gyereke születik. Egy magányos nőnek családja lesz. Egy mozgássérült lány újra jár.
- Csak nem Jézus tért vissza újra?
- Majdnem. Legalábbis ő valami ilyesmit gondolt…
- Hogy?
- Hogy nem véletlenül kapta a Seraf nevet. Lassan meggyőződött arról, hogy ő nem közönséges ember. Hanem… - kicsit hatásvadász módon elhallgattam.
- Hanem? Mondja ki!
- Hanem egy angyal. Aki azért jött a földre, azzal a céllal, hogy meggyógyítsa az embereket, hogy teljesüljenek a legtitkosabb vágyaik. És teljesültek is… De Seraf kezdett belefáradni ebbe az egészbe: észrevette, hogy amit másoknak ad, azt magától veszi el. Őt nem léptetik elő, sőt munkanélküli lesz. A béna meggyógyul, de ő lesántul. Neki nem lesz gyereke, sőt szerelme sem, talán csak egy barátja volt, akiben megbízott…
- Meg egy kis kurva, akit megdugott.
- Nem, ahhoz nem volt igazi érzelmi kötődése. Azt hiszem, az csak lázadás volt a részéről.
- Lázadás? Mi ellen?
- A sorsa ellen, amitől szabadulni szeretett volna. Mert nem csak az fárasztotta el, hogy mindenkinek teljesülnek a vágyai, csak neki nem, hanem a hiábavalóság érzése is.
- Hiábavalóság? Nem teljesült mindenkinek a vágya?
- Éppen ez az. Hiábavalóság volt ez is. Mert hiába teljesült mindenkinek a vágya, nem mindenki lett boldog. Aki úgy érezte, hogy a boldogságának a legnagyobb hiánya, hogy nem léptetik elő, így nem tudja a családjának biztosítani az anyagi biztonságot – megkapta, de elveszítette a családját. Elváltak. A munkanélkülinek állása lett – de szó szerint halálra dolgozta magát, pont azokat hagyta magára, akikért élni akart. A mozgássérült lány visszanyerte az egészségét, de magányos farkasként élt utána. Hosszú időbe telt, amíg újra megtalálta a békéjét.
Persze voltak sikerek is az életében: aki családra vágyott, boldog lett. Aki gyereket szeretett volna, boldog lett, még akkor is, ha a gyereke betegen született.
- Véletlen?
- Nem. A legtitkosabb vágyainkat szeretjük önzetlennek, jónak látni, de valójában a legkicsinyesebb dolgokról van szó. S ha ezek a vágyak teljesülnek, teljesen kiüresedik az életünk, mert szembe kell néznünk magunkkal.
Seraf nem látott az emberek lelkébe, ezért már nem akarta folytatni. A saját élete romokban, akiken segíteni akar, azok többségének szintén.
Feladta.
Az utolsó embert, akivel találkozott, már meg sem ölelte… Talán, mert nem akart neki ártani. talán, mert úgy érezte, hogy ő képes magában is megtalálni a boldogságot.
- Öngyilkos lett?
- Nem tehette, tiltotta a hite. Mivel azt hitte, egy angyal, nem végezhetett magával. A mi fogalmaink szerint őrült volt, de volt rendszer abban, amit kigondolt: rá kellett vennie valakit arra, hogy meggyilkolja.
- És ki volt az? Elég sok ember életét tönkretette, nehéz lehetett kiválasztani közülük azt, aki annyira meggyűlölte, hogy meg is ölje?
- Meséltem már, hogy szerintem Seraf képes volt másokra kényszeríteni az akaratát? Hogy hipnotikus képessége volt?
- Ezt én is sejtettem. De a hipnózisban csak olyanra lehet bárkit is rávenni, amire amúgy is képes lenne, nem? Ha képtelen lenne a gyilkosságra, semmilyen hipnózis hatása alatt sem lenne képes rá.
- Igen. Vagy egy olyan embert kellett volna találnia, aki legszívesebben megölné, csak egy kis lökésre van szüksége…
- Szóval lényegében öngyilkos lett?
